Here are the young men

Nem csinálok belőle titkot, hogy a Joy Division a kedvenc együttesem. És nem azért a kedvencem, mert műdepis emós vagyok (nem mintha a JD-nek bármi köze lenne az emóhoz, amúgy), hanem mert a leggéniuszibb együttes, ami valaha létezett - az én értékrendem szerint. A punk aranykorában ennyire teljesen mást csinálni, mégis ugyanazokkal az eszközökkel és ugyanazzal a szellemiséggel, az valami.
Három akkord, igen, de lírai, legtöbbször mérhetetlenül depresszív dalszövegekkel, és nem kevésbé nyomasztó dallamokkal. A számok lassúak, a hangzás Martin Hannett producernek köszönhetően letisztult és atmoszférikus. Ian Curtis Jim Morrisonhoz hasonlóan mély, bariton hangon énekel. Örökké lehetne sorolni, miért zseniális az egész úgy, ahogy van.

(Azért egy valamit mégis. Nekem hiába mondják a megmaradt tagok, hogy kizárólag Curtis miatt volt ilyen erősen neurotikus a zenéjük. Igaz, tudjuk, hogy Curtis nélkül mi a Joy Division: a végletekig szar New Order. Ez oké, és felőlem még nevezheti is IC-t "ügyesen rinyáló kölyöknek" a basszusgitáros - csak azért ne feledkezzünk meg arról, hogy a zenét bizony igenis ők szerezték, nem Curtis. Sőt amennyire én tudom, Ian-t sokszor éppen a többiek játéka inspirálta a szövegírásban, de legalábbis azt hallgatva döntötte el, melyik irományát melyik zenéhez használják fel. Ha pedig ez így van, akkor még fantasztikusabb az egész. Ugyanis nincs még egy olyan együttes a világon, amelyiknél zene és szöveg ennyire találkozik, ennyire összhangban van, ennyire tökéletesen ugyanazt fejezi ki. Ha Curtis jól rinyált tollal a kezében, akkor ők is jól rinyáltak gitárral és dobverővel a kezükben. Szóval csak nyugalom.)

Namost. James O'Barr rengeteget hallgatta ezeket a számokat a The Crow készítése közben, és hát finoman szólva érződik a hatásuk a művön. Nem csak a sokszor teljes terjedelmükben idézett dalszövegekre gondolok, hanem a dialógokba és magába a sztoriba beépített utalásokra, szövegrészletekre. Millió ilyen van. Egyszer régen még azt is fontolóra vettem, hogy írok egy tanulmányt erről, csak aztán rájöttem, hogy elvetemült rajongókon kívül valószínűleg senkit nem érdekelne, talán még engem se.

De azért minden esetre itt van a minden idők legdepressziósabb albumának választott Closer zárószáma, a Decades. Sajnos a YouTube-on nem volt fenn izgalmasabb (értsd: csodálatosan mozgó fotókkal bolondított) változata, de nem is baj, mert nem nézni kell azt, hanem hallgatni.


Ne féljetek, jön még ilyen poszt dögivel, mert adja magát a lehetőség, és én hülye lennék kihagyni.