Dan Clowes megmondja

Egy 2013-as interjúból szemezgettem a következőket. Vicces volt magamra ismerni bennük:


"Mindig is volt ez az érzésem - és ebben nagyon magabiztos voltam -, hogy valami olyasmit tudok, amit mások nem. Tudtam, hogy ebben a formában nagy lehetőségek vannak, és tudtam, hogy nagy dolgokat vittek már benne végbe, amikről az emberek a médium egészének elutasítása közben makacsul nem vesznek tudomást. Szóval úgy éreztem, hogy az egész az enyém. Vagyis, az enyém, meg még azé a tíz emberé, aki hasonlóan gondolkodik erről. Izgalmas volt tudni, hogy a szakértőknek tartott emberek, mint például a tanáraim és a művészvilág figurái, tévednek, nekem meg igazam van. Ebben olyan biztos voltam, mint bármi másban."

És:

"Emlékszem, hogy tanulmányoztam a Superman-rajzokat, és a logója a mellkasán ugye egy s betű egy pajzson. Emlékszem, hogy nem értettem, mi az. Azt hittem, hogy egy háromszög, tele ilyen furcsa pici formákkal. És aztán emlékszem, hogy egy nap végre felfogtam, hogy az egy s. Rohantam le a lépcsőn, hogy elmondjam az anyámnak: "Az ott egy s betű a mellkasán!" Azt hittem, erre én jöttem rá először a világon."

Hehe.

Kézszárítás Amerikában és más történetek

Ben Katchorról korábban nem hallottam, de most Budapestre látogatott New Yorkból, hogy három egymást követő nap (csütörtök, péntek, szombat) pódiumbeszélgetéseken vegyen részt a Café Amsterdamban. Én csak a szombati beszélgetést láttam, amin Csordás Danival és Barbara Stok holland képregényrajzolóval vett részt, nagyon szimpatikus fickó. Art Spiegelman RAW magazinjában kezdte a pályáját anno (mint oly sokan), és kifejezetten képregénystripeket készít újságoknak. Ezek aztán persze mindig megjelennek könyv formában is; legismertebb művei a Julius Knipl, Real Estate Photographer (Julius Knipl, ingatlanfotós), The Cardboard Valise (A kartonbőrönd), és a The Jew of New York (New York zsidója), legújabb könyvének címe pedig megegyezik a bejegyzés címével. Sajnos egyik kötetből sem hozott magával, így nem tehettem szert rájuk, de esélyes, hogy pótlom majd a lemaradásom, nagyon érdekesek ugyanis a dolgai. (A tegnapi estének meg különösen vicces volt az a része, amikor néhány stripjét kockánként vetítették a falra, ő maga pedig hozzájuk olvasta a megfelelő szövegrészeket.)

Nem tudnám pontosan felidézni, hogy miket is mondott a beszélgetés során, viszont találtam a neten egy interjút vele, aminek bizonyos részei akár tegnap is elhangozhattak volna. Például:

"[Az iskola] egyfajta párhuzamos létezés volt, mert ott az ember nem olvasott képregényt, és leszoktatták a képes könyvekről úgy általában. De mindig ott volt a fejemben ez a forma. Még a középiskola alatt is megvolt ez az érdeklődésem, de mélyen belém volt nevelve, hogy az irodalom egy olyan dolog, amiben nincsenek képek, a festészet meg olyan valami, amiben nincsen szöveg. De emiatt a gyermekkori felfedezés miatt megvolt az az elképzelésem, hogy a kettőt egyesíteni lehet, mint a filmben vagy a színházban. Csak ezt nem tanították az iskolában, és én azt kérdeztem, miért? Tudtam, hogy ez olyasmi, ami az akadémiai tevékenységen kívül létezik, de hát a filmmel is ez volt még a helyzet gyerekkoromban."

Mindebben persze semmi új nincs, ahogy a következő gondolatban sem, hogy ugyanis a képre "mindig mankóként tekintettek: ha író vagy, akinek képekre van szüksége, akkor nem vagy elég jó író. Ez az elgondolás áll ezeknek a tiszta művészeti ágaknak a hátterében. De mennyire lehetnek tiszták, és miért kéne annak lenniük?"

Itt viszont már mond érdekeseket (a The Cardboard Valise gyűjteményes kötet kapcsán, ami ugye szintén heti képsorokból áll össze):

"Ez egy sűrű könyv. Eredetileg heti egy oldal elolvasására volt tervezve. Senki nem olvasta egy ültő helyében. Azt hiszem, a költészet hasonlóan sűrű még. Ritkán ülök le, hogy egy egész könyvnyi verset elolvassak. Elolvasok egy verset, aztán elolvasom még vagy tízszer, hogy megpróbáljak rájönni, milyen érzést is kelt bennem. Nem hiszem, hogy ezeknek a dolgoknak, a képregényeknek vagy képes történeteknek, könnyű olvasmánynak kéne lenniük. [...] Ez egy nagyon sűrű forma, és szerintem ez az oka, hogy olyan jól működnek ezek a heti és napi csíkok. Beleraksz egy csomó mindent, aztán a hét vagy a nap hátralévő részében töprengsz rajta. Egy képes történet egyszerűen nem úgy működik, mint egy film. Nincs másodpercenként 24 képkockája. Nem kelti a mozgás illúzióját. [...] Elolvasod, sőt talán heti megjelenésében olvasod. Ilyen tempóban veszed magadhoz, majd megállsz, és a következő héten visszatérsz ebbe a világba."

Most ennyi, de tervezem, hogy hamarosan újra jelentkezem valami irománnyal, mert az utóbbi időben nagyon a rajzokon volt a hangsúly itt a blogon. Addig is olvassatok Ben Katchort!

Chris Ware 5. - Ware, Campbell, Gasoline Alley, etc.

Mint tudjátok, Eddie Campbell az én nagy kedvenc szerzői képregényesem. De nemrégiben találkoztam Chris Ware művészetével, és ez az élmény maradandó nyomot hagyott bennem. Egyelőre még csak tapogatózom azzal kapcsolatban, hogy ki is ő és mit is tud, mert az én képregényalkotói felfogásomhoz képest nagyon mást csinál. Mégis azt kell mondjam, hogy jelen pillanatban valószínűleg ő az egyik legfontosabb képregényes, aki ebben a művészeti ágban alkot. Alant megpróbálok valahogy közelebb kerülni hozzá, úgy, ahogy az számomra logikus és kényelmes: egy közös szálra felfűzve, de némileg ellentétbe állítva őt Eddie Campbellel.

Chris Ware és Eddie Campbell közt hatalmas különbség van, és ha ezt a különbséget meg akarjuk ragadni, tulajdonképpen elég, ha a Gasoline Alley-vel való kapcsolatukról pár szót ejtünk. A Gasoline Alley egy stripsorozat, ami 1918-tól 1959-ig futott alkotója, Frank O. King keze alatt (azóta mások írják és rajzolják), és arról nevezetes, hogy ez volt az első strip, amiben a karakterek emberi idő szerint öregedtek. És ez nagy szó. Ebből az egy - és baromi jelentős - mozzanatból következik, hogy a Gasoline Alley humora egészen más, mint például a Garfieldé (nem repetitív és nem bárgyú), avagy tulajdonképpen a hétköznapihoz hasonló finom humorral operál. Szóval egy nagyon életszagú stripsorozat ez; tudom ajánlani, nekem is a polcomon csücsül a Drawn&Quarterly gondozásában megjelent Walt and Skeezix Book One c. első kötet, ami az 1921-ben az ajtó előtt talált kölyök, Skeezix felbukkanásától az 1922-es év végéig rendszerezi a képsorokat.


Campbell-re, aki ugyebár az önéletrajzi fikció nagymestere a képregényben, de legalábbis a hétköznapi élet történéseit megörökítő művész, mélységesen inspirálóan hatottak ezek a csíkok. Így beszél egy interjúban: "A kihívást mindig abban láttam, hogy a kis rajzolt figuráim életre keljenek az olvasó fejében. A túl elegáns képek ezt nem feltétlenül segítik. A Gasoline Alley-ben is a hétköznapi stripeket szeretem. A vasárnapi képsorok néha megszakítják a felfüggesztett hitetlenségemet [eg. a stripek valóságosságának illúzióját], pusztán azáltal, hogy stilisztikailag olyan érdekesek."

Gyorsan megmagyarázom ezt a "felfüggesztett hitetlenséget", bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz. Campbell ezt annak kapcsán mondta, hogy bár egy mű sosem lehet teljesen valóságos - még akkor sem, ha megtörtént eset(ek)en alapszik, mint az ő munkái -, az olvasó mégis realitásértékkel ruházza fel, legalább addig, amíg olvassa. Erre való többek között az invokáció Homérosz műveiben ("Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott..."), de az "Egyszer volt, hol nem volt"-típusú mesekezdés is: ezek mind arra kínálnak garanciát már rögtön az elején, hogy ami most következik, az igaz. Akkor is, ha nem. A "felfüggesztett hitetlenség" ennek fényében az, hogy bár tudom, hogy nem valóságos, amit olvasok, erről mégis hajlandó vagyok elfeledkezni a mű kedvéért.

De vissza a főtémához. Az előbb kiderült, hogy a Gasoline Alley-nek, mint a legtöbb stripsorozatnak, volt vasárnapi kiadása is, és hogy az eléggé más volt, mint az alapvonal. A Wikipédián ez áll:

"Az 1930-as évek Vasárnapi oldalai legtöbbször nem tradicionális gegeket használtak, hanem szelíden beszéltek a természetről, képzeletbeli álmodozásokat mutattak be szemléletes rajzokkal, vagy naturalisztikus képet festettek a kisvárosi életről."

Továbbá, Jeet Heer szavait idézve ugyaninnen:

"A napi stripekkel ellentétben, amelyek hónapokig futó történeteket mutattak be, a vasárnapi képsorok majdnem mindig különálló egységként működtek" - írja. "Míg a napi stripek az események kibontakoztatására adtak lehetőséget, a vasárnap a zamatos élményeké és az életen való elmélkedésé volt. A vasárnapi képsorok mutatják legjobban King vizuális történetmesélői szakértelmének kiforrottságát: képsorok, amelyek gyönyörűen bizonyítják szeretetét a természet iránt, érzékenységét a művészi formák irányában, és mély érzelmi kötődését az élethez."

Chris Ware-re, noha óriási rajongója a napi Gasoline Alley-stripeknek is (olyannyira, hogy ő az egyik szerkesztője az újranyomott csíkokkal teli vaskos köteteknek), elsősorban a vasárnapi képsorok hatottak. Amellett, hogy ezt minden további nélkül bevallja, rá is játszik King egyes formai megoldásaira a munkáiban. Íme egy példa - a felső képregényoldal Kingé, az alsó Ware-é.


A Gasoline Alley vasárnapi csíkjait külön kötetekben adja ki a Drawn&Quarterly, mivel tényleg egy radikálisan másféle szemléletet képviselnek a napi stripekhez képest. Előbbiek a formáról, a formával kifejezhető érzésekről, vágyakról, álmokról, látomásokról, illetve a formáról mint nyelvi dimenzióról, utóbbiak pedig a mindennapokról, a mindennapok "hagyományos" észleléséről/felfogásáról, vagy, ahogy Campbell mondaná, a közhelyről szólnak.

Chris Ware pedig formalista - de egyáltalán nem tartalom nélküli. És az ő esetében a tartalom aztán tényleg elválaszthatatlan a formától. Mondom ezt úgy, hogy halvány lila gőzöm sincs, mit csinál, hogyan csinálja, egyszerűen képtelen vagyok tetten érni, mitől működnek a képregényei. Ahhoz bele kéne férkőznöm az agyába, hogy megértsem. De az tuti, hogy ha a képregény valóban önálló nyelv, akkor azt az ő munkái bizonyítják a legpontosabban.

Ennyit mára.

Chris Ware 4. - Még még még

Na tessék, csak el kell indítanom itt a blogon valamit, és az pillangó effektust idéz elő. A hg.hu-n írtak egy nagyszerű cikket Chris Ware Jimmy Corrigan: The Smartest Kid on Earth c. képregényéről, amiről én is akartam, de ezek után semmi szükség rá.

"A Jimmy Corrigan-t korántsem a terjedelme miatt nehéz végigolvasni. A megcsavart narratíva, a képrejtvények, a vizuális metaforák boncolgatása gyermeki örömmel tölti el az edzett képregényolvasót, aki kezdetben hosszú perceket szán egy-egy infografika felfejtésére, és borzasztóan élvezi az asszociáció alapú panelrendezést, de a sokadik szétalázós-pofáraeséses kockasor után nem bírja tovább. A paranoiás Jimmy történetén keresztül olyan elviselhetetlen mértékben zúdul ránk a kilátástalanság, a magány és az üresség egyvelege, hogy időről időre egyszerűen le kell tennünk a könyvet, ha nem akarunk depresszió-túladagolástól kifordulni a fotelunkból."

Olvassátok el, ez a következő lépés Chris Ware felé.

Chris Ware 3. - Még még

Lassan valami átfogó címet kell adnom ezeknek a Chris Ware-es bejegyzéseknek.
Megint lefordítottam egy szövegrészt (nyersfordítás, ezért kicsit szar), ez most a Wikipédiáról van. Egyelőre nincs időm átfogó bejegyzést írni a témáról, ezért a sok fordítás. Az is lehet, hogy végül nem lesz az egészből semmi. De persze dehogynem.

"A munkamódszeremet úgy jellemezhetném, hogy megpróbálom vizuálisan megközelíteni a prózabeli fikció hangnemét, szemben azzal a hangnemmel, amit mondjuk életrajzíráshoz használnék. Sosem rajzolnék életrajzi történetet a direkt mesterséges karikaturista [cartooning] stílusomban. Megpróbálom a tipográfia szabályait alkalmazva irányítani azt, ahogy rajzolok, amivel egyfelől józan távolságban tartom magam a sztoritól, és ami másfelől egy vizuális analógia arra, ahogy emlékezünk és ahogy felfogjuk a világot. Ezt a munkamódszert az általam csodált alkotóktól tanulva dolgoztam ki, olyan alkotók munkáinak a tanulmányozásával, akik szerintem a legközelebb kerültek ahhoz a valamihez, ami az én szememben a képregény 'esszenciája'; ez pedig nem a képek egyszerű szemlélése, hanem lényegében a képek olvasásának furcsa folyamata. A rajzok fekete körvonalai számomra a fejünkben tárolt általános fogalmak vizuális megközelítései, de megpróbálok naturalisztikus színezést használni hozzájuk, hogy ugyanakkor érzéki tapasztalatot is nyújtsanak - ami véleményem szerint nagyjából lefedi azt, ahogy felnőttként tulajdonképpen érzékeljük a világot: nem igazán 'látunk' többé egy bizonyos életkor után, hanem nagyrészt csak elnevezünk, kategorizálunk, azonosítunk, és azt silabizáljuk, hogyan is függ össze minden. Sajnos az olvasók végeredményben néha talán hűvös és steril képet kapnak emiatt, ami egyáltalán nem szándékos, és amit kész vagyok kudarcként felvállalni, mindazonáltal jelen pillanatban ezt nem tudom teljesen megváltoztatni."

Chris Ware 2. - További melegítés

Megint Chris Ware. Egy három részes videó 2005-ből. Sajnos csak angolul és franciául értőknek.





... És szép lassan eljutok majd odáig, hogy valamit írok is a fickóról.

Chris Ware 1. - Bemelegítés

"A filmes nyelv eléggé meghonosodott a képregényben a 40-es, 50-es évek kalandképregényeivel. Szerintem a panelre mint kamerára gondolni eléggé... Nos, ez az egyik módja a dolognak, persze, de az előnye annak, hogy valaki képregényrajzoló [cartoonist], az, hogy a műve létrehozásához nem a világban néz körül, hanem saját magában. Szóval ha úgy tekintünk a panelre, mint valamire, amin keresztülnézünk, akkor nem a megfelelő módon gondolkodunk róla. Ha a filmrendezők innovációit használjuk érzelmek kommunikálására, akkor egy olyan mankóra támaszkodunk, ami szerintem nem jellemző arra a médiumra, amiben dolgozunk.
(...)
Azt hiszem, a [képregényhez] legközelebbi analógia a művészet történetében a japán nyomat lehet, ami egyáltalán nem reprezentáló jellegű, hanem úgy mutatja be a dolgokat, ahogyan azokra emlékszünk. A látványról való gondolkodásuk nem azon alapszik, ahogy látunk, hanem ahogy átélünk és emlékezünk dolgokra, és ezt én is igyekszem a munkám részévé tenni. Szóval nem úgy próbálom lerajzolni a dolgokat, ahogy látom őket, hanem ahogy emlékszem rájuk, azt hiszem, így lehet a legjobban megfogalmazni.


(...)
A képregény egyszerre szekvenciális és szimultán (egyidejű), és ezt elég sokszor ki is használod, főleg a diagramszerű [ábrázolásmódoddal] ...Van egy idézet Goethe-től, ami úgy szól, hogy 'az építészet megfagyott zene', és azt hiszem, ez mindennél jobban illik a képregényre, hiszen itt fogsz néhány képet, kimerevíted őket, és egészen addig nem is kelnek életre, amíg végig nem mész rajtuk a szemeddel. Bizonyos értelemben olyan ez, mint kottát olvasni. Korábban a rajzstílusról kérdeztél: nem akarom, hogy a történet érzelmi töltete a rajzok kifejező erejéből származzon. Az érzelemnek magában a történetben kell lennie; vagy abban, ahogyan átéled a történetet olvasás közben, vagy ahogyan emlékszel rá. Ez egy művészi döntés, amit meghoztam."

A teljes interjú angolul: Part 1, Part 2

Mr. Campbell speaks

"A legalacsonyabb rendű művészet az, amelyik teljes egészében illusztrációkból áll - az, amelyikről éppen beszélünk [ti. a képregény]."

A teljes hosszúságú és mindent kimerítő interjú Eddie Campbellel itt olvasható.

It's all about Eddie Campbell

whom I regard as the best author in the comics field. I thought it would be a great idea if I collected some of the better reviews, essays and roundtable discussions that others had written about his books. See, I'm too lazy to write a coherent one myself. But the folks over the ocean aren't - in fact I should point it out that comics journalism is an existing field over there. Maybe we should focus on that one more vividly and see that we still need to learn a lot. Anyway, take a look at the following links if you like:

Our Eddie (Thought Balloonists, April 01, 2008)
Our Eddie: From Hell Redux (Thought Balloonists, April 05, 2008)
Our Eddie: The King Canute Crowd (Thought Balloonists, April 28, 2008)
Our Eddie: How to be an Artist (Thought Balloonists, July 01, 2008)
Our Eddie: How to be an Artist - Craig responds (Thought Balloonists, July 01, 2008)
Our Eddie: After the Snooter (Thought Balloonists, July 29, 2008)
Our Eddie: The Fate of the Artist (Thought Balloonists, August 05, 2008)


The Years Have Pants: Preamble (The Hooded Utilitarian, March 06, 2011)
The Roundtable Has Pants. And They Are Cranky. (The Hooded Utilitarian, March 07, 2011)
The Roundtable Has Pants: Garooga (The Hooded Utilitarian, March 08, 2011)
The Pants Have Comments (The Hooded Utilitarian, March 08, 2011)
The Roundtable Has Pants: Pantless Pants (The Hooded Utilitarian, March 09, 2011)
The Roundtable Has Pants: The Pants are Prose (The Hooded Utilitarian, March 10, 2011)
The Roundtable Has Pants: The Fate of the Artist and its stepping stones (The Hooded Utilitarian, March 11, 2011)
The Roundtable Has Pants: Is that a brick in your roundtable or are you just happy to see me? (The Hooded Utilitarian, March 12, 2011)
The Roundtable Has Pants: Writing like Monet (The Hooded Utilitarian, March 12, 2011)


Comics Review: Daren White & Eddie Campbell, The Playwright (Pol Culture, March 06, 2011)
The Playwright: Stranger to Himself (The Panelists, March 07, 2011)
The Playwright: The Page and the Stanza (The Panelists, March 08, 2011)
The Playwright: Axes, bold as love (The Panelists, March 11, 2011)

Buborékhámozós cikkem

Bayer Antal meghívott Buborékhámozó c. fanzin jellegű képregényes szaklapjába, hogy írjak valamiről. A felkérés baromi jólesett, el is fogadtam, naná, és írtam egy nem túl rövid, mégis tömör cikket Eddie Campbell önéletrajzi képregényeiről, mert azoknál jobb nincs a Földön. Tehát a cikk a Buborékhámozó 10. számában jelent meg, a tegnapi Hungarocomixon már kapható volt - ti is megvehetitek csupán 500 Ft-ért ilyen rendezvényeken vagy egyes képregényboltokban. Megéri, mert jó írások vannak benne (az enyémen kívül is :) ).
Na azért ide a blogra is kiposztolom a cikket, nehogy megfosszak bárkit is az elolvasása okozta élménytől. Here it goes:


Fedőneve: Alec MacGarry

Eddie Campbell nem szereti a horrort. Alan Moore azért őt kérte fel remek képregénye, a From Hell illusztrálására, mert remélte, hogy naturalista ábrázolásmódja segít a Hasfelmetsző Jack-gyilkosságokat itt és most történő, valóban borzalmas eseményekként láttatni, melyek nem a filmes “minél több vért, minél több sötét mellékutcát és minél több sikolyt!” klisé mentén épülnek fel.

Helyénvaló, ha Campbell munkásságáról beszélve mindjárt az elején a From Hell-t említjük, a műveltebb magyar képregényolvasó ugyanis vélhetőleg ennek kapcsán találkozott egyedül a nevével. De ugyanazzal a lendülettel tegyük is félre a közel ötszáz oldalas művet, melynek elkészítése mindkét alkotó részéről egy évtizedet vett igénybe: a végső elszámolásnál a From Hell inkább Moore életművéből hiányozna, mint Campbell-éből. Ha létezik ugyanis önéletrajzi szerző, aki e sokak próbálta területen még a legendás Harvey Pekar-on is túltesz, az harminc esztendős autobio-múltjával éppen ő.

Campbell azon kevés alkotók egyike, akik képregény címszó alatt nem holmi szemkápráztató fikciót, hanem varázslatos élet-narratívát művelnek. Mert nincs konfliktus, nincs dráma, nincs győzelem, ami igazabbul szólna és nagyobb relevanciával bírna az életünket tekintve, mint a hétköznapi ember mindennapos csetlése-botlása. Ezt vallotta Pekar is, aki rajzolni nem tudván különböző underground művészek segítségére szorult történetei vizuális megvalósítását illetően, ebből kifolyólag a képregényes narráció határait csak ritkán feszegetve - nem úgy Campbell, aki összetett gondolkodású, nagyszerű grafikus lévén az első perctől fogva önálló formanyelven dolgozott, mely a klasszikus comic strip minimalizmusának és a Will Eisner-féle kezdetleges “graphic novel” epikus jegyeinek ötvözeteként írható le (Campbell-re legalábbis, ahogy a kor underground alkotóira általában, bevallottan nagy hatást gyakorolt Eisner Szerződés Istennel című felnőtt hangvételű képregényének iránymutató szellemisége).

Noha Pekar-t tartják az alapvető önéletrajzi szerzőnek, az 1970-es években szárnyait bontogató brit small press szcéna, azon belül is a Paul Gravett irányította Fast Fiction-vonal kiemelkedő művészének számító Campbell egészen a nyolcvanas évekig nem találkozott kortársa munkáival, számottevő egyéb hatásról képregényes önéletrajz terén pedig még annyira sem beszélhetünk. A huszonéves Eddie Campbell körbenézve azt látta, hogy körülötte mindenki kozmikus problémákkal foglalkozik, szuperhősök köpenye mögé bújva alternatív világok síkjain keresve a Nagy Témát, miközben az igazán lényegi narratíva mindenkitől csupán egy karnyújtásnyira fekszik. Olyannyira közel, hogy talán lehetetlen is másképp megközelíteni, gondolta, mint személyes élmények kendőzetlen bemutatásával, az elbeszélőt állítva a cselekmény középpontjába (igaz, álnevekkel védve magát és környezetét). Így kezdte meg nemes egyszerűséggel Alec-re keresztelt sorozatát, melyhez számos egyéb projektjei mellett mind a mai napig visszatér, időről időre újabb fejezetekkel gazdagítva élete lenyűgöző enciklopédiáját.

Fejezetekről természetesen csak hasonlatképpen beszélhetünk, hiszen a korai Alec-sztoriktól (melyeket később a The King Canute Crowd címen gyűjtött össze) kezdve a Graffiti Kitchen-en át a legutóbbi The Years Have Pants-ig mindegyik epizód önálló, általában 30-40 oldalas könyvként működik, és az évek során megjelenésük is többé-kevésbé ezt a formátumot követte. Az egyes könyvek tematikusan és szerkezetileg jól elkülöníthetők egymástól. A King Canute Crowd a szerző gimnázium utáni éveit meséli el, mikor egy szemeszternyi feleslegesnek ítélt művészeti képzést követően egy gyárban kezd el dolgozni (fémlemezeket vág téglalap alakúra); megismerkedik mentorával, a tetovált, életművész Danny Gray-el; kétségbeesetten mindig más nő karjaiban keresi a szerelmet; fölös idejét pedig a King Canute nevű kocsmában tölti “a bandával”. A The Dead Muse és a Little Italy már Campbell ausztráliai évei alatt készültek: előbbi egy pénzkereseti nehézségekkel terhes, folyamatos fizikai és szellemi utazást ír le az út során újonnan megismert művész kollégáktól kölcsönvett képregényoldalak betűzdelésével (ezek a gyűjteményes kiadásból hiányoznak), utóbbi pedig az Ausztráliában csak Kis Itáliaként emlegetett területről mesél hol személyes élmények, hol újságcikkekből és könyvekből kilesett, olykor rémisztő történetek (Pyjama Girl) feldolgozásával. A Graffiti Kitchen Campbell szerint a sorozat csúcspontja, nem csak témájának összetettsége, de a narráció kifinomultsága okán is - nem véletlenül hagyta félbe ‘90 környékén és mert befejezés céljából ismét hozzányúlni csak jó pár évvel később. A történet a huszonéves Alec szerelmi életének legkülönösebb időszakát beszéli el, amikor is a csodás Georgette után epekedve annak negyvenes éveiben járó, bohém anyjával kezd randevúzni, mígnem az egyre szaporodó bonyodalmak hatására és a család régóta fontolgatott elköltözésével mindkettőjüket elveszíti. The Dance of Lifey Death címmel ismét egy anekdotákból álló kötetet veszünk kézbe, melyről a szerző a következőképpen nyilatkozik: “nem hiszem, hogy akár csak fele annyit gondolkodtam volna az elkerülhetetlen végzeten, mielőtt elkezdtem kényelmesen megélni az alkotásból, húsz évvel ezelőtt”.


A How to be an Artist ezzel szemben ismét egybefüggő, komplex történet, mely leginkább “a graphic novel mozgalom felemelkedése és bukása” mondattal foglalható össze röviden. Mivel Campbell a graphic novel-t elindító generációba tartozik, fontosnak tartotta, hogy valaki valamilyen formában rögzítse a képregény médium ezen új lépcsőfokának keletkezéstörténetét, és ezt személyes érintettségén túl minél hitelesebb források felkutatásával és rendszerezésével igyekezett elérni. A könyvben szó esik “nagyhajú” Alan Moore-ról és a comics magnum opusának szánt, befejezetlen Big Numbers projektről, párhuzamosan tárgyalva a Tini Titán Teknőcök jogdíjaiból milliárdossá lett Kevin Eastman cégének, az alkotói szabadságot szorgalmazó Tundra-nak katasztrofálisan szerencsétlen összeomlását. De Neil Gaiman, “szörnymániás” Steve Bissette és a nyolcvanas évek angol stripművészeinek és underground alkotóinak jelentős hányada is felbukkan a mintegy száztíz oldalon. Minthogy azonban önéletrajzi fikcióról van szó, a képregényipar történései Campbell életére nem gyakorolnak nagyobb hatást, mint végleges átköltözése Ausztráliába vagy első lánygyermekének születése. A How to be an Artist kordokumentáción túl értekezés a művészet és a művészi lét mibenlétéről, egy céltudatos ember gondolatmaratonja.

Az After the Snooter a leghosszabb Alec-kötet idáig, anekdotákból épül fel, és egy különös, éjszakai repülő rovar, a snooter képébe öltözött midlife crisis-szal néz farkasszemet - mellékesen Campbell ezen a ponton elhagyja alteregóját, Alec MacGarryt, eddig úgy tűnik, véglegesen. A felsorolásba kívánkozik még a színes, jóval fiktívebb The Fate of the Artist, melyben a szerző saját eltűnése után nyomoz, ám ami nem került bele a 2009-es omnibusz kiadásba, mivel jelenleg is forgalomban van, csak éppen nem a Top Shelf, hanem egy másik kiadó jóvoltából. Végül a The Years Have Pants (amely a gyűjteményes kötet alcímeként is szolgál) szintén egy-két oldalas sztorikból építkezik, csak és kizárólag régi emlékeket idéz fel, kellemetlen lenyomatként hagyva bennünk az elmúlás érzését.

Ami az Alec-eket lapozgatva rögtön feltűnik, az Campbell impresszionista jellegű, skiccelős rajzstílusa, valamint az időnként túlburjánzó szövegmennyiség. Scott McCloud tanain nevelkedett vérprofi képregényolvasóként létezhet egy olyan premisszánk, mely szerint az a képregény, amelynek egyetlen kockájában 65 szó helyett 66-ot találunk, már nem is képregény, hanem próza - a helyes konzekvencia levonásához azonban tudnunk kell, hogy Campbell valóban elsősorban illusztrált irodalomként tekint a képregényre, nem képzőművészetként vagy alkalmazott grafikaként. Talán nincs még egy alkotó, aki ilyen határozottan a magasabb szellemi tartalmak síkjára pozícionálná a médiumot: az Alec nem csupán témájában rugaszkodik el a bevált comics toposzoktól, de megfogalmazámódjában is. A King Canute Crowd-ra még a lineárisabb történetmesélés, a kilenc panelre osztott oldalszerkezet és a valamivel kidolgozottabb rajzok a jellemzők, ám a mondanivaló árnyalódásával a későbbi kötetek mindinkább sajátságos stílusjegyeket kezdenek mutatni. A kilences panelrend marad, azonban a kerethatárok fellazulnak, gyakran el is tűnnek, az oldalak a spontán szervezettség benyomását keltik. Akárcsak a grafika: a 70-es években közkedveltségnek örvendő különleges árnyékolástechnikát, a zip-a-tone-t a From Hell rajzolása közben nyilván jól begyakorolt satírozás váltja fel, a realista ábrázolásmód pedig egyre sűrűbben vegyül a comic strip “primitív” eszközeivel. Campbell a rajzokat a szöveg ellenpontozásaként, nem egyszer illusztrálásaként használja, ám oly módon, hogy a kettő egymás nélkül ne bírjon működni. Ez legjobban talán a How to be an Artist-ban érhető tetten: ha a rajzokat kimetszenénk, a szöveget pedig egyetlen leíró fogalmazásként olvasnánk, összeállna ugyan a kép, de minden bájától és humorától megfosztva - sőt a mű mélyebb rétegei is feltérképezetlenek maradnának. Eddie Campbell-t olvasva ugyanis a végtelen bölcsesség szüntelen áramlását érezzük, mégpedig a legelemibb emberi bölcsességét - és nem kételkedhetünk abban, hogy ezt a tartalom és forma tökéletes egysége révén adja át nekünk.


Az első pillanattól nyilvánvaló, hogy Campbell a nagy művészek munkáját folytatja, legyenek bár e művészek festők, költők vagy írók. Az After the Snooter-ben látható kis Eddie, aki festővásznával szobája magányába zárkózva Claude Monet utódjának képzeli magát, meg van róla győződve, hogy a képregény semmiben nem marad le az úgynevezett magas művészetektől. A Graffiti Kitchen-ben írt sorait idézve: “az elmúlt pár évben azzal a művészi problémával küszködtem, hogy a legegyszerűbb igazságot a comic strip szerény formájában testesítsem meg. Ez az a kihívás, ami elé az élet, mint Művészt, engem állít.” Akárcsak a nagy művészek, Campbell is óriási jelentőséget tulajdonít a humánumnak. Pekar bevett módszere volt, hogy történeteiben önmagát állította a gazfickó szerepébe, csak azért, hogy olvasói elfogulatlanabbul viszonyuljanak hozzá és ezáltal mondandójához. Campbell szintén az önkritika híve, de talán még inkább az öniróniáé: ahogy a király udvari bolondját, úgy jogosítja fel őt is a saját személyén való röhögés képessége arra, hogy az önmagán túl kezdődő dolgokról véleményt formáljon, végső soron pedig humánuma is ebből fakad. És ezzel Eddie Campbell művészetének tulajdonképpeni mozgatórugóját sikerült beazonosítanunk: a humort - amelynek történetéről egy sajnálatosan félbemaradt értekezés-kísérletet is találunk képregény formában The History of Humour címmel a tavaly kiadott, 600 oldalas Alec omnibusz utolsó harmadában.

Noha Campbell készített már kontinuitáson kívül eső Batman-képregényt, írt Hellblazer-történetet és a kilencvenes években megélhetés céljából beindította Bacchus, a történelmet a jelenkorig túlélő boristen mainstream olvasóközönség számára is élvezhető kalandjait (a gyűjteményes kiadást jövőre tervezik két, egyenként 500 oldalas kötetben a Top Shelfnél), egyáltalán nem érdeklődik a fősodor iránt. Akárcsak az elhatárolódásairól híres Moore, ő is eljutott oda, hogy munkásságát nem számítja többé a képregény kategóriájába - csalódott, majd kiábrándult minden mozgalomból, ami imádott kifejezési formáját, úgy tűnt, megmentheti a középszerűségtől. Az utóbbi idők bőséges termése (The Black Diamond Detective Agency, The Amazing Remarkable Monsieur Leotard) ellenére Campbell három évtizedre visszatekintő Alec-sorozatát tartja pályája legnagyobb eredményének - méghozzá teljes joggal. “Amikor eljön az ideje, valószínűleg négy vagy öt könyv lesz, amit a táskámba pakolok, mielőtt fölmegyek a mennybe. Megmutatom őket Isten hivatalnokainak - ateista vagyok, ez pusztán egy metafora -, és azt mondom: ‘Ez az az öt könyv, amit életemben csináltam. A többit nyugodtan felejtsétek el’.”

Oravecz Gergely

Harvey Pekar (1939-2010)

Július 12-én hunyt el Harvey Pekar, amerikai underground képregényíró, az önéletrajzi comics emblematikus figurája és egyik legfontosabb művelője. Munkássága itthon alig ismert - sajnos én sem vagyok túlzottan képben vele, csupán egy pár történetét olvastam. Lénárd Lacitól kaptam kölcsön egy "best of" kötetet még a júniusi Képregényfesztivál után nem sokkal, mert a Blossza kapcsán fölmerült a kérdés, hogy ismerem-é az American Splendor képregényeket (ezen a címen futottak Pekar autobió cuccai, 1976-tól egészen 2008-ig). Munkáit többnyire underground rajzolók illusztrálták, legismertebb közülük talán a világhírű Robert Crumb, de egy-egy sztori erejéig olyan nevek is felbukkantak az alkotói listán, mint (a számomra legmeghatározóbb önéletrajzi szerző) Eddie Campbell, vagy, elképzelni is nehéz, a köztudomásúlag írói pozícióban tevékenykedő Alan Moore.

A vaskos American Splendor otthon csücsül a polcon, csak ritkán lapoztam bele az utóbbi másfél hónapban, mert egyszerre több mindent olvasok, és mert úgy voltam vele, ráér a dolog, nincs miért sietnem. Most már azonban világos, hogy Harvey Pekar is egy olyan alkotó lesz számomra, akinek életművét csak halála után ismerem meg.

Ehhez már hozzászoktam. Eleve nincs olyan általam hallgatott zenekar, amelyik ne oszlott volna fel már évtizedekkel ezelőtt, vagy amelyiknek a tagjai ne haltak volna már meg ilyen-olyan okokból. Úgyszintén, hiába voltam gyerekkoromban (és később a bárkás fellépései alkalmával) több Cseh Tamás-koncerten, igazából csak most, majdnem egy évvel a halála után kezdek rájönni, mit nyert a dalai által a magyar zenei kultúra, illetve mit veszített a távozásával. Megesz a penész, amiért nem élhettem a nyolcvanas évek közepén, a képregény forradalmi időszakában, mikor Alan Moore megírta a Watchment, mikor Art Spiegelman megírta/megrajzolta a Maust (amit egyébként még mindig nem olvastam - halál rám!), vagy amikor Daniel Clowes útjára indította az Eightballt. A nagy műveket, a mérföldköveket, úgy néz ki, mindig lekésem.

Ugyanakkor az ilyesmit nem lehet lekésni. A nagy művek örökké nagy művek maradnak, a mérföldkövek pedig mozdíthatatlanok. Shakespeare még ma is megkerülhetetlen. És így tovább.

Úgyhogy azt is tudom, hogy Harvey Pekarnak nem kell ahhoz élnie, hogy olvassam és szeressem a képregényeit, hogy - minden további nélkül megtörténhet - végérvényesen megváltoztassák az életemet vagy a képregény médiumáról vallott nézeteimet, elképzeléseimet. Nem nagyon hiszek abban, hogy Harvey odafentről néz most minket, mert nem hiszek a túlvilágban - sokkal szimpatikusabb nekem az a gondolat, hogy egy embert a művei, tehát a világban hagyott lenyomata határoz meg, az a képessége, hogy szüntelenül formálja a környezetét, hogy másokat is formálásra ösztönöz. Minden tiszteletem azoké, akik ezzel megpróbálkoznak, és nem mondanak le róla - vagyis inkább rólunk, többi emberekről. Ehhez még csak "művésznek" sem kell lenni feltétlenül.

Alig várom, hogy végigolvashassam a kötetet.



Lásd még:
a KönyvesBlog megemlékezése
Thought balloonists
The Comics Journal interview (1984) part 1. / part 2.

Napi idézet (6)

"Szerintem érdekes, hogy mi mindannyian, akik indy-, "irodalmi"-, művész- (vagy nevezzük őket akárminek) képregényeket próbálunk készíteni, továbbra is azokra az emberekre tekintünk mesterként, akik kereskedelmi munkát végeztek határidőre - lehetett az napi, heti vagy havi -, és akiknek valami olyat sikerült létrehozniuk, ami évtizedek múltán még ma is beszél hozzánk." - David Mazzucchelli

Napi idézet (5)

"Képregényt sokkal egyszerűbbnek tűnik készíteni, mint amilyen valójában. És ez az egyik oka szerintem, hogy olyan sok diákot vonz. 'Ó igen, nos, simán lehetek képregényrajzoló, elvégre semmi mást nem kell csinálnom, mint vicces képeket rajzolnom.' Képregényt készíteni egy szigorú, precíz folyamat. De ha jól végezted a munkád, a legegyszerűbb dolognak tűnik a világon. Nagyon sokan tévesen azért próbálkoznak vele, mert azt hiszik, hogy könnyű, és nem értik, hogy a verejték szükségszerű adalékanyag a tushoz. Kevés olyan képregényalkotó létezik, aki minden erőlködés nélkül, abszolút természetesen dolgozik, és én egészen biztosan nem tanítok egy ilyet sem a kurzusomon. Én sem tartozom közéjük." - Paul Karasik

Napi idézet (4)

"Képregények, amiket nemrég olvastam és élveztem? Persepolis. Van egyfajta igazság a Persepolisban, egy személyes igazság. A szerző valami olyasmit mond nekem, amit korábban nem tudtam. Mi van még? Chester Browntól a Louis Riel - az is olyasmiről beszél, ami számomra újdonság. Élvezet volt olvasni. Nem azt mondom, hogy a képregényeknek feltétlenül a történelemről és a valódi világról kell szólniuk, mert elárulhatnak nekem valamit akár az emberi szellemről is, amiről addig fogalmam sem volt. De túl régóta vagyok én már itt ahhoz, hogy egy képregény olyasmit közöljön velem, amit még nem tudok." - Eddie Campbell

Napi idézet (3)

"Emlékszem, az egyik legnagyobb dolog számomra az volt, mikor olyan tizenhárom-tizennégy évesen éppen kezdtem bekerülni a képregényrajongók táborába, és a helyi könyvtárban legnagyobb ámulatomra találtam egy példányt Jules Feiffer The Great Comic Book Heroes című könyvéből, ami tele volt Plastic Mannel és Spirittel - általam addig nem ismert dolgokkal -, és benne volt még egy képregénynek a reprodukált változata is, egy olyannak, amit Feiffer rajzolt tizenegy-tizenkét éves korában. Minden tekintetben ugyanolyan borzasztó volt, mint amiket én csináltam akkoriban, és ez nagyon inspirálóan hatott rám, körülbelül úgy, ahogy a Sex Pistols hathatott inspirálóan a Hundred Clubban, hogy az emberek azt mondták: hé, ezt én is meg tudom csinálni! És ez a szépsége a képregénynek, ezért nem féltem egyáltalán a médiumot, nem, amíg létezik az egyre növekvő small press (kis példányszámban nyomott nem mainstream képregények) -oldala, ami ráadásul tényleg nyomtatva van, nem internetes magazinként működik." - Alan Moore

Napi idézet (2)

"Rögtön Will Eisner A Contract With God-ja után jelent meg a Tantrum (Hiszti) című könyvem, ami egy nagyon korai példája volt ennek a formának. Én nem hívtam graphic novelnek. Azt mondtam, hogy ez egy regény rajzokban elmesélve. A graphic novel elnevezés azért lett kitalálva, mert az emberek szégyellik a 'cartoon' kifejezést, ami hülyeség. Mindig is az volt a vágyam, hogy 'cartoonist' legyek, és én erre büszke vagyok, és szeretem a kifejezést. Nem látom szükségét, hogy a munkát, amit végzek, holmi jelentéktelen szóválasztással, mint a 'graphic', előkelőbbé tegyem." - Jules Feiffer

Napi idézet (1)

"Utálom ezt mondani, de van [korlátja a képregénynek]. A képregény engem ritkán képes meghatni úgy, ahogy egy film vagy egy regény képes rá. És mindezt úgy mondom, mint az az ember, aki filmnézés vagy zenehallgatás vagy ehhez hasonlók helyett is inkább képregényt olvas. De ez nem egy operai műfaj. Hallok embereket arról beszélni, hogy könnyekig meghatódtak egy képregénytől. Én ezt nem tudom elképzelni." - Daniel Clowes

Optic Nerve mini-comics

Ígértem a legutóbbi posztomban, hogy írok az egyetlen angol nyelvű börzés szerzeményemről, a 32 Stories-ról. So here it goes. Rövid lesz és tömör, senki ne számítson valami nagy dologra.

Tehát az osztrák fickó standján kutakodva találtam egy érdekes, doboz csomagolású valamit. Kinyitottam, és hét darab A5-ös formátumú, pár oldalas, abszolút szerzői jellegű mini-comic nézett velem farkasszemet. Mint később kiderült, ezek a rövid képregények Adrian Tomine fiatalkori megmozdulásai, még a 90-es évek elejéről, 17 éves korától kezdődően, mikor még iskolába járt, és a szemétje fiatalabb volt nálam. Ahogy a hátsó borítón áll: "It was hard to believe that someone so young was doing work so good". Így gondolta Chris Oliveros, a Drawn&Quarterly (az amerikai underground és alternatív képregények egyik első számú kiadójának) feje is, úgyhogy rövidesen leszerződtette az ifjú tehetséget, nem is sejtve, hogy ennyire ifjú.
A képregényalkotók zöme bevallottan a húszas évei közepéig "szenved" a műfajjal. Adrian Tomine viszont már Optic Nerve-re keresztelt self-published comicjának első számában is felvillantja tehetségét, melynek csiszolódását a sorozat előrehaladtával az olvasó szerencsésen végigkövetheti. Tomine 2008-ban írt bevezető szövegében "természetesen" némi ellenérzéssel tekint vissza húsz évvel korábbi próbálkozásaira. Azt írja (kábé, mert fejből idézem), "fiatal, feltörekvő képregényművészként könyörögtem volna Chrisnek, hogy adja ki a munkáimat. Most, hogy az újra kiadás szóba került, én voltam az, aki minden áron próbálta lebeszélni őt a dologról". Oliveros azonban egyáltalán nem tartotta olyan rossznak ezeket a korai munkákat, és ragaszkodott hozzá, hogy a 32 Stories nyomtatásban maradjon. Afféle kompromisszumként azt találták ki, hogy az egész mini-comic sorozatot, mely addig egybefűzött formában, illetve egyszer még hardcover edisönként is létezett (ez utóbbit már igazán túlzásnak tartotta a szerző), az eredeti formájával hajszálra megegyezően, a legkisebb változtatás nélkül adják ki újra, vagyis mint original szerzői füzeteket (a kartondoboz csak ezek tárolóhelyeként funkcionál). Hadd ne mondjam, ez a megoldás nekem baromira tetszik. Ha őszinte akarok lenni, a hamisítatlanul "underground" grafikán kívül a formátuma miatt vettem meg a dolgot. Ez az eredeti formátum azt jelenti, hogy 1) amelyik szám borítója ingyenes matricát jelez, ott bele is van csempészve a matrica, 2) az egy-két oldalas levelező rovat is érintetlenül virít a füzetekben ("Helló. Börtönben ülök, nem sok minden jut el hozzám a nagyvilágból, de a te képregényedet mindig beküldik a haverok!").
Talán érdemes pár szóban összefoglalnom a benyomásaimat a képregényekről magukról. Történetileg, képregénytechnikailag és rajzilag abszolút bejövősek, ezt felesleges tovább taglalni. Persze vannak jobban, meg kevésbé jól sikerültek, kiforrottabbak és kezdetlegesebbek is köztük, de egyrészt a fejlődés tetten érhető, másrészt itt a "nem annyira jó" nem azt jelenti, hogy "rossz".
A történetek alapvetően egy-két oldalasak (csak az idő haladtával lesznek némileg hosszabbak), és az abszolút fiktíveken kívül önéletrajzi jellegűeket is találunk köztük. A történetek hétköznapi eseményekre fókuszálnak, nem bonyolítják túl azokat, nem akarnak mélyebb jelentőséget tulajdonítani nem mély dolgoknak, néha humorosak, néha szomorkásak, néha simán csak elgondolkodtatóak. Mintha egy fiatal Daniel Clowes-t olvasnánk... És mit ad isten, ki jelenleg Tomine legjobb barátja a szakmában? (Segítek: Clowes!) És az is feltűnő, hogy az idő haladtával a rajzstílusa is egyre közelebb került az övéhez (sokan azt mondják, másolja őt - de ezt most hagyjuk). Annyi biztos, hogy a Tomine-t ért (egymástól néha elég távoli) hatások tökéletesen felismerhetők a képregényein, gondolok itt elsősorban a hatodik szám környékén megjelent Smoke című pároldalasára, mely a korábbi spontánabb panelezést a letisztult nine panel grid-re cseréli, a "kaotikusabb" vonalazású rajzok pedig noir-os hangulatot idéző, vastag ecsetkezelésű fekete-fehér kockáknak adják át helyüket - mondjuk, hogy David Mazzucchelli Tükörváros-beli stílusának átörökítése a small press világába (example balra), noha ez elvileg korábbi.

Nem mennék bele most abba, hogy az Optic Nerve mini-comicok óta eltelt időszakban Tomine az underground szcéna egyik fontos alakja lett (azonos című képregénysorozatát a D&Q 1995 óta adja ki), hogy például képregényein kívül a The New Yorker-nek szánt borítói a legjobbak közé tartoznak, meg hasonlók. Zárásként inkább afelé vinném az egész bejegyzést, hogy képregénykészítésre buzdítok minden lelkes embert! Adrian Tomine pár havonta ki tudott jönni 8 oldallal, teljesen magától, saját költségen (a fekete-fehér olcsó), és terjesztette, ahol tudta. Ezt mi is meg tudjuk csinálni. Ha csak minden második képregényalkotó összehozna mondjuk négy oldalt, és 50 Ft-ért árulná, máris gazdagabb lenne a magyar képregénypiac. Hmm... Nekem tetszik az ötlet. Akkor hát indulás!

Tudjátok,

kik ezek?
Nemrég néztem meg (kábé tíz év után újra) a két filmet (de csak az első jó), és visszatértek a szép gyermekkori emlékek. Már el is felejtettem, hogy az Addams Family nagy kedvencem.
Mostani fejjel viszont már az is érdekel, milyen az eredeti karikatúra-sorozat, amit Charles Addams amerikai rajzoló a The New Yorker számára készített 1938 és '88 között. Ezek a rajzok a netről vannak, bárki rájuk akadhat - minden esetre a felbontásuk ellenére nagyon inspirálóak!
Ez a jelenet különösen ismerős lehet a film rajongóinak...Sajnos nem találok sehol friss kiadású albumokat, tehát marad a nehezen fellelhető régiek közüli levadászás - merthogy valamilyen úton-módon tutira szerzek egyet. Amazon.com, vagy akármi.

Ezek pedig csak random karikatúrák, szintén Charles Addamstől, szintén a netről.

Mindezek alapján úgy összességében azt tudom mondani, hogy baromira tetszik a fazon képi világa, és a rajztechnikája is nagyon bejön! A humora nem kevésbé (a Poe-s zseniális!).
Keressetek rá ti is a világhálón a fickóra és a galád családra! Látható, hogy megéri!

Mazzucchelli röviden

David Mazzucchelli talán az amerikai képregényművészek legkiemelkedőbb alakja. (Félreértés ne essék: ezt sehol nem írják róla a neten, csak én mondom.) Huszonkét évesen kezdett a mainstream comics világában a Daredevil (Fenegyerek) havi rajzolásával, ami akkor már Frank Miller korábbi munkálkodásának hála igencsak népszerű sorozat volt - tehát Mazzucchellinek relatíve nem volt nehéz betörnie a köztudatba. Ekkor még természetesen az átlagos "szuperhős-stílusban" rajzolt, hiszen az átlagos szuperhős képregény műfajában dolgozott, de aztán Millerrel közös ügyleteivel párhuzamosan egyre egyedibb képi világot alakított ki.
Itt láthatunk egy Daredevil-oldalt még az elejéről, amit nem is ő, hanem (az én fülemnek amúgy teljesen ismeretlen) Danny Bulandi húzott ki tussal (Mazzucchelli ekkoriban még "csak" a ceruzarajzoló volt). A mellette lévő viszont már egy olyan oldal, amin a betűkön kívül minden az ő keze munkáját dicséri.

A különbség tetten érhető: Mazzucchelli sokkal kevesebb keresztbe-satírozást használ, mint egy átlag kihúzó (a szót nem degradáló értelemben használom, a tuskihúzó ugyanis legalább olyan fontos alkotó, mint a ceruzarajzoló vagy a színező), és a tollrajzokat idéző szálkás vonalhasználattal szemben láthatóan a változatos vonalvastagságot eredményező ecsetkezelést preferálja.
Ez a tendencia csak fokozódott, mire 1987-ben (ismét Frank Millerrel közösen) elkészítette minden idők legjobb Batman-képregényét, a 2005-ös Batman Begins alapjaként szolgáló Batman: Year One-t (Az első év). Az akkori szuperhősös ábrázolásmód helyett egy jóval naturalisztikusabbal állt elő, ami - bár számára természetes folyamat volt - lehetőséget adott Millernek arra, hogy az általa elképzelt korrupt és züllött Gotham City-t minden addiginál valóságosabbnak mutassa be. Ebben a kiváló (angol nyelvű) recenzióban szépen körüljárják a témát, teljesen érthetően az egekig magasztalják Mazzucchelli-t, és Millerről is mondanak néhány pozitívat ill. negatívat.

Stílusának "megtalálásával", addigi pályafutásának csúcsán, Mazzucchelli egyik napról a másikra elhagyta a fősodorbeli képregényeket, és soha nem is tért vissza. Helyette felnőttebb témájú, jóval személyesebb jellegű képregényeket kezdett rajzolni underground antológiák számára.

1994-ben pedig Paul Karasik íróval közösen elkészítette (szerintem) a világ legjobb képregény-adaptációját, a Paul Auster regényét perfektül átültető City of Glass-t (magyarul Tükörváros). Itt a kötet kisebb formátuma és a rajzokban sűrűn használt piktogramok miatt egy olyan "minimál" stílust választott, ami egészséges átmenetet képez a végtelenül stilizált és a valahol mégis "realisztikusabb" grafikák között.

Azóta Mazzucchelli gyakorlatilag ismét eltűnt a képregényvilágból: rövidebb alkotásait (és a The New Yorker, valamint a The Village Voice folyóiratoknak készült borítóit/rajzait) leszámítva kilenc évre teljesen visszavonult, hogy befejezze első teljesen önálló, nagyszabású művét, az idén kiadott Asterios Polyp-ot. Erről gyakorlatilag semmit nem tudok mondani, mivel nem olvastam még. Ám mivel ezt egy igen komoly fogyatékosságnak tartom, mindenképpen be fogom szerezni rövid időn belül - ugyanis mesterműként emlegetik. A mellékelt oldalból annyi mindenképpen kitűnik, hogy ez már egy (ismételten) újabb szint a művész életében és képregényfelfogásában, hiszen meglehetősen absztraktba hajló látványvilággal megáldott dologról beszélünk. Nem mellékesen eddig minden előzetes azt bizonyította, hogy tartalmilag is különleges kepregénnyel állunk szemben.

Sokan azt szeretik David Mazzucchelli-ben, hogy egyetlenegy felesleges vonal nincs a rajzain, annyira letisztult a stílusa és annyira tökéletesen tud megkoreografálni jeleneteket, annyira kifejezőek a figurái és a beállításai. Mások azt mondják, nála jobban senki sem képes egy hely hangulatát rajzban átadni: minden szükséges részletet megad ahhoz, hogy egy szegénynegyedbeli utcát első ránézésre meg tudjunk különböztetni egy átlagos utcától, és így tovább. Megint mások attól vannak oda, hogy milyen természetességgel rajzol meg mindent az emberektől az épületekig: hogy ránézünk a rajzaira, és nem tudunk mást mondani, mint hogy ez így hibátlan, teljesen korrekt. Én mindezért egyszerre lelkesedem.

A Tükörvárost 2006-ban kiadták magyarul, szóval ha valakit érdekel, ugorjon be egy képregényboltba és szerezze meg az utolsó fellelhető példányok valamelyikét. Garantáltan nem fog csalódni: egy tulajdonképpen adaptálhatatlan regény brilliáns, azonos értékű adaptációjáról van szó.

(Ez a bejegyzés némileg szárazra sikerült, ezért elnézést kérek, de ma megengedek ennyit magamnak. Különben is elég valószínű, hogy még jó sok szót ejtek Mazzucchelliről és a műveiről itt a blogon, szóval nincs miért sietni.)