"A filmes nyelv eléggé meghonosodott a képregényben a 40-es, 50-es évek kalandképregényeivel. Szerintem a panelre mint kamerára gondolni eléggé... Nos, ez az egyik módja a dolognak, persze, de az előnye annak, hogy valaki képregényrajzoló [cartoonist], az, hogy a műve létrehozásához nem a világban néz körül, hanem saját magában. Szóval ha úgy tekintünk a panelre, mint valamire, amin keresztülnézünk, akkor nem a megfelelő módon gondolkodunk róla. Ha a filmrendezők innovációit használjuk érzelmek kommunikálására, akkor egy olyan mankóra támaszkodunk, ami szerintem nem jellemző arra a médiumra, amiben dolgozunk.(...)
Azt hiszem, a [képregényhez] legközelebbi analógia a művészet történetében a japán nyomat lehet, ami egyáltalán nem reprezentáló jellegű, hanem úgy mutatja be a dolgokat, ahogyan azokra emlékszünk. A látványról való gondolkodásuk nem azon alapszik, ahogy látunk, hanem ahogy átélünk és emlékezünk dolgokra, és ezt én is igyekszem a munkám részévé tenni. Szóval nem úgy próbálom lerajzolni a dolgokat, ahogy látom őket, hanem ahogy emlékszem rájuk, azt hiszem, így lehet a legjobban megfogalmazni.
(...)
A képregény egyszerre szekvenciális és szimultán (egyidejű), és ezt elég sokszor ki is használod, főleg a diagramszerű [ábrázolásmódoddal] ...Van egy idézet Goethe-től, ami úgy szól, hogy 'az építészet megfagyott zene', és azt hiszem, ez mindennél jobban illik a képregényre, hiszen itt fogsz néhány képet, kimerevíted őket, és egészen addig nem is kelnek életre, amíg végig nem mész rajtuk a szemeddel. Bizonyos értelemben olyan ez, mint kottát olvasni. Korábban a rajzstílusról kérdeztél: nem akarom, hogy a történet érzelmi töltete a rajzok kifejező erejéből származzon. Az érzelemnek magában a történetben kell lennie; vagy abban, ahogyan átéled a történetet olvasás közben, vagy ahogyan emlékszel rá. Ez egy művészi döntés, amit meghoztam."
A teljes interjú angolul: Part 1, Part 2
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése