"Örökké - és soha"

Tegnap este újranéztem a Sin City filmet, és egy csomó érzésem meg gondolatom támadt. Az egyik, hogy a sorozat talán leggyengébb láncszemének számító The Big Fat Kill (A nagy mészárlás) és a szófosásos, teljesen logikátlan, mégis baromi erős That Yellow Bastard (A sárga rohadék) mennyivel jobban működnek a vásznon, mint a papíron. Ezt a megfigyelést persze már évekkel ezelőtt megtettem, de most újra. Képregényben ugyanis konkrétan nem bírom elviselni ezt a két történetet. A That Yellow Bastard olvasása közben ábrándultam ki teljesen Frank Millerből, addig csak éreztem, hogy valami nem stimmel. És ez nem ma volt.

A másik, hogy ha ezt a filmet most mutatná nekem valaki, közel sem gyakorolna rám akkora hatást, mint négy évvel ezelőtt. 2006-ban láttam először, egy évvel a megjelenése után, és le voltam nyűgözve. Azóta a Sin City újításait számtalan mainstream filmben láthattuk viszont, így 2010-ben már nem ütnek annyira. De akkor ez a képi világ, ezek a rendhagyóan stilizált történetek és karakterek mind-mind nagyon újnak és elevennek számítottak. Az ember még az öncélúan brutális vérfürdőket is elnézte, amit Marv vagy az óvárosi lányok rendeztek két cigarettázás között. Ma már felköszön a reggelim a kannibál Frodó megcsonkított teste láttán.

Engem ez a film vitt újra a képregények közelébe, akár a rajzolásukról, akár az olvasásukról beszélünk. Korábban évekig nem vettem a kezembe ilyen portékát. Vajon azért, mert úgy éreztem, kinőttem belőle, hogy kamaszkorban már ciki képregényt olvasni? Inkább arról volt szó, hogy nem találtam itthon olyan képregényt, ami érdekelt volna. Az újságosnál kapható Ultimate Pókemberre hamar ráuntam, mert bűnrossz volt. És akkoriban itthon még nem indult be a képregények könyvesbolti forgalmazása. Nem tudtam jól angolul sem, így nem kutattam a külföldi piacot. Nekem fogalmam sem volt, hogy Pókemberen és Batman-en kívül másfajta képregény is létezik.

2006-tól már volt. Az első Sin City-kötetemet, az A Dame to Kill For-t (Ölni tudnál érte) a Libriben vettem, és azt hittem, ebben benne van az összes epizód a filmből. Úgy a felénél rájöttem, hogy nincs. Kiderítettem, hogy a filmben látott történetek mindegyikét önálló kötet rejti, és hogy az Ölni tudnál értén kívül (amit nem forgattak le) mindössze a legelső, a Marv-os sztori, a The Hard Goodbye (A nehéz búcsú) kapható magyarul. Ekkor már csak az 576Kbyte boltokban lehetett hozzájutni. 2007 tavaszára e két Sin City-kötet büszke tulajdonosának mondhattam magam. És ennyi, ez a két képregényem volt össz-vissz. Soha olyan boldogságot és izgatottságot nem éreztem, mint amikor több évnyi céltalan tengés-lengés, iddogálás, gördeszkázás, pankoskodás, nemtanulás, tehát a nihilista kamaszkor után ismét ráleltem a képregényre, erre a csodálatos művészeti formára, vagy médiumra - ahogy tetszik. A Sin City volt az én szent könyvem, a Koránom. Éjszakánként Frank Miller nevét szuszogtam bele a párnába félrészegen, miután annyi vodkát próbáltam meginni, mint Marv a Kadie's-ben. Akkor még jobban bírtam a piát.


Ezek után magam is meglepődöm rajta, mennyire eltávolodtam ettől az egész Miller-kultusztól, hogy mennyire más irányba kezdett fejlődni az ízlésem. A képregény újra felfedezésével elkezdtem látogatni az egyes rendezvényeket is (börzék, fesztiválok, Hungarocomix), és kezdtem látni, mennyire sokoldalú is valójában ez a médium. Ameddig a szem ellátott, mindenütt vaskos graphic novel-ek (egy másik szó, amit hamar megtanultam, majd még hamarabb meg is utáltam az évek során) hemzsegtek a pultokon - persze angolul. Harmatgyenge angol tudásom ellenére beneveztem egy V for Vendettára, és szótár segítségével másfél hónap alatt ki is olvastam. Kezdett megfordulni bennem a világ. Máshogy kezdtem látni a dolgokat. Addigi biztos tudásom azt illetően, hogy Frank Miller a legnagyobb, kezdett konfrontálódni legújabb felismerésemmel, miszerint Alan Moore az Isten. A Watchmen után efelől semmi kétségem nem maradt. (Persze ez az érzés is sokat árnyalódott bennem azóta...)

Ahogy telt az idő, egyre több képregényt szereztem be és olvastam ki, egyre jobban beleástam magam a témába szakirodalom szempontjából is (azon kevesek közé tartozom, akik imádnak szakszövegeket bújni), egyre inkább kialakult az egyéni ízlésem és véleményem. Az angol nyelvű kiadványok megszaporodtak a polcomon, a szótár egyre ritkábban került a kezembe, most májusban pedig letettem a középfokú nyelvvizsgát. Kezdeti próbálkozásaim képregényrajzolás terén és a mostani rajztudásom közt a különbség ég és föld. Persze most olyan, mintha magamat dicsérgetném, pedig nem ez a lényeg.

A lényeg az, hogy fogalmam sincs, mi vonz engem a képregényben, de annyit tudok, hogy rengeteget köszönhetek neki. Talán a mérhetetlen potenciált látom benne, azt a millió lehetőséget, amit annak idején a nagy újítók, Eisner, Moore, Campbell, Miller és a többi borzasztó tehetséges ürge. Azt a potenciált, amit a Tükörváros, a Persepolis, a Ghost World, az Alec, a Watchmen és sok, általam nem ismert alkotás mind felcsillant a maga kivételes módján. Végeláthatatlan szabadságot érzek a képregényből áradni, valami olyan energiát, ami képes felbolygatni a világot, ami transzformálhatja a gondolkodást - amivel semmi más nem rendelkezik, egyedül a képregény. Nem számít, hogy én magam képes leszek-e valaha is élni a képregény nyújtotta lehetőségekkel úgy, mint a nagy öregek, akik elkötelezettségükkel, mérhetetlen szeretetükkel, kitartásukkal és tehetségükkel kemény munka révén lefektették a modern képregény alapjait. Az számít, hogy látom ezt a potenciált, és képes vagyok felismerni, amikor egy jó képregényben szembejön.

A Sin City már nem mozgat meg, Frank Miller még annyira sem. Az itthoni legfrissebb kiadást, a Family Values-t (Családi értékek) messziről kerülöm. Nem jó, nagyon nem jó az az út, amin Miller a Sin City-vel elindult, mert nem vezet sehova. Értelmetlen, buta történetek unszimpatikus übergyilkosokkal és brutális kurvákkal - ez a Bűn városa, és az egy dolog, hogy semmiféle magasztos témával nem foglalkozik, csak szórakoztatni akar, de azt is rosszul csinálja, mert a legcsekélyebb ötlet vagy gondolat sincs mögötte. Puszta stílus, semmi több - ám a stílus önmagában szart sem ér.

De A nehéz búcsú és az Ölni tudnál érte, azok továbbra is remek képregények. Ez a véleményem négy év alatt semmit nem változott. Bejegyzésem zárásaként pedig szeretném megosztani veletek azt a szöveget, amit még annak idején apám írt A nehéz búcsúról és magáról a filmről a saját egyszemélyes, halálosan frankó kis újságjába, amit a gimnáziumban terjesztett, ahol tanít. Élvezzétek!



Nagyjából másfél hete a nagyobbik fiam a kezembe nyomott egy képregény-könyvet, hogy ezt most záros határidőn belül olvassam el, mert kíváncsi a véleményemre. Én meg elolvastam.
De nem, ez nem itt kezdődik. Hanem talán ott, hogy a képregénnyel mindenki gyerekkorában köt élet-halál viszonyt. (Megszereti, megutálja, fenntartásai lesznek, ilyenek.) Az én gyerekkoromban, laza komcsi időkben, a Pajtás című újságot lehetett várni péntekenként, meg is jött szinte mindig rendesen, és abban voltak Zórád Ernő-képregények. A pasi utólag visszanézve is elképesztően rajzolt. Elővette az ideológiailag semleges, kardozós-romantikus, meg téli berekes bármiket, és csinált belőlük húszrészes sorozatokat. Én meg odavoltam, és azt hittem, ez a képregény. És nem is tévedtem. Miért, mi a képregény? Rajz kell bele sok, meg tűrhető történet. Ennyi. A lényeget megértettem.
Amikor a gyerekeim megszülettek, más világ volt már, nyomult a képregényfronton is a rendszer(?)váltás, zuhogott be Ámerikából Batman, Spiderman, Superman. Én próbáltam néha nevelni a fiúkat, ami abból állt, hogy megvettem a havi képregényeket, ők mellém meg a hátamra feküdtek, én pedig olvastam, jó hangosan. Persze nem állhattam meg, hogy ne kommentáljam a történeteket folyamatosan. Mérgelődtek, de sokat nevettünk azért.
Egyszóval nekem a képregény több változatában is megvan, nem nőttem ki, nem feltétlenül nézem le, tudok bizalmat szavazni neki. Amikor tehát Gergő fiam a kezembe nyomta a Sin City-képregénysorozat egyik kötetét, én azt is láttam, hogy ez most valamiért fontos neki, azt is, hogy kóstolgat engem. És: miért ne? Szóval elolvastam.
Sin City: azaz a bűn városa. Ez nem tud meglepni. Magyar vagyok, vagy mi, és a magyar folklórban (mint a legtöbben egyébként, csak jobban) a falu mindig ártatlan, a város pedig irtózatosan aljas. Mit várhatunk akkor magától a BŰN városától?
De költői kérdések helyett inkább a képregényről. Meglepett, milyen jó és erős. A téma minden, csak nem vonzó: a főfigura egy iszonyatosan csúnya, össze-vissza szabdalt, bármilyen erőszakra és durvaságra képes pasi, akinek (mivel csak távolról vágyakozhat a nőkre, még az utcalányokra is), van egy beleégett főszabálya: nőket bántani tilos. És akkor megölik az egyetlen nőt, aki valaha kegyeiben részesítette — és ő nem volt abban az állapotban, hogy megmentse. Elindul tehát, sötét alak az éjszakában, egy fekete-fehér világban, ahol lassan ő lesz a fehér, pedig ugyanaz, mint eddig… És végigcsinálja — és aztán végigcsinálja a következményeket is.
Marv a szokásos-tipikus szuperhősös képregényfigurák ellenpontja. Úgy van kitalálva. Azok igazából jók, Marv nem. Azok program szerint osztják az igazságot, Marv csak nem tudja nem csinálni a belékódolt programot. Azok hősök, Marv viszont csak szégyell elfutni. Azok mindent túlélnek, Marv… Lehet találgatni.
Elképesztően jó a munka grafikailag. Gyakorlatilag fekete-fehér foltokból állnak össze a rajzok, először értelmezhetetlenek, később idegesítőek, végül meg nem akarja abbahagyni az ember a lapozgatást.
Frank Miller, az író-rajzoló azóta már legenda. Sin City-sorozatára rendezők tucatjai vetődtek már, hiába. Senkinek nem adta, aztán pár éve mégis. Feltétellel: hogy ő is rendezője lesz a filmnek. Hogy eltérni nem lehet. Hogyan dolgoztak? Gyakorlatilag lefilmezték a képregények (3 történet!) kockáit, a fények ugyanazok, sőt még a beállítások, kameraállások is. Hihetetlen: nagyon erős film lett, hasonló erejű bűnfilmet ritkán látni. Mickey Rourkie iszonyúan Marv, Bruce Willisről pedig bebizonyosodott, hogy ha jól jön ki a lépés, még mindig színész.

Jó nyarat!