2012. augusztus 29., szerda

A horror színei

A legutolsó posztban említettem, hogy a nosztalgia a régi képregények színvilága iránt nem egyszer arra sarkallja a képregényalkotót, hogy megpróbálja reprodukálni azt a saját munkáiban. Azóta eszembe jutott ám, hogy én is csináltam már hasonlót, csak picit más indíttatásból, viszont azt még éppenséggel senki nem látta. Az egyik Yellow Spots-dalszöveg egyoldalas képregényváltozatánál az itthon a Vertigo antológiákban megjelent Hellblazer-sztorik imitálására törekedtem a színezésben. Illetve nem csak abban, mert a panelezést is próbáltam ellesni, meg más tekintetben is igyekeztem horroros benyomást kelteni (egyedül John Ridgway rajzait nem majmoltam, úgyse lehet). Mindebből nem sok látszik ezen a részleten - a teljes oldal sokkal izgalmasabb lenne -, de annyi azért igen, amennyi ehhez a témához elegendő. A kivágat még így is megmutat ezt-azt a környező panelekből:


És hogy legyen összehasonlítási alap, így néz ki egy panel a mi John Constantinunkkal:


Meg vagyok róla győződve, hogy ez a földöntúli színezés nagyban hozzájárul a történetek nyomasztó hangulatához. Egyszerű, de nagyszerű.

2012. augusztus 27., hétfő

Mások viselt dolgai

Ezt csak tegnap vettem észre: Lénárd Laci írt egy nosztalgikus hangvételű bejegyzést a blogján a régi-új Pókember képregényről, amit a közelmúltban indított el a Kingpin Kiadó. Mint valaki, aki a saját képregényes munkásságát nem a szuperhősképregények keretei közt képzeli el, azt meg kifejezetten ártalmasnak találja, hogy a médium és a zsáner közt annyira erősek az asszociációs viszonyok, értelemszerűen nem nagyon veszek ilyen jellegű kiadványokat - de a fenébe is, lehet, hogy ebbe még én is belelapoznék. Laci helyettem is megfogalmazza, miért:

"Ez az én igazi világom, az új-régi kiadvány. Egyszer-egyszer belebújni a régi időkbe, a régi hangulatba, megtudni, mi hol szakadt félbe és miért. A szálak elvarrásával járó felismerések, és ezek a réges-régi, de jobbnál-jobb klasszikus Pókember-rajzok, ez a kihúzás, ez a vonalvastagság, ez a színezés, ez a Manhattan, ez a perspektíva, ez a panelezés, ez a minden, ez az én Pókemberem."

Kár tagadni: mivel ezeken a képregényeken nőttem fel, mindig is lesz számukra hely a szívemben. És mint arra Laci találóan rámutat, nem számít, olvastam-e az összes történetet, az esztétikájuk alapján a még soha nem látottakat is régi ismerősként tudom üdvözölni.


Érdekes ez a nosztalgia dolog, főleg mivel nem csak a régi füzetek lapozgatására korlátozódik. Nem emlékszem már, melyik interjúban olvastam, hogy Felvidéki Miki a Némajáték készítésekor oldschool szuperhősös képregényeket szkennelt be, hogy kilophassa belőlük a színeket, és hogy tartani tudja magát a színskálájukhoz (lásd a képet jobbra, amit a blogjáról szedtem). (Lehet, hogy nem is mondott ilyet sehol - vagy csak nekem -, viszont ha én találtam ki, hát elég jó ötleteim vannak. Majd hátha megerősít kommentben.) Az viszont határozottan előttem van, ahogy Lakatos István arról beszél, nagy álma egy olyan B-kategóriás képregényt összehozni, ami szándékosan régi fajta papírra van nyomva, az ára pedig mindössze pártíz forint, mint a régi képregényeké - mármint amennyibe azok kerülnének, ha számszerűleg ragaszkodnánk a borítón feltüntetett összeghez, és nem lenne olyan a világon, hogy infláció. Nem vagyok közgazdász, nem tudom, minek nevezik ezt - mifelénk művészi gesztusnak.

2012. augusztus 21., kedd

Semmi extra

No. Eltűntem, mert el szoktam tűnni. De mindig visszatérek, akkor is, ha nincs különösebb mondanivalóm. Ez a nyár megint olyan, hogy szinte hiába is kezdődött el, mindjárt vége van teljesen, és bár mindig azzal indulok neki az ilyen szünidőknek, hogy "most aztán lesz időm bőven, összehozok valami komolyat", legtöbbször azon kapom magam, hogy beköszöntött az ősz, és az asztalomon konkrétan nulla darab új munka hever.

Hát ez most talán másként lesz - még a télen félálomban megígértem a Műútnak, hogy készítek nekik valami képregényt, és mivel ezt sajnos nem felejtették el, muszáj leszek állni a szavam, plusz tartani a meglehetősen rövid határidőt. Utálom magam, amiért ilyen helyzetekbe keveredek, és az egészet csak magamnak köszönhetem. De nézzük a jó oldalát: lesz újabb képregény tőlem, akárhogy is sikerül. Majd ha már megvan belőle annyi, hogy biztosan kijelenthetem, el fog készülni, esetleg posztolok belőle valamit ide is. Mert jelenleg nem sok választ el attól, hogy úgy tegyek, mint Al Columbia, aki miután átvette a stafétát Bill Sienkiewicz-től az Alan Moore-féle Big Numbers rajzolásában, megsemmisítette elkészült oldalait, és beleveszett az éjsötét éjszakába. Persze neki egészen más oka volt erre.

Addig is, amíg én a rajzasztal fölött görnyedek, tegyetek egy kört Felvidéki Miki blogján, aki állítólag hamarosan néhány tutorialt is bemutat legújabb képregényével, a Papp Laci - A londoni olimpia bajnokával kapcsolatban. Igaz is, ha még nem tettétek, ugorjatok le az újságárushoz a füzetért, remek kis cucc! És az a körülmény, hogy újságárusoknál is kapható, még különlegesebbé teszi. István barátom kritikát is írt róla, itt elolvashatjátok.

2012. augusztus 9., csütörtök

Logó

A Yellow Spots zenekar némileg átalakult: az alapító dobost leszámítva a többiek Gutting Revue néven folytatják. De azért YS is lesz még, csak más felállásban, ami jó hír, mert van rá esély, hogy így a képregények is megjelennek majd. Na mindegy, a lényeg itt, hogy természetesen én csináltam az új logót. Mivel az együttes zenéje besorolhatatlan, többféle stílust olvaszt magába, plusz a név is kicsit disszonánsan cseng, a logónak is "vegyes köretnek" kellett lennie.


A tagok ragaszkodtak ehhez a játékbabás fílinghez, meg hogy a betűk egy része köldökzsinórszerűen tekeredjen. A legjobb megoldásnak még mindig ez a kör alakú elrendezés tűnt, hogy az egyes elemek ne üssenek el egymástól annyira. Persze a végeredmény így is kicsit furának hat (arról nem is beszélve, hogy a nők valamiért sikítófrászt kapnak ettől a félig valódi, félig mű babától), de ez valahol cél is volt. Szokni kell egy kicsit, mint annyi más dolgot.

A piros körvonalas és a színes a kedvencem.

2012. augusztus 6., hétfő

A feleségem, Szaffi

Amikor összejöttünk, éppen totálisan benne voltam a Blosszában, és nehezen volt hihető, hogy belefér még egy barátnő is az időmbe. Nos, természetesen belefért, hiszen néha ő rajzolta meg a stripemet helyettem (ez persze hazugság :)):


Ami igazán fejtörést okozott eleinte, az az volt, hogy mi módon vezessem őt be a stripbe. A Blossza háromnegyedénél jártam, és korábban egy sor/kép említés nem volt róla. Egy olyan stripet meg semmiképpen sem akartam, ami arról szól, hogy jeee, van egy csajom. Szóval először rafinált módon csak a háttérben helyeztem el (a bal oldali hölgyemény lenne ő, és ezen az estén jöttünk össze),


majd fokozatosan több szerepet adtam neki. Mint egy karakternek.


Ez az előbbi amúgy a kedvenc rajzom róla. Totál fejből csináltam, és pár vonalban sikerült olyan pontosan megragadnom az alakját, hogy azt azóta sem tudtam überelni. Sőt, azóta lassú hanyatlás jelentkezett az ábrázolásában. Ez például még egész jó, bár nem annyira hasonlít (a kedvessége azért átjön):


Rá kellett viszont jönnöm, hogy nem tudom őt közepes mértékben stilizálni, mert különböző szögekből egészen más az arca, és hiába emelek ki valamit, máshonnan nézve az már nem igaz rá. Ha magamról van szó, csak rajzolok egy krumpliorrt, egy kis szakállat, két pontszemet, meg egy torzonborz félpunk frizurát, azt kész. Az ő attribútumai viszont (amúgy szerencsére) egészen mások, és jobban érvényesülnek kicsiben, amikor a testbeszéd is rájuk segít, mint a fentebb mutatott végletesen minimál rajznál. Mert ha elkezdem kidolgozni, sosem ő lesz belőle. Csak ha tényleg nagyon kidolgozom, de azt meg nem teszem, mert gyűlölök ábrázolni. Az utóbbi időben egyébként a fénykép alapú rajzaim sikerültek róla a legjobban, mint például az előző posztban mutatott csókolózós rajz. A szintén ott látható poénos, kicsit blosszás stílusú meghívón viszont képtelen voltam megrajzolni őt szemből, úgyhogy két nap eredménytelen próbálkozás után hagytam az egészet a fenébe, és inkább belelógattam a haját az arcába. A legjobb ötletek néha kétségbeesésben jönnek.

Itt tartunk most. Vajon mihez kezdek legközelebb?

2012. augusztus 4., szombat

Am I married, or what?

Szóval megnősültem! Sőt, ami azt illeti, kétszer is!

Hogy miért? Nos, a frigyre lépés természetesen szerelemből történt, a kétféle esküvő ellenben azért, hogy kiélhessük a pankos énünket is Szaffival. Az elsőre csak a rokonság volt hivatalos, a másodikra csak a nagyon szűk baráti kör. És természetesen én gyártottam mindkettőhöz a meghívót. :)

Ezt a "hivataloshoz",


ezt pedig a bolondoshoz, amin egyébként egy jó barátunk "adott minket össze" egy kertészet kertjében, további jó barátok pedig zenéltek, rendezkedtek, vagy más módon vették ki a részüket a buliból.