Mazzucchelli röviden

David Mazzucchelli talán az amerikai képregényművészek legkiemelkedőbb alakja. (Félreértés ne essék: ezt sehol nem írják róla a neten, csak én mondom.) Huszonkét évesen kezdett a mainstream comics világában a Daredevil (Fenegyerek) havi rajzolásával, ami akkor már Frank Miller korábbi munkálkodásának hála igencsak népszerű sorozat volt - tehát Mazzucchellinek relatíve nem volt nehéz betörnie a köztudatba. Ekkor még természetesen az átlagos "szuperhős-stílusban" rajzolt, hiszen az átlagos szuperhős képregény műfajában dolgozott, de aztán Millerrel közös ügyleteivel párhuzamosan egyre egyedibb képi világot alakított ki.
Itt láthatunk egy Daredevil-oldalt még az elejéről, amit nem is ő, hanem (az én fülemnek amúgy teljesen ismeretlen) Danny Bulandi húzott ki tussal (Mazzucchelli ekkoriban még "csak" a ceruzarajzoló volt). A mellette lévő viszont már egy olyan oldal, amin a betűkön kívül minden az ő keze munkáját dicséri.

A különbség tetten érhető: Mazzucchelli sokkal kevesebb keresztbe-satírozást használ, mint egy átlag kihúzó (a szót nem degradáló értelemben használom, a tuskihúzó ugyanis legalább olyan fontos alkotó, mint a ceruzarajzoló vagy a színező), és a tollrajzokat idéző szálkás vonalhasználattal szemben láthatóan a változatos vonalvastagságot eredményező ecsetkezelést preferálja.
Ez a tendencia csak fokozódott, mire 1987-ben (ismét Frank Millerrel közösen) elkészítette minden idők legjobb Batman-képregényét, a 2005-ös Batman Begins alapjaként szolgáló Batman: Year One-t (Az első év). Az akkori szuperhősös ábrázolásmód helyett egy jóval naturalisztikusabbal állt elő, ami - bár számára természetes folyamat volt - lehetőséget adott Millernek arra, hogy az általa elképzelt korrupt és züllött Gotham City-t minden addiginál valóságosabbnak mutassa be. Ebben a kiváló (angol nyelvű) recenzióban szépen körüljárják a témát, teljesen érthetően az egekig magasztalják Mazzucchelli-t, és Millerről is mondanak néhány pozitívat ill. negatívat.

Stílusának "megtalálásával", addigi pályafutásának csúcsán, Mazzucchelli egyik napról a másikra elhagyta a fősodorbeli képregényeket, és soha nem is tért vissza. Helyette felnőttebb témájú, jóval személyesebb jellegű képregényeket kezdett rajzolni underground antológiák számára.

1994-ben pedig Paul Karasik íróval közösen elkészítette (szerintem) a világ legjobb képregény-adaptációját, a Paul Auster regényét perfektül átültető City of Glass-t (magyarul Tükörváros). Itt a kötet kisebb formátuma és a rajzokban sűrűn használt piktogramok miatt egy olyan "minimál" stílust választott, ami egészséges átmenetet képez a végtelenül stilizált és a valahol mégis "realisztikusabb" grafikák között.

Azóta Mazzucchelli gyakorlatilag ismét eltűnt a képregényvilágból: rövidebb alkotásait (és a The New Yorker, valamint a The Village Voice folyóiratoknak készült borítóit/rajzait) leszámítva kilenc évre teljesen visszavonult, hogy befejezze első teljesen önálló, nagyszabású művét, az idén kiadott Asterios Polyp-ot. Erről gyakorlatilag semmit nem tudok mondani, mivel nem olvastam még. Ám mivel ezt egy igen komoly fogyatékosságnak tartom, mindenképpen be fogom szerezni rövid időn belül - ugyanis mesterműként emlegetik. A mellékelt oldalból annyi mindenképpen kitűnik, hogy ez már egy (ismételten) újabb szint a művész életében és képregényfelfogásában, hiszen meglehetősen absztraktba hajló látványvilággal megáldott dologról beszélünk. Nem mellékesen eddig minden előzetes azt bizonyította, hogy tartalmilag is különleges kepregénnyel állunk szemben.

Sokan azt szeretik David Mazzucchelli-ben, hogy egyetlenegy felesleges vonal nincs a rajzain, annyira letisztult a stílusa és annyira tökéletesen tud megkoreografálni jeleneteket, annyira kifejezőek a figurái és a beállításai. Mások azt mondják, nála jobban senki sem képes egy hely hangulatát rajzban átadni: minden szükséges részletet megad ahhoz, hogy egy szegénynegyedbeli utcát első ránézésre meg tudjunk különböztetni egy átlagos utcától, és így tovább. Megint mások attól vannak oda, hogy milyen természetességgel rajzol meg mindent az emberektől az épületekig: hogy ránézünk a rajzaira, és nem tudunk mást mondani, mint hogy ez így hibátlan, teljesen korrekt. Én mindezért egyszerre lelkesedem.

A Tükörvárost 2006-ban kiadták magyarul, szóval ha valakit érdekel, ugorjon be egy képregényboltba és szerezze meg az utolsó fellelhető példányok valamelyikét. Garantáltan nem fog csalódni: egy tulajdonképpen adaptálhatatlan regény brilliáns, azonos értékű adaptációjáról van szó.

(Ez a bejegyzés némileg szárazra sikerült, ezért elnézést kérek, de ma megengedek ennyit magamnak. Különben is elég valószínű, hogy még jó sok szót ejtek Mazzucchelliről és a műveiről itt a blogon, szóval nincs miért sietni.)