Hatalmas véletlen kellett ahhoz, hogy rájöjjek, a Cure-nak van egy abszolút zseniális albuma (mindig is szarnak tartottam az együttest). Az 1982-es Pornography minden addigi és azutáni próbálkozásukat übereli. Popzenekarként kezdték, és teljesen nyilvánvaló, hogy akként is fogják befejezni - de volt egy időszakuk, amikor el mertek rugaszkodni ettől, és valami teljesen disszonánssal és depresszióssal próbálkoztak, még ha pénzügyileg nem is bizonyult jövedelmezőnek. Persze pontosan emiatt döntött úgy az a kretén Robert Smith, hogy "we'll go pop again", mert akkor lehet ilyen szarokat írni, mint a Friday I'm in love, meg a többi hallgathatatlan baromság, ami semmiről nem szól, de fülbemászó és blabla (jó, azért egy-két jó szám becsúszik néha, mint a Disintegration albumon, ami megint csak komorabb a szokásosnál - de ebből is látszik, hogy ez választás kérdése).
A Pornography utóhatását - úgy tűnik - Smith sínyli meg leginkább, mert az akkoriban nagyon újnak és menőnek bizonyuló feltupírozott hajától képtelen megválni a szerencsétlen, plusz már vagy huszonöt éve rúzsozza is a száját, festi is a szemét (nagyon goth és nagyon nemtudommi), ami egyébként fiatalabb korában még nem is volt annyira gáz, de most így a hatvanhoz közelítve, megereszkedett bőrrel, kissé meghízva már bizony baromira az. Plusz adoptált egy ilyen önmagát taperoló (majdhogynem emó) stílust, amit nagyon nem kellett volna. Esküszöm, az egész ember úgy néz ki, mint egy transzvesztita.
Szerencsére az imént elhangzottak semmit nem vonnak le ennek és a (hangsúlyozottan a) Pornography albumon található többi számnak az értékéből. Ez itt pl. egy frankó élő felvétel még abból az időből, hegedűvel meg némi balettal körítve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése