10 év

December elején volt tíz éve, hogy elindítottam ezt a blogot. Erre most jöttem rá, néhány órával ezelőtt, és úgy döntöttem, írok valami rövid akármit ennek apropóján. Összegzést? Számvetést? Senki sem olvassa már ezt az oldalt... Akkor mégis kinek? Nos, talán magamnak. Bár ezt elég fura leírni.

Hát szóval, tíz éve elég logikus (és könnyű) lépés volt blogot indítani, ugyanis virágzott a műfaj. Rengetegen blogoltak. A közösségi oldalak (elsősorban a Facebook) nem voltak még ilyen dominánsak, nem csak azokról tájékozódtunk és nem csak azokon keresztül osztottunk meg tartalmakat, sőt. Nekem sem ez volt az első blogom; mikor a Kommunikációs hibát elindítottam, már jó pár éve vezettünk egy hármas blogot apámmal és öcsémmel, de az Öngyújtó című kis irodalmi-művészeti lapunknak is létezett blogja, sőt a Pszicho Dzsánki c. képregényünknek is csináltunk egyet Mráz Istvánnal. Szóval a blogolás nem volt új nekem, főleg az a fajta blogolás nem, amikor az ember hosszabban igyekszik kifejteni a véleményét változatos témákról (régen még én is sokkal, de sokkal többet írtam). Ezt a blogot is ilyennek szántam: a képregényekkel, a rajzolással, és tágabban az alkotással kapcsolatos gondolataim gyűjtőhelyének. Emellett pedig egy olyan felületnek, ahol a saját munkáimat (amelyekből akkor még nem sok volt) is meg tudom osztani másokkal.

Ez a kétfajta törekvés eleinte nem különült el élesen egymástól (Eddie Campbell blogja lebegett a szemem előtt követendő példaként, aki egyszerre promózta a saját cuccait és írt minden nap halál izgalmasan a legkülönfélébb dolgokról.) De aztán lassacskán úgy alakult, hogy a gondolatébresztő szándékkal írt, elemző-értelmező bejegyzéseim háttérbe szorultak a saját képregényeim és alkotásaim mellett. Ennek több oka is volt. Az első és legfontosabb valószínűleg az, hogy 2010 májusában elindítottam egy másik blogot, amit hirtelen ötlettől vezérelve és a (honlap)címadás nyomasztó súlya alatt Blosszának neveztem el, ez a blog pedig a következő hónapokban lekötötte szinte minden időmet és kreativitásomat. A másik ok, hogy időközben felvettek a bölcsész karra, és onnantól kezdve a kritikai írásaim már nem annyira blogbejegyzések, mint inkább művészetelmélet órákra írt beadandók formájában látták meg a napvilágot (már amíg élt bennem a naiv remény, hogy esztétika szakon képregényes témával diplomázhatok). A harmadik ok teljesen prózai: a blog műfaja, amilyen gyorsan létrejött, olyan gyorsan meg is murdált, egy idő után lófasz sem olvasott már többé blogokat, ha azok nem voltak valamilyen módon becsatornázva a közösségi médiába (ez most is így van). A negyedik ok pedig természetesen az, hogy idővel a rajzok (és velük együtt a grafikus lét) minden másnál nagyobb hangsúlyt kaptak az életemben.

Tulajdonképpen hosszú évek óta már csak saját magamnak vezetem ezt az oldalt, mert nem akarok (nem merek?) megválni tőle. Pedig őszintén szólva köszönő viszonyban sincs már azzal a bloggal, amit anno elkezdtem - nyilván én sem vagyok már az a srác, akiről a Blossza szól, és Eddie Campbell sem az eszményképem többé (hű, ezt de jó volt leírni végre). Egy ideje már én is Instagramon és Tumblr-en posztolom a munkáimat, ahol meg is találják az emberek. Akkor meg minek ez a felület? Ebben a formában kevés értelme van, új formát viszont, azt hiszem, nincs már kedvem adni neki. Nem tudom még, mit kezdek vele, de ha mondjuk el akarnék búcsúzni tőle, egy ilyen kerek évfordulónál jobbat nem is találhatnék hozzá. Meglátjuk.

Mindezek kapcsán, úgy érzem, fontos elmondanom, hogy az utóbbi időben megint feltámadt (és rendkívül erős lett) bennem az igény, hogy ne csak az alkotásaimon keresztül beszéljek, mint ahogy azt az elmúlt pár évben tettem. A csigaházból pofázás asszem nem való nekem. Hiányzik az újságszerkesztés, a kritikaírás, meg úgy általában a kritikai reflexió, és hiányzik az a fajta kötetlenség, közvetlenség és nagyfokú személyesség is, amit régen a blogolásban annyira élveztem. Jelenleg a Q című underground képregényújságunk és a körülötte formálódó alkotói kör jelenti számomra azt a közeget és fórumot, ahol ezek a különböző érdeklődéseim, törekvéseim utat találnak maguknak. Szóval akit érdekel, mit gondolok mostanság képregényről, alkotásról, közösségi létről és társadalmi-filozófiai kérdésekről, a Q-ból megtudhatja. Bye-bye!

Blossza, Majomdaráló

Február 19-én az Írók Boltjában volt egy beszélgetés velem és Madarász Gergellyel a képregényeinkről.

Picture time, No. 4

Vidámság.

KATT IDE A RAJZHOZ!

Picture time, No. 3

Mindjárt karácsony. Ez a kép meg kábé egy éves, és szerintem nagyon művészi.

KATT IDE A RAJZHOZ!

Nagyon melózom egyébként, de arra még várni kell, hogy felfedjem, min. Nyugi, megéri.

Picture time, No. 2

Az öcsém azt mondja, havi egy fotóreferenciás bejegyzés azért kéne. Pedig nem is olvassa a blogomat.

KATT IDE A RAJZHOZ!

Picture time, No. 1

Új bejegyzéssorozat!

Ideje kicsit lazára venni a figurát, hogy feldobjuk valamivel ezt a blogot. Persze, tudom, a blogolás kora lejárt, ma már a Facebook visz mindent, és Tumblr-t is jobban megéri vezetni, mint blogspotos oldalt, de én nem adom fel. Most azt találtam ki, hogy ha rendszertelenül is, de az egyes (bizonyos) rajzaim mögött meghúzódó ilyen-olyan referenciaképeket fogok posztolni, amiket én lőttem magamról, vagy más énrólam. Jól hangzik, mi? Legyen ez az első:

KATT IDE A RAJZHOZ!

Dan Clowes megmondja

Egy 2013-as interjúból szemezgettem a következőket. Vicces volt magamra ismerni bennük:


"Mindig is volt ez az érzésem - és ebben nagyon magabiztos voltam -, hogy valami olyasmit tudok, amit mások nem. Tudtam, hogy ebben a formában nagy lehetőségek vannak, és tudtam, hogy nagy dolgokat vittek már benne végbe, amikről az emberek a médium egészének elutasítása közben makacsul nem vesznek tudomást. Szóval úgy éreztem, hogy az egész az enyém. Vagyis, az enyém, meg még azé a tíz emberé, aki hasonlóan gondolkodik erről. Izgalmas volt tudni, hogy a szakértőknek tartott emberek, mint például a tanáraim és a művészvilág figurái, tévednek, nekem meg igazam van. Ebben olyan biztos voltam, mint bármi másban."

És:

"Emlékszem, hogy tanulmányoztam a Superman-rajzokat, és a logója a mellkasán ugye egy s betű egy pajzson. Emlékszem, hogy nem értettem, mi az. Azt hittem, hogy egy háromszög, tele ilyen furcsa pici formákkal. És aztán emlékszem, hogy egy nap végre felfogtam, hogy az egy s. Rohantam le a lépcsőn, hogy elmondjam az anyámnak: "Az ott egy s betű a mellkasán!" Azt hittem, erre én jöttem rá először a világon."

Hehe.

Csak egy idézet

"People shouldn't be afraid of their government. Governments should be afraid of their people." - Alan Moore

Önreklám és Kafka

Ma 90 éve annak, hogy meghalt Kafka. Ez nem igazán évforduló, talán érdekesebb lenne, ha 90 éve született volna - de nem, majd július 3-án lesz (illetve nem lesz) 131 éves, ami sehogy sem kerek, igaz, bizonyos szempontból a 90 sem. (Egyébként még misztikusabb lehetne körülötte minden, ha egy hónappal később, a születésnapján távozik, de úgy látszik, ez vagy nem jutott eszébe, vagy nem jött neki össze.)

Akárhogy is, még egy ilyen, javarészt értelmetlen dátum is elég ahhoz, hogy mindenfélét posztoljanak vele kapcsolatban a neten. Nekem nincs sok mondanivalóm róla - pontosabban nagyon is sok mondanivalóm lenne, túl sok is, de ez a blog nem erről szól -, egyszerűen csak jónak tűnik az alkalom, hogy kitegyem ide Robert Crumb egy rajzát (balra). Maga az általa illusztrált könyv, amit itthon is kiadtak Kafka - másképp címmel (innen való ez a rajz is), sajnos nem jó, Crumb stílusa viszont énszerintem nagyon passzol a kafkai világhoz, úgyhogy emiatt mégis ajánlom belelapozni.

Ami engem illet, én eddig még csak egyszer próbáltam lerajzolni Kafkát a saját szórakozásomra - kevés sikerrel. A lassan két évvel ezelőtti műutas képregényemben (itt elolvasható online) viszont két panelen is említést teszek róla (há!). Egyszer annak kapcsán jön szóba, hogy Prágában minden, de minden kafkás. Kivéve, ami macskás.

Másodszor meg az alkotói válság kontextusában merül fel a neve. Nem tudom, neki ebből mennyi jutott, nekem mindenesetre a képregény tanúsága szerint elég sok:

Utólag bevallhatom, hogy ekkoriban még viszonylag keveset tudtam Kafkáról (Az átváltozáson kívül mást talán nem is ismertem tőle), de azóta sokat olvastam, és hát igen előkelő helyre küzdötte magát a szívemben (oké, a "küzdötte" picit túlzás, nem került az sok energiájába neki). Szóval lehet, hogy ma már valamivel árnyaltabban fogalmaznék, és nem feltétlenül a groteszk vízió kifejezés jutna eszembe az írásairól, de hé, végül is ez csak egy képregény.

Na jó, az önreklámnak itt vége. Tíz év múlva esetleg már valóban egy Kafka-rajzzal jelentkezem, ha addig megtanulom lerajzolni. De legkésőbb 2083-ban, ígérem.

Burger King people

Hejj!
Biztos észrevettétek, hogy átalakítottam kicsit a blog kinézetét. Megnöveltem a szélességet és a képek arányát is, hogy jobban látsszanak. Sajnos a blogspot nem automata ebben, ezért egyenként végig kellett mennem a régi bejegyzéseimen, és megnagyítani a feltöltött képeket. Már bánom, hogy a Blossza idején nem használtam szélesebb blogsablont, hogy kattintás nélkül is jól olvashatóak legyenek a sztripek, de ahhoz nem nyúlok hozzá utólag sem, picit olyan mauzóleumszerű hely az nekem.
Anyway, érdekes volt végigpörgetni több év anyagát, és látni, ahogy a tartalom egyre inkább a rajzokra korlátozódik, a korábban jellemző cikkek és beszámolók pedig apránként eltűnnek. Sok minden változott az elmúlt időkben, ennek a blognak is megvan a lenyomat jellege, csak szegény még mindig életben van tartva. Ki tudja, talán így a jó. Azért sokat már nem publikálnék a régi rajzaim közül, néhányra elég fájdalmas ránézni.
Mindenesetre jó lenne, ha valahogy megmaradna ennek a blognak a blogszerűsége. Pár hónapja elindítottam egy Tumblr-oldalt, ahova kizárólag a jobban sikerült rajzaimat töltöm fel, amolyan portfóliónak, meg azért, hogy ez a blog továbbra is szabadabb lehessen. Ide is felkerül, ami oda, annyi a különbség, hogy itt még több dolognak jut hely, például az ilyen skicceknek is:

A Burger Kingben álltak sorba ezek az emberek.

Írni is kéne többet, nem csak rajzolni - hát, majd meglátjuk. Az igazság az, hogy éppen eleget írok, például most is a szakdogámmal foglalkozom, de annak nincs semmi köze a képregényekhez, vagy a grafikához úgy általában, ahogy az utóbbi időben semmilyen más írásomnak sincs, ezért nem posztolom itt őket. Úgy tűnik, szöveg és kép idővel mégiscsak elválik egymástól, még ha nem is tudatosul az emberben.

Mások viselt dolgai

Ezt csak tegnap vettem észre: Lénárd Laci írt egy nosztalgikus hangvételű bejegyzést a blogján a régi-új Pókember képregényről, amit a közelmúltban indított el a Kingpin Kiadó. Mint valaki, aki a saját képregényes munkásságát nem a szuperhősképregények keretei közt képzeli el, azt meg kifejezetten ártalmasnak találja, hogy a médium és a zsáner közt annyira erősek az asszociációs viszonyok, értelemszerűen nem nagyon veszek ilyen jellegű kiadványokat - de a fenébe is, lehet, hogy ebbe még én is belelapoznék. Laci helyettem is megfogalmazza, miért:

"Ez az én igazi világom, az új-régi kiadvány. Egyszer-egyszer belebújni a régi időkbe, a régi hangulatba, megtudni, mi hol szakadt félbe és miért. A szálak elvarrásával járó felismerések, és ezek a réges-régi, de jobbnál-jobb klasszikus Pókember-rajzok, ez a kihúzás, ez a vonalvastagság, ez a színezés, ez a Manhattan, ez a perspektíva, ez a panelezés, ez a minden, ez az én Pókemberem."

Kár tagadni: mivel ezeken a képregényeken nőttem fel, mindig is lesz számukra hely a szívemben. És mint arra Laci találóan rámutat, nem számít, olvastam-e az összes történetet, az esztétikájuk alapján a még soha nem látottakat is régi ismerősként tudom üdvözölni.

Érdekes ez a nosztalgia dolog, főleg mivel nem csak a régi füzetek lapozgatására korlátozódik. Nem emlékszem már, melyik interjúban olvastam, hogy Felvidéki Miki a Némajáték készítésekor oldschool szuperhősös képregényeket szkennelt be, hogy kilophassa belőlük a színeket, és hogy tartani tudja magát a színskálájukhoz (lásd a képet jobbra, amit a blogjáról szedtem). (Lehet, hogy nem is mondott ilyet sehol - vagy csak nekem -, viszont ha én találtam ki, hát elég jó ötleteim vannak. Majd hátha megerősít kommentben.) Az viszont határozottan előttem van, ahogy Lakatos István arról beszél, nagy álma egy olyan B-kategóriás képregényt összehozni, ami szándékosan régi fajta papírra van nyomva, az ára pedig mindössze pártíz forint, mint a régi képregényeké - mármint amennyibe azok kerülnének, ha számszerűleg ragaszkodnánk a borítón feltüntetett összeghez, és nem lenne olyan a világon, hogy infláció. Nem vagyok közgazdász, nem tudom, minek nevezik ezt - mifelénk művészi gesztusnak.

Semmi extra

No. Eltűntem, mert el szoktam tűnni. De mindig visszatérek, akkor is, ha nincs különösebb mondanivalóm. Ez a nyár megint olyan, hogy szinte hiába is kezdődött el, mindjárt vége van teljesen, és bár mindig azzal indulok neki az ilyen szünidőknek, hogy "most aztán lesz időm bőven, összehozok valami komolyat", legtöbbször azon kapom magam, hogy beköszöntött az ősz, és az asztalomon konkrétan nulla darab új munka hever.

Hát ez most talán másként lesz - még a télen félálomban megígértem a Műútnak, hogy készítek nekik valami képregényt, és mivel ezt sajnos nem felejtették el, muszáj leszek állni a szavam, plusz tartani a meglehetősen rövid határidőt. Utálom magam, amiért ilyen helyzetekbe keveredek, és az egészet csak magamnak köszönhetem. De nézzük a jó oldalát: lesz újabb képregény tőlem, akárhogy is sikerül. Majd ha már megvan belőle annyi, hogy biztosan kijelenthetem, el fog készülni, esetleg posztolok belőle valamit ide is. Mert jelenleg nem sok választ el attól, hogy úgy tegyek, mint Al Columbia, aki miután átvette a stafétát Bill Sienkiewicz-től az Alan Moore-féle Big Numbers rajzolásában, megsemmisítette elkészült oldalait, és beleveszett az éjsötét éjszakába. Persze neki egészen más oka volt erre.

Addig is, amíg én a rajzasztal fölött görnyedek, tegyetek egy kört Felvidéki Miki blogján, aki állítólag hamarosan néhány tutorialt is bemutat legújabb képregényével, a Papp Laci - A londoni olimpia bajnokával kapcsolatban. Igaz is, ha még nem tettétek, ugorjatok le az újságárushoz a füzetért, remek kis cucc! És az a körülmény, hogy újságárusoknál is kapható, még különlegesebbé teszi. István barátom kritikát is írt róla, itt elolvashatjátok.

A feleségem, Szaffi

Amikor összejöttünk, éppen totálisan benne voltam a Blosszában, és nehezen volt hihető, hogy belefér még egy barátnő is az időmbe. Nos, természetesen belefért, hiszen néha ő rajzolta meg a stripemet helyettem (ez persze hazugság :)):

Ami igazán fejtörést okozott eleinte, az az volt, hogy mi módon vezessem őt be a stripbe. A Blossza háromnegyedénél jártam, és korábban egy sor/kép említés nem volt róla. Egy olyan stripet meg semmiképpen sem akartam, ami arról szól, hogy jeee, van egy csajom. Szóval először rafinált módon csak a háttérben helyeztem el (a bal oldali hölgy lenne ő, és ezen az estén jöttünk össze),

majd fokozatosan több szerepet adtam neki. Mint egy karakternek.

Ez az előbbi amúgy a kedvenc rajzom róla. Totál fejből csináltam, és pár vonalban sikerült olyan pontosan megragadnom az alakját, hogy azt azóta sem tudtam überelni. Sőt, azóta lassú hanyatlás jelentkezett az ábrázolásában. Ez például még egész jó, bár nem annyira hasonlít (a kedvessége azért átjön):

Rá kellett viszont jönnöm, hogy nem tudom őt közepes mértékben stilizálni, mert különböző szögekből egészen más az arca, és hiába emelek ki valamit, máshonnan nézve az már nem igaz rá. Ha magamról van szó, csak rajzolok egy krumpliorrt, egy kis szakállat, két pontszemet, meg egy torzonborz félpunk frizurát, azt kész. Az ő attribútumai viszont (amúgy szerencsére) egészen mások, és jobban érvényesülnek kicsiben, amikor a testbeszéd is rájuk segít, mint a fentebb mutatott végletesen minimál rajznál. Mert ha elkezdem kidolgozni, sosem ő lesz belőle. Csak ha tényleg nagyon kidolgozom, de azt meg nem teszem, mert gyűlölök ábrázolni. Az utóbbi időben egyébként a fénykép alapú rajzaim sikerültek róla a legjobban, mint például az előző posztban mutatott csókolózós rajz. A szintén ott látható poénos, kicsit blosszás stílusú meghívón viszont képtelen voltam megrajzolni őt szemből, úgyhogy két nap eredménytelen próbálkozás után hagytam az egészet a fenébe, és inkább belelógattam a haját az arcába. A legjobb ötletek néha kétségbeesésben jönnek.

Itt tartunk most. Vajon mihez kezdek legközelebb?

My very first comic book

Úgy rémlik, ez volt az első képregényem, és nem csak Pókemberből. Mára már csak ennyi maradt belőle...

Egy mátrai kiránduláson kaptam hét éves koromban (pont mielőtt általános elsőbe léptem, szóval még nem tudtam olvasni), és annyira megtetszett nekem a figura, meg a képregény maga, hogy a Kékestetőre menet állítólag behisztiztem, hogy én csak akkor megyek tovább, ha vesznek nekem még egy számot (mit tudtam én, hogy havonta csak egyet adnak ki). Nagy találkozás volt, azt hiszem. Megeshet, hogy korábban is láttam már képregényeket, talán akadt is otthon egy-kettő, de ha így volt, nem emlékszem, hogy bármelyik is hasonló lelkesedést váltott volna ki belőlem. Meg aztán előttem van egy nagyon élénk kép, ahogy Mária, apám felesége olvassa nekem a buborékokba írt szöveget, miközben én a képeket bogarászom nagy áhítattal.

Persze már jó ideje nem olvasok szuperhősös képregényeket, de még mindig nosztalgiázva nyitom ki ezeket a régi füzeteket. Úgy tűnik, az ember tényleg gyerekkorában köt életre szóló barátságot a képregénnyel, ha köt egyáltalán. Ez mondjuk nem baj, de sok mindent megmagyaráz.

Lovely or Horrible?

Kedvenc képregényesemnek, Eddie Campbellnek hamarosan új kötete jelenik meg, ami igencsak várós a részemről már egy jó ideje. A Comics Alliance oldalon már született is róla egy rövid elő-recenzió, hét darab előzetes oldal kíséretében. Ide katt!


Hát... Helyenként elég gányul néz ki, már ami a színezést illeti. Elvileg koncepció volt, hogy ilyen legyen, de szerintem egyáltalán nem tesz jót a Campbell-féle skicces tollrajzoknak, amik az Alec-köteteket jellemzik. Úgy általában véve nem szeretem, mikor kiszínezi a rajzait, mert szerintem összecsapja - kivéve a Fate of the Artist-ot, ami talán az eddigi legjobb könyve, és a Playwright-ot, ahol a színekre nem, a rajzokra viszont időnként nagyon is van panaszom.

Nem is nagyon értem, hogy miért van feltétlenül szükség a színekre. Illetve értem, csak nem értek egyet. A small press kezdetben valóban inkább a fénymásolt füzetes képregényekre ment rá, és fekete-fehérben olcsóbb előállítani ezeket, de azért ez nem csak technikai, hanem stílusbeli kérdés is szerintem. Én legalábbis azt hittem. Most kiderül, hogy Campbell nem azért készített az ezredfordulóig fekete-fehér képregényeket, mert azokat szereti, hanem mert nem volt lehetősége színesben alkotni. Nyilván a From Hell-t is színesben akarta volna megcsinálni, ha adottak hozzá a feltételek. Még szerencse, hogy nem voltak azok!

Na jó, ezeket csak így első ránézésre mondom, tökre megtörténhet, hogy a Lovely Horrible Stuff kézbe véve nagyon tetszik majd. Amúgy a színeket leszámítva valószínűleg fog is, mert már ez a pár oldal is érdekes.

Ja, egyébként most már hivatalos infó, hogy a From Hell tavasszal megjelenik magyarul, szóval lehet izgulni, hogy milyen lesz a fordítás. :)

Working

A vizsgaidőszaknak vége, most viszont nagy melóban vagyok, ezért nem igazán jut időm bármit is posztolni. Persze nincs is mit, de majd lesz, és akkor... !

Minden esetre a legközelebbi viszontlátásig nézzetek rá erre a linkre, ami K. Kabai Lóri kockás sztripjeinek vendégalkotós blokkjához vezet - én is vendégszereplek benne három képsor erejéig. :)

Cheers!

Coming soon

A kicsivel több mint egy hónap múlva esedékes III. Szegedi Képregényfesztiválon én is felbukkanok, Lakatos István oldalán. Nagyon kíváncsi vagyok, mi sül ki az egészből!

Ma olvastam

Alan Moore a Watchmen filmről:

"Hogyne, hallottam, hogy jó látni Dave Gibbons rajzait reprodukálva a vásznon. 'Pont olyanok, mint a képregényben, csak nagyobbak, mozognak, és hangot adnak ki!' Hát, gonoszul fogalmazva, azt hiszem, jó, hogy létezik egy gyerekverzió azoknak, akik képtelenek voltak követni egy szuperhősképregényt a 80-as évekből."

Hahahahaha. Moore néha nagyon viccesen és pontosan fogalmaz.

És igen, nekem még mindig fáj, amit a Watchmennel műveltek.

Egy kis videó a HoldfényConról

Hát, mit mondjak, elég lekicsinylőnek tűnik a nyilatkozatom saját képregényrajzolói mivoltomat illetően, pedig a cél nem ez volt. Sajnos azt az egész beszélgetés alatt nem sikerült egyértelművé tenni, hogy köztünk és Csordás Dani közt az az egyik fő különbség, hogy mi nem csináljuk olyan régóta ezt a képregényes bulit, következésképp az Alfabéta-díjon kívül ezidáig nem sok mindennel büszkélkedhetünk. Erre nem ártott volna kitérni, mert félreértésekre adhat okot. Hiszen azért a legtöbben nem pénzért rajzolunk itthon képregényt, vagy legalábbis nem rendszeresen - a minőségbeli különbségek pedig amúgy sem ebben keresendők. Utólag már bánom, hogy behoztam a képbe ezt a képregényrajzoló-képregényalkotó "ellentétet" is, mert utóbbi észrevétlenül az amatőrség szinonimájává vált a beszélgetés során. Megint csak: nem ez volt a cél. Én elsősorban a hozzáállásbeli különbségeket szerettem volna példázni vele, de ez nem igazán sikerült. Felbukkant már ez a különbségtétel egy korábbi interjúmban is, csak ott jobban a helyén volt a dolog. Az én szememben képregényalkotó mondjuk Jules Feiffer vagy Daniel Clowes, mert a saját dolgaikat csinálják, megalkuvás nélkül, igazi szerzőkhöz méltón. Az én szememben képregényrajzoló az, aki valaki másnak az elképzeléseit valósítja meg vizuálisan, természetesen profi színvonalon, de sokszor talán úgy, hogy az alapanyag nem különösebben mozgatja meg - ezt nevezze ki aminek akarja, rá lehet mondani, hogy bérmunka, tökmindegy. Fontos azért, hogy ebben a különbségtételben önmagában nincs benne, hogy az egyik jobb/értékesebb, mint a másik, akár minőségileg, akár színvonalilag - de azért nyilván sejteni engedi, melyiket tartom egy picivel többre a másiknál. Olyan ez egy kicsit, mint A szerzők politikája az ötvenes évekből, a klasszikus filmes szerzői elméletek idejéből, amikor azt próbálták bebizonyítani, hogy annál jobb egy film, minél inkább magán viseli a rendező/forgatókönyvíró keze nyomát, méghozzá lehetőleg minél több vonatkozásban, a szereplőválogatástól kezdve a kameraállásokon át a vágásig. Elég elitista szemlélet, van sok hibája. Amit én próbáltam elmagyarázni, az nem pontosan ilyen, de hasonló. És éppen ezért használhatatlan, persze. Minden esetre ez egy implicit vita óhajtott lenni a kérdéssel, csak egy kicsit balul sült el. Egy ilyen beszélgetés nem alkalmas rá, hogy mélységükben belemenjünk dolgokba.

Egyébként is utálok emberek előtt pofázni.

Holnap

A holnapi HoldfényConon 15:00-tól beszélgetés velem, Vass Robival és Csordás Danival a klubszobában Hogyan lettünk képregényrajzolók - hogyan lehetsz az te is? címmel. Gyertek el, ha kíváncsiak vagytok, miféle faszságokat tudok válaszolni egy ilyen idióta kérdésre.