2010. december 27., hétfő

Karácsony képregényfigurákkal 2010

Megkésve bár, de elkészült és kikerült a kepregeny.net-re a sok hazai képregényes részvételével létrejött közös karácsonyi képeslap, ami szerintem egyébként több szempontból jobban sikerült, mint a tavalyi. Köszönet Tomsternek az ötletért és a szervezésért.

2010. december 24., péntek

Boldog Karácsonyt, emberek!

Ezzel a rajzzal kívánok Boldog Karácsonyt minden blogolvasónak! Elküldhetitek e-mailben képeslapként, vagy tegyetek vele, amit akartok. Hejj!

2010. december 21., kedd

Rajz a falra

Tavaly összegyűltek a képregényesek és csináltak egy naaagy közös virtuális képeslapot karácsonyra. Idén ugyanezt tették. A mostani rajzom ilyen lett:

Persze igazából nem ilyen vörös a hajam, de ha átsüt rajta a fény, akkor végül is hasonló... Na jó, elcsesztem...
A rajzot azért osztom meg külön, mert lesz egy nyereményjáték, mint tavaly, azaz aki a tablón látható összes figuráról kitalálja, hogy ki rajzolta, az kap mindenféle képregényeket (ehhez segítségként mindenki feltölti a rajzát a blogjára). Részletek majd hamarosan, már csak pár nap, és a közös kép is kikerül.
Aki meg idetalál a blogomra és nem tudja, miért rajzoltam le saját magamat, az kattintson ide. Na pá!

2010. december 19., vasárnap

Buborékhámozós cikkem

Bayer Antal meghívott Buborékhámozó c. fanzin jellegű képregényes szaklapjába, hogy írjak valamiről. A felkérés baromi jólesett, el is fogadtam, naná, és írtam egy nem túl rövid, mégis tömör cikket Eddie Campbell önéletrajzi képregényeiről, mert azoknál jobb nincs a Földön. Tehát a cikk a Buborékhámozó 10. számában jelent meg, a tegnapi Hungarocomixon már kapható volt - ti is megvehetitek csupán 500 Ft-ért ilyen rendezvényeken vagy egyes képregényboltokban. Megéri, mert jó írások vannak benne (az enyémen kívül is :) ).
Na azért ide a blogra is kiposztolom a cikket, nehogy megfosszak bárkit is az elolvasása okozta élménytől. Here it goes:


Fedőneve: Alec MacGarry

Eddie Campbell nem szereti a horrort. Alan Moore azért őt kérte fel remek képregénye, a From Hell illusztrálására, mert remélte, hogy naturalista ábrázolásmódja segít a Hasfelmetsző Jack-gyilkosságokat itt és most történő, valóban borzalmas eseményekként láttatni, melyek nem a filmes “minél több vért, minél több sötét mellékutcát és minél több sikolyt!” klisé mentén épülnek fel.

Helyénvaló, ha Campbell munkásságáról beszélve mindjárt az elején a From Hell-t említjük, a műveltebb magyar képregényolvasó ugyanis vélhetőleg ennek kapcsán találkozott egyedül a nevével. De ugyanazzal a lendülettel tegyük is félre a közel ötszáz oldalas művet, melynek elkészítése mindkét alkotó részéről egy évtizedet vett igénybe: a végső elszámolásnál a From Hell inkább Moore életművéből hiányozna, mint Campbell-éből. Ha létezik ugyanis önéletrajzi szerző, aki e sokak próbálta területen még a legendás Harvey Pekar-on is túltesz, az harminc esztendős autobio-múltjával éppen ő.

Campbell azon kevés alkotók egyike, akik képregény címszó alatt nem holmi szemkápráztató fikciót, hanem varázslatos élet-narratívát művelnek. Mert nincs konfliktus, nincs dráma, nincs győzelem, ami igazabbul szólna és nagyobb relevanciával bírna az életünket tekintve, mint a hétköznapi ember mindennapos csetlése-botlása. Ezt vallotta Pekar is, aki rajzolni nem tudván különböző underground művészek segítségére szorult történetei vizuális megvalósítását illetően, ebből kifolyólag a képregényes narráció határait csak ritkán feszegetve - nem úgy Campbell, aki összetett gondolkodású, nagyszerű grafikus lévén az első perctől fogva önálló formanyelven dolgozott, mely a klasszikus comic strip minimalizmusának és a Will Eisner-féle kezdetleges “graphic novel” epikus jegyeinek ötvözeteként írható le (Campbell-re legalábbis, ahogy a kor underground alkotóira általában, bevallottan nagy hatást gyakorolt Eisner Szerződés Istennel című felnőtt hangvételű képregényének iránymutató szellemisége).

Noha Pekar-t tartják az alapvető önéletrajzi szerzőnek, az 1970-es években szárnyait bontogató brit small press szcéna, azon belül is a Paul Gravett irányította Fast Fiction-vonal kiemelkedő művészének számító Campbell egészen a nyolcvanas évekig nem találkozott kortársa munkáival, számottevő egyéb hatásról képregényes önéletrajz terén pedig még annyira sem beszélhetünk. A huszonéves Eddie Campbell körbenézve azt látta, hogy körülötte mindenki kozmikus problémákkal foglalkozik, szuperhősök köpenye mögé bújva alternatív világok síkjain keresve a Nagy Témát, miközben az igazán lényegi narratíva mindenkitől csupán egy karnyújtásnyira fekszik. Olyannyira közel, hogy talán lehetetlen is másképp megközelíteni, gondolta, mint személyes élmények kendőzetlen bemutatásával, az elbeszélőt állítva a cselekmény középpontjába (igaz, álnevekkel védve magát és környezetét). Így kezdte meg nemes egyszerűséggel Alec-re keresztelt sorozatát, melyhez számos egyéb projektjei mellett mind a mai napig visszatér, időről időre újabb fejezetekkel gazdagítva élete lenyűgöző enciklopédiáját.

Fejezetekről természetesen csak hasonlatképpen beszélhetünk, hiszen a korai Alec-sztoriktól (melyeket később a The King Canute Crowd címen gyűjtött össze) kezdve a Graffiti Kitchen-en át a legutóbbi The Years Have Pants-ig mindegyik epizód önálló, általában 30-40 oldalas könyvként működik, és az évek során megjelenésük is többé-kevésbé ezt a formátumot követte. Az egyes könyvek tematikusan és szerkezetileg jól elkülöníthetők egymástól. A King Canute Crowd a szerző gimnázium utáni éveit meséli el, mikor egy szemeszternyi feleslegesnek ítélt művészeti képzést követően egy gyárban kezd el dolgozni (fémlemezeket vág téglalap alakúra); megismerkedik mentorával, a tetovált, életművész Danny Gray-el; kétségbeesetten mindig más nő karjaiban keresi a szerelmet; fölös idejét pedig a King Canute nevű kocsmában tölti “a bandával”. A The Dead Muse és a Little Italy már Campbell ausztráliai évei alatt készültek: előbbi egy pénzkereseti nehézségekkel terhes, folyamatos fizikai és szellemi utazást ír le az út során újonnan megismert művész kollégáktól kölcsönvett képregényoldalak betűzdelésével (ezek a gyűjteményes kiadásból hiányoznak), utóbbi pedig az Ausztráliában csak Kis Itáliaként emlegetett területről mesél hol személyes élmények, hol újságcikkekből és könyvekből kilesett, olykor rémisztő történetek (Pyjama Girl) feldolgozásával. A Graffiti Kitchen Campbell szerint a sorozat csúcspontja, nem csak témájának összetettsége, de a narráció kifinomultsága okán is - nem véletlenül hagyta félbe ‘90 környékén és mert befejezés céljából ismét hozzányúlni csak jó pár évvel később. A történet a huszonéves Alec szerelmi életének legkülönösebb időszakát beszéli el, amikor is a csodás Georgette után epekedve annak negyvenes éveiben járó, bohém anyjával kezd randevúzni, mígnem az egyre szaporodó bonyodalmak hatására és a család régóta fontolgatott elköltözésével mindkettőjüket elveszíti. The Dance of Lifey Death címmel ismét egy anekdotákból álló kötetet veszünk kézbe, melyről a szerző a következőképpen nyilatkozik: “nem hiszem, hogy akár csak fele annyit gondolkodtam volna az elkerülhetetlen végzeten, mielőtt elkezdtem kényelmesen megélni az alkotásból, húsz évvel ezelőtt”.


A How to be an Artist ezzel szemben ismét egybefüggő, komplex történet, mely leginkább “a graphic novel mozgalom felemelkedése és bukása” mondattal foglalható össze röviden. Mivel Campbell a graphic novel-t elindító generációba tartozik, fontosnak tartotta, hogy valaki valamilyen formában rögzítse a képregény médium ezen új lépcsőfokának keletkezéstörténetét, és ezt személyes érintettségén túl minél hitelesebb források felkutatásával és rendszerezésével igyekezett elérni. A könyvben szó esik “nagyhajú” Alan Moore-ról és a comics magnum opusának szánt, befejezetlen Big Numbers projektről, párhuzamosan tárgyalva a Tini Titán Teknőcök jogdíjaiból milliárdossá lett Kevin Eastman cégének, az alkotói szabadságot szorgalmazó Tundra-nak katasztrofálisan szerencsétlen összeomlását. De Neil Gaiman, “szörnymániás” Steve Bissette és a nyolcvanas évek angol stripművészeinek és underground alkotóinak jelentős hányada is felbukkan a mintegy száztíz oldalon. Minthogy azonban önéletrajzi fikcióról van szó, a képregényipar történései Campbell életére nem gyakorolnak nagyobb hatást, mint végleges átköltözése Ausztráliába vagy első lánygyermekének születése. A How to be an Artist kordokumentáción túl értekezés a művészet és a művészi lét mibenlétéről, egy céltudatos ember gondolatmaratonja.

Az After the Snooter a leghosszabb Alec-kötet idáig, anekdotákból épül fel, és egy különös, éjszakai repülő rovar, a snooter képébe öltözött midlife crisis-szal néz farkasszemet - mellékesen Campbell ezen a ponton elhagyja alteregóját, Alec MacGarryt, eddig úgy tűnik, véglegesen. A felsorolásba kívánkozik még a színes, jóval fiktívebb The Fate of the Artist, melyben a szerző saját eltűnése után nyomoz, ám ami nem került bele a 2009-es omnibusz kiadásba, mivel jelenleg is forgalomban van, csak éppen nem a Top Shelf, hanem egy másik kiadó jóvoltából. Végül a The Years Have Pants (amely a gyűjteményes kötet alcímeként is szolgál) szintén egy-két oldalas sztorikból építkezik, csak és kizárólag régi emlékeket idéz fel, kellemetlen lenyomatként hagyva bennünk az elmúlás érzését.

Ami az Alec-eket lapozgatva rögtön feltűnik, az Campbell impresszionista jellegű, skiccelős rajzstílusa, valamint az időnként túlburjánzó szövegmennyiség. Scott McCloud tanain nevelkedett vérprofi képregényolvasóként létezhet egy olyan premisszánk, mely szerint az a képregény, amelynek egyetlen kockájában 65 szó helyett 66-ot találunk, már nem is képregény, hanem próza - a helyes konzekvencia levonásához azonban tudnunk kell, hogy Campbell valóban elsősorban illusztrált irodalomként tekint a képregényre, nem képzőművészetként vagy alkalmazott grafikaként. Talán nincs még egy alkotó, aki ilyen határozottan a magasabb szellemi tartalmak síkjára pozícionálná a médiumot: az Alec nem csupán témájában rugaszkodik el a bevált comics toposzoktól, de megfogalmazámódjában is. A King Canute Crowd-ra még a lineárisabb történetmesélés, a kilenc panelre osztott oldalszerkezet és a valamivel kidolgozottabb rajzok a jellemzők, ám a mondanivaló árnyalódásával a későbbi kötetek mindinkább sajátságos stílusjegyeket kezdenek mutatni. A kilences panelrend marad, azonban a kerethatárok fellazulnak, gyakran el is tűnnek, az oldalak a spontán szervezettség benyomását keltik. Akárcsak a grafika: a 70-es években közkedveltségnek örvendő különleges árnyékolástechnikát, a zip-a-tone-t a From Hell rajzolása közben nyilván jól begyakorolt satírozás váltja fel, a realista ábrázolásmód pedig egyre sűrűbben vegyül a comic strip “primitív” eszközeivel. Campbell a rajzokat a szöveg ellenpontozásaként, nem egyszer illusztrálásaként használja, ám oly módon, hogy a kettő egymás nélkül ne bírjon működni. Ez legjobban talán a How to be an Artist-ban érhető tetten: ha a rajzokat kimetszenénk, a szöveget pedig egyetlen leíró fogalmazásként olvasnánk, összeállna ugyan a kép, de minden bájától és humorától megfosztva - sőt a mű mélyebb rétegei is feltérképezetlenek maradnának. Eddie Campbell-t olvasva ugyanis a végtelen bölcsesség szüntelen áramlását érezzük, mégpedig a legelemibb emberi bölcsességét - és nem kételkedhetünk abban, hogy ezt a tartalom és forma tökéletes egysége révén adja át nekünk.


Az első pillanattól nyilvánvaló, hogy Campbell a nagy művészek munkáját folytatja, legyenek bár e művészek festők, költők vagy írók. Az After the Snooter-ben látható kis Eddie, aki festővásznával szobája magányába zárkózva Claude Monet utódjának képzeli magát, meg van róla győződve, hogy a képregény semmiben nem marad le az úgynevezett magas művészetektől. A Graffiti Kitchen-ben írt sorait idézve: “az elmúlt pár évben azzal a művészi problémával küszködtem, hogy a legegyszerűbb igazságot a comic strip szerény formájában testesítsem meg. Ez az a kihívás, ami elé az élet, mint Művészt, engem állít.” Akárcsak a nagy művészek, Campbell is óriási jelentőséget tulajdonít a humánumnak. Pekar bevett módszere volt, hogy történeteiben önmagát állította a gazfickó szerepébe, csak azért, hogy olvasói elfogulatlanabbul viszonyuljanak hozzá és ezáltal mondandójához. Campbell szintén az önkritika híve, de talán még inkább az öniróniáé: ahogy a király udvari bolondját, úgy jogosítja fel őt is a saját személyén való röhögés képessége arra, hogy az önmagán túl kezdődő dolgokról véleményt formáljon, végső soron pedig humánuma is ebből fakad. És ezzel Eddie Campbell művészetének tulajdonképpeni mozgatórugóját sikerült beazonosítanunk: a humort - amelynek történetéről egy sajnálatosan félbemaradt értekezés-kísérletet is találunk képregény formában The History of Humour címmel a tavaly kiadott, 600 oldalas Alec omnibusz utolsó harmadában.

Noha Campbell készített már kontinuitáson kívül eső Batman-képregényt, írt Hellblazer-történetet és a kilencvenes években megélhetés céljából beindította Bacchus, a történelmet a jelenkorig túlélő boristen mainstream olvasóközönség számára is élvezhető kalandjait (a gyűjteményes kiadást jövőre tervezik két, egyenként 500 oldalas kötetben a Top Shelfnél), egyáltalán nem érdeklődik a fősodor iránt. Akárcsak az elhatárolódásairól híres Moore, ő is eljutott oda, hogy munkásságát nem számítja többé a képregény kategóriájába - csalódott, majd kiábrándult minden mozgalomból, ami imádott kifejezési formáját, úgy tűnt, megmentheti a középszerűségtől. Az utóbbi idők bőséges termése (The Black Diamond Detective Agency, The Amazing Remarkable Monsieur Leotard) ellenére Campbell három évtizedre visszatekintő Alec-sorozatát tartja pályája legnagyobb eredményének - méghozzá teljes joggal. “Amikor eljön az ideje, valószínűleg négy vagy öt könyv lesz, amit a táskámba pakolok, mielőtt fölmegyek a mennybe. Megmutatom őket Isten hivatalnokainak - ateista vagyok, ez pusztán egy metafora -, és azt mondom: ‘Ez az az öt könyv, amit életemben csináltam. A többit nyugodtan felejtsétek el’.”

Oravecz Gergely

2010. december 11., szombat

"Örökké - és soha"

Tegnap este újranéztem a Sin City filmet, és egy csomó érzésem meg gondolatom támadt. Az egyik, hogy a sorozat talán leggyengébb láncszemének számító The Big Fat Kill (A nagy mészárlás) és a szófosásos, teljesen logikátlan, mégis baromi erős That Yellow Bastard (A sárga rohadék) mennyivel jobban működnek a vásznon, mint a papíron. Ezt a megfigyelést persze már évekkel ezelőtt megtettem, de most újra. Képregényben ugyanis konkrétan nem bírom elviselni ezt a két történetet. A That Yellow Bastard olvasása közben ábrándultam ki teljesen Frank Millerből, addig csak éreztem, hogy valami nem stimmel. És ez nem ma volt.

A másik, hogy ha ezt a filmet most mutatná nekem valaki, közel sem gyakorolna rám akkora hatást, mint négy évvel ezelőtt. 2006-ban láttam először, egy évvel a megjelenése után, és le voltam nyűgözve. Azóta a Sin City újításait számtalan mainstream filmben láthattuk viszont, így 2010-ben már nem ütnek annyira. De akkor ez a képi világ, ezek a rendhagyóan stilizált történetek és karakterek mind-mind nagyon újnak és elevennek számítottak. Az ember még az öncélúan brutális vérfürdőket is elnézte, amit Marv vagy az óvárosi lányok rendeztek két cigarettázás között. Ma már felköszön a reggelim a kannibál Frodó megcsonkított teste láttán.

Engem ez a film vitt újra a képregények közelébe, akár a rajzolásukról, akár az olvasásukról beszélünk. Korábban évekig nem vettem a kezembe ilyen portékát. Vajon azért, mert úgy éreztem, kinőttem belőle, hogy kamaszkorban már ciki képregényt olvasni? Inkább arról volt szó, hogy nem találtam itthon olyan képregényt, ami érdekelt volna. Az újságosnál kapható Ultimate Pókemberre hamar ráuntam, mert bűnrossz volt. És akkoriban itthon még nem indult be a képregények könyvesbolti forgalmazása. Nem tudtam jól angolul sem, így nem kutattam a külföldi piacot. Nekem fogalmam sem volt, hogy Pókemberen és Batman-en kívül másfajta képregény is létezik.

2006-tól már volt. Az első Sin City-kötetemet, az A Dame to Kill For-t (Ölni tudnál érte) a Libriben vettem, és azt hittem, ebben benne van az összes epizód a filmből. Úgy a felénél rájöttem, hogy nincs. Kiderítettem, hogy a filmben látott történetek mindegyikét önálló kötet rejti, és hogy az Ölni tudnál értén kívül (amit nem forgattak le) mindössze a legelső, a Marv-os sztori, a The Hard Goodbye (A nehéz búcsú) kapható magyarul. Ekkor már csak az 576Kbyte boltokban lehetett hozzájutni. 2007 tavaszára e két Sin City-kötet büszke tulajdonosának mondhattam magam. És ennyi, ez a két képregényem volt össz-vissz. Soha olyan boldogságot és izgatottságot nem éreztem, mint amikor több évnyi céltalan tengés-lengés, iddogálás, gördeszkázás, pankoskodás, nemtanulás, tehát a nihilista kamaszkor után ismét ráleltem a képregényre, erre a csodálatos művészeti formára, vagy médiumra - ahogy tetszik. A Sin City volt az én szent könyvem, a Koránom. Éjszakánként Frank Miller nevét szuszogtam bele a párnába félrészegen, miután annyi vodkát próbáltam meginni, mint Marv a Kadie's-ben. Akkor még jobban bírtam a piát.

Ezek után magam is meglepődöm rajta, mennyire eltávolodtam ettől az egész Miller-kultusztól, hogy mennyire más irányba kezdett fejlődni az ízlésem. A képregény újra felfedezésével elkezdtem látogatni az egyes rendezvényeket is (börzék, fesztiválok, Hungarocomix), és kezdtem látni, mennyire sokoldalú is valójában ez a médium. Ameddig a szem ellátott, mindenütt vaskos graphic novel-ek (egy másik szó, amit hamar megtanultam, majd még hamarabb meg is utáltam az évek során) hemzsegtek a pultokon - persze angolul. Harmatgyenge angol tudásom ellenére beneveztem egy V for Vendettára, és szótár segítségével másfél hónap alatt ki is olvastam. Kezdett megfordulni bennem a világ. Máshogy kezdtem látni a dolgokat. Addigi biztos tudásom azt illetően, hogy Frank Miller a legnagyobb, kezdett konfrontálódni legújabb felismerésemmel, miszerint Alan Moore az Isten. A Watchmen után efelől semmi kétségem nem maradt. (Persze ez az érzés is sokat árnyalódott bennem azóta...)

Ahogy telt az idő, egyre több képregényt szereztem be és olvastam ki, egyre jobban beleástam magam a témába szakirodalom szempontjából is (azon kevesek közé tartozom, akik imádnak szakszövegeket bújni), egyre inkább kialakult az egyéni ízlésem és véleményem. Az angol nyelvű kiadványok megszaporodtak a polcomon, a szótár egyre ritkábban került a kezembe, most májusban pedig letettem a középfokú nyelvvizsgát. Kezdeti próbálkozásaim képregényrajzolás terén és a mostani rajztudásom közt a különbség ég és föld. Persze most olyan, mintha magamat dicsérgetném, pedig nem ez a lényeg.

A lényeg az, hogy fogalmam sincs, mi vonz engem a képregényben, de annyit tudok, hogy rengeteget köszönhetek neki. Talán a mérhetetlen potenciált látom benne, azt a millió lehetőséget, amit annak idején a nagy újítók, Eisner, Moore, Campbell, Miller és a többi borzasztó tehetséges ürge. Azt a potenciált, amit a Tükörváros, a Persepolis, a Ghost World, az Alec, a Watchmen és sok, általam nem ismert alkotás mind felcsillant a maga kivételes módján. Végeláthatatlan szabadságot érzek a képregényből áradni, valami olyan energiát, ami képes felbolygatni a világot, ami transzformálhatja a gondolkodást - amivel semmi más nem rendelkezik, egyedül a képregény. Nem számít, hogy én magam képes leszek-e valaha is élni a képregény nyújtotta lehetőségekkel úgy, mint a nagy öregek, akik elkötelezettségükkel, mérhetetlen szeretetükkel, kitartásukkal és tehetségükkel kemény munka révén lefektették a modern képregény alapjait. Az számít, hogy látom ezt a potenciált, és képes vagyok felismerni, amikor egy jó képregényben szembejön.

A Sin City már nem mozgat meg, Frank Miller még annyira sem. Az itthoni legfrissebb kiadást, a Family Values-t (Családi értékek) messziről kerülöm. Nem jó, nagyon nem jó az az út, amin Miller a Sin City-vel elindult, mert nem vezet sehova. Értelmetlen, buta történetek unszimpatikus übergyilkosokkal és brutális kurvákkal - ez a Bűn városa, és az egy dolog, hogy semmiféle magasztos témával nem foglalkozik, csak szórakoztatni akar, de azt is rosszul csinálja, mert a legcsekélyebb ötlet vagy gondolat sincs mögötte. Puszta stílus, semmi több - ám a stílus önmagában szart sem ér.

De A nehéz búcsú és az Ölni tudnál érte, azok továbbra is remek képregények. Ez a véleményem négy év alatt semmit nem változott. Bejegyzésem zárásaként pedig szeretném megosztani veletek azt a szöveget, amit még annak idején apám írt A nehéz búcsúról és magáról a filmről a saját egyszemélyes, halálosan frankó kis újságjába, amit a gimnáziumban terjesztett, ahol tanít. Élvezzétek!



Nagyjából másfél hete a nagyobbik fiam a kezembe nyomott egy képregény-könyvet, hogy ezt most
záros határidőn belül olvassam el, mert kíváncsi a véleményemre. Én meg elolvastam.
De nem, ez nem itt kezdődik. Hanem talán ott, hogy a képregénnyel mindenki gyerekkorában köt élet-halál viszonyt. (Megszereti, megutálja, fenntartásai lesznek, ilyenek.) Az én gyerekkoromban, laza komcsi időkben, a Pajtás című újságot lehetett várni péntekenként, meg is jött szinte mindig rendesen, és abban voltak Zórád Ernő-képregények. A pasi utólag visszanézve is elképesztően rajzolt. Elővette az ideológiailag semleges, kardozós-romantikus, meg téli berekes bármiket, és csinált belőlük húszrészes sorozatokat. Én meg odavoltam, és azt hittem, ez a képregény. És nem is tévedtem. Miért, mi a képregény? Rajz kell bele sok, meg tűrhető történet. Ennyi. A lényeget megértettem.
Amikor a gyerekeim megszülettek, más világ volt már, nyomult a képregényfronton is a rendszer(?)váltás, zuhogott be Ámerikából Batman, Spiderman, Superman. Én próbáltam néha nevelni a fiúkat, ami abból állt, hogy megvettem a havi képregényeket, ők mellém meg a hátamra feküdtek, én pedig olvastam, jó hangosan. Persze nem állhattam meg, hogy ne kommentáljam a történeteket folyamatosan. Mérgelődtek, de sokat nevettünk azért.
Egyszóval nekem a képregény több változatában is megvan, nem nőttem ki, nem feltétlenül nézem le, tudok bizalmat szavazni neki. Amikor tehát Gergő fiam a kezembe nyomta a Sin City-képregénysorozat egyik kötetét, én azt is láttam, hogy ez most valamiért fontos neki, azt is, hogy kóstolgat engem. És: miért ne? Szóval elolvastam.
Sin City: azaz a bűn városa. Ez nem tud meglepni. Magyar vagyok, vagy mi, és a magyar folklórban (mint a legtöbben egyébként, csak jobban) a falu mindig ártatlan, a város pedig irtózatosan aljas. Mit várhatunk akkor magától a BŰN városától?
De költői kérdések helyett inkább a képregényről. Meglepett, milyen jó és erős. A téma minden, csak nem vonzó: a főfigura egy iszonyatosan csúnya, össze-vissza szabdalt, bármilyen erőszakra és durvaságra képes pasi, akinek (mivel csak távolról vágyakozhat a nőkre, még az utcalányokra is), van egy beleégett főszabálya: nőket bántani tilos. És akkor megölik az egyetlen nőt, aki valaha kegyeiben részesítette — és ő nem volt abban az állapotban, hogy megmentse. Elindul tehát, sötét alak az éjszakában, egy fekete-fehér világban, ahol lassan ő lesz a fehér, pedig ugyanaz, mint eddig… És végigcsinálja — és aztán végigcsinálja a következményeket is.
Marv a szokásos-tipikus szuperhősös képregényfigurák ellenpontja. Úgy van kitalálva. Azok igazából jók, Marv nem. Azok program szerint osztják az igazságot, Marv csak nem tudja nem csinálni a belékódolt programot. Azok hősök, Marv viszont csak szégyell elfutni. Azok mindent túlélnek, Marv… Lehet találgatni.
Elképesztően jó a munka grafikailag. Gyakorlatilag fekete-fehér foltokból állnak össze a rajzok, először értelmezhetetlenek, később idegesítőek, végül meg nem akarja abbahagyni az ember a lapozgatást.
Frank Miller, az író-rajzoló azóta már legenda. Sin City-sorozatára rendezők tucatjai vetődtek már, hiába. Senkinek nem adta, aztán pár éve mégis. Feltétellel: hogy ő is rendezője lesz a filmnek. Hogy eltérni nem lehet. Hogyan dolgoztak? Gyakorlatilag lefilmezték a képregények (3 történet!) kockáit, a fények ugyanazok, sőt még a beállítások, kameraállások is. Hihetetlen: nagyon erős film lett, hasonló erejű bűnfilmet ritkán látni. Mickey Rourkie iszonyúan Marv, Bruce Willisről pedig bebizonyosodott, hogy ha jól jön ki a lépés, még mindig színész.

Jó nyarat!

2010. december 9., csütörtök

Folyamatábra 2

Csak úgy, mutatóba. Tudjátok, egész nap azon gondolkodtam, milyen szöveget írjak ezekhez az izékhez. De nincs mondanivalóm, egyszerűen csak fel akarom tölteni őket ide. Valamiért mindig is vonzottak az "Így készült" jellegű dolgok, pláne ha kettőnél több fázist mutatnak be.

Áh, hagyjuk ezt, mert annyira, de annyira átlátszó. Engem is megrészegít a saját munkám látványa, bizony, és ilyenkor még az istenekkel is vetélkedni támad kedvem, régen elfelejtve, hogy amit csinálok, az eléggé távol áll attól, amire én kölyök fejjel föltettem az egész életemet, amitől többnek érzem magam, aminek egyedül a világon szubsztanciális értelmet tulajdonítok. Haha, és máris a bölcsész beszél belőlem, szép szólamokban, alliterálva.
Mégis, az a kérdés felmerülhet e plakátok nézegetése során, hogy vajon tényleg plakátok akarnak-e lenni. Legtöbbjük egyértelműen igen, ám az utolsó munkám semmi kétséget nem hagy (bennem legalábbis) afelől, hogy én igazából képregényborítókat szeretnék rajzolni. (Mármint: ez persze egyáltalán nem igaz, de belegondolva, hja, én nagy valószínűséggel a képregényborító rajzolás szabályszerűségeit próbálom átültetni a koncertplakát készítés területére.)
És most, hogy ilyen szépen kielemeztem magam, elvágva a későbbi értelmezés lehetőségét leendő kritikusaim előtt, bevallom, hogy igazából csak azért töltöttem fel ide ezeket a folyamatábrákat, mert az atomrobbanásos pószter színezésével nem vagyok kibékülve, pedig én csináltam, annál sokkal vagányabbnak tartom a tusverziót.

2010. december 2., csütörtök

Zajlik 5

Még mindig készítgetek plakátokat meg hasonlókat, és közben abban reménykedem, hogy idővel leszek olyan jó, és ebből egyszer majd meg is tudok élni. Ezért az esetek 80%-ában rá szoktam gyúrni a témára. Ezt a plakátot összességében vagy 12 órán keresztül csináltam, részben mert az utóbbi egy hónapban semmilyen megrendelés nem érkezett, így kijöttem a gyakorlatból, részben mert eleve lassú vagyok, részben mert egyáltalán nem értek a Photoshophoz, részben pedig mert annyira bele tudok feledkezni a rajzolásba, hogy észre sem veszem, és már be is esteledett, sőt már hajnali kettő van. A körülmények persze marhára az ellen szólnak, hogy rajzoljak, pláne hogy ilyen sokat és sokáig. Hamarosan itt a vizsgaidőszak, de már a jövő héttől lehetséges elővizsgákat tenni. Én meg rögtön kettőt is szeretnék, és az egyiktől annyira be vagyok szarva, mint semmitől a világon. De tanulni rá lusta vagyok. Mérhetetlenül lusta. Persze fogok, de ahogy magamat ismerem, csak az utolsó pillanatban. Csoda hát, hogy minden olyan alkalmat megragadok, amikor felsejlik a lehetősége annak, hogy valami mást csináljak a szabadidőmben?
És még mindig csak részben vagyok elégedett ezzel a flyerrel vagy micsodával.