2010. december 27., hétfő

Karácsony képregényfigurákkal 2010

Megkésve bár, de elkészült és kikerült a kepregeny.net-re a sok hazai képregényes részvételével létrejött közös karácsonyi képeslap, ami szerintem egyébként több szempontból jobban sikerült, mint a tavalyi. Köszönet Tomsternek az ötletért és a szervezésért.

2010. december 24., péntek

Boldog Karácsonyt, emberek!

Ezzel a rajzzal kívánok Boldog Karácsonyt minden blogolvasónak! Elküldhetitek e-mailben képeslapként, vagy tegyetek vele, amit akartok. Hejj!

2010. december 21., kedd

Rajz a falra

Tavaly összegyűltek a képregényesek és csináltak egy naaagy közös virtuális képeslapot karácsonyra. Idén ugyanezt tették. A mostani rajzom ilyen lett:

Persze igazából nem ilyen vörös a hajam, de ha átsüt rajta a fény, akkor végül is hasonló... Na jó, elcsesztem...
A rajzot azért osztom meg külön, mert lesz egy nyereményjáték, mint tavaly, azaz aki a tablón látható összes figuráról kitalálja, hogy ki rajzolta, az kap mindenféle képregényeket (ehhez segítségként mindenki feltölti a rajzát a blogjára). Részletek majd hamarosan, már csak pár nap, és a közös kép is kikerül.
Aki meg idetalál a blogomra és nem tudja, miért rajzoltam le saját magamat, az kattintson ide. Na pá!

2010. december 19., vasárnap

Buborékhámozós cikkem

Bayer Antal meghívott Buborékhámozó c. fanzin jellegű képregényes szaklapjába, hogy írjak valamiről. A felkérés baromi jólesett, el is fogadtam, naná, és írtam egy nem túl rövid, mégis tömör cikket Eddie Campbell önéletrajzi képregényeiről, mert azoknál jobb nincs a Földön. Tehát a cikk a Buborékhámozó 10. számában jelent meg, a tegnapi Hungarocomixon már kapható volt - ti is megvehetitek csupán 500 Ft-ért ilyen rendezvényeken vagy egyes képregényboltokban. Megéri, mert jó írások vannak benne (az enyémen kívül is :) ).
Na azért ide a blogra is kiposztolom a cikket, nehogy megfosszak bárkit is az elolvasása okozta élménytől. Here it goes:


Fedőneve: Alec MacGarry

Eddie Campbell nem szereti a horrort. Alan Moore azért őt kérte fel remek képregénye, a From Hell illusztrálására, mert remélte, hogy naturalista ábrázolásmódja segít a Hasfelmetsző Jack-gyilkosságokat itt és most történő, valóban borzalmas eseményekként láttatni, melyek nem a filmes “minél több vért, minél több sötét mellékutcát és minél több sikolyt!” klisé mentén épülnek fel.

Helyénvaló, ha Campbell munkásságáról beszélve mindjárt az elején a From Hell-t említjük, a műveltebb magyar képregényolvasó ugyanis vélhetőleg ennek kapcsán találkozott egyedül a nevével. De ugyanazzal a lendülettel tegyük is félre a közel ötszáz oldalas művet, melynek elkészítése mindkét alkotó részéről egy évtizedet vett igénybe: a végső elszámolásnál a From Hell inkább Moore életművéből hiányozna, mint Campbell-éből. Ha létezik ugyanis önéletrajzi szerző, aki e sokak próbálta területen még a legendás Harvey Pekar-on is túltesz, az harminc esztendős autobio-múltjával éppen ő.

Campbell azon kevés alkotók egyike, akik képregény címszó alatt nem holmi szemkápráztató fikciót, hanem varázslatos élet-narratívát művelnek. Mert nincs konfliktus, nincs dráma, nincs győzelem, ami igazabbul szólna és nagyobb relevanciával bírna az életünket tekintve, mint a hétköznapi ember mindennapos csetlése-botlása. Ezt vallotta Pekar is, aki rajzolni nem tudván különböző underground művészek segítségére szorult történetei vizuális megvalósítását illetően, ebből kifolyólag a képregényes narráció határait csak ritkán feszegetve - nem úgy Campbell, aki összetett gondolkodású, nagyszerű grafikus lévén az első perctől fogva önálló formanyelven dolgozott, mely a klasszikus comic strip minimalizmusának és a Will Eisner-féle kezdetleges “graphic novel” epikus jegyeinek ötvözeteként írható le (Campbell-re legalábbis, ahogy a kor underground alkotóira általában, bevallottan nagy hatást gyakorolt Eisner Szerződés Istennel című felnőtt hangvételű képregényének iránymutató szellemisége).

Noha Pekar-t tartják az alapvető önéletrajzi szerzőnek, az 1970-es években szárnyait bontogató brit small press szcéna, azon belül is a Paul Gravett irányította Fast Fiction-vonal kiemelkedő művészének számító Campbell egészen a nyolcvanas évekig nem találkozott kortársa munkáival, számottevő egyéb hatásról képregényes önéletrajz terén pedig még annyira sem beszélhetünk. A huszonéves Eddie Campbell körbenézve azt látta, hogy körülötte mindenki kozmikus problémákkal foglalkozik, szuperhősök köpenye mögé bújva alternatív világok síkjain keresve a Nagy Témát, miközben az igazán lényegi narratíva mindenkitől csupán egy karnyújtásnyira fekszik. Olyannyira közel, hogy talán lehetetlen is másképp megközelíteni, gondolta, mint személyes élmények kendőzetlen bemutatásával, az elbeszélőt állítva a cselekmény középpontjába (igaz, álnevekkel védve magát és környezetét). Így kezdte meg nemes egyszerűséggel Alec-re keresztelt sorozatát, melyhez számos egyéb projektjei mellett mind a mai napig visszatér, időről időre újabb fejezetekkel gazdagítva élete lenyűgöző enciklopédiáját.

Fejezetekről természetesen csak hasonlatképpen beszélhetünk, hiszen a korai Alec-sztoriktól (melyeket később a The King Canute Crowd címen gyűjtött össze) kezdve a Graffiti Kitchen-en át a legutóbbi The Years Have Pants-ig mindegyik epizód önálló, általában 30-40 oldalas könyvként működik, és az évek során megjelenésük is többé-kevésbé ezt a formátumot követte. Az egyes könyvek tematikusan és szerkezetileg jól elkülöníthetők egymástól. A King Canute Crowd a szerző gimnázium utáni éveit meséli el, mikor egy szemeszternyi feleslegesnek ítélt művészeti képzést követően egy gyárban kezd el dolgozni (fémlemezeket vág téglalap alakúra); megismerkedik mentorával, a tetovált, életművész Danny Gray-el; kétségbeesetten mindig más nő karjaiban keresi a szerelmet; fölös idejét pedig a King Canute nevű kocsmában tölti “a bandával”. A The Dead Muse és a Little Italy már Campbell ausztráliai évei alatt készültek: előbbi egy pénzkereseti nehézségekkel terhes, folyamatos fizikai és szellemi utazást ír le az út során újonnan megismert művész kollégáktól kölcsönvett képregényoldalak betűzdelésével (ezek a gyűjteményes kiadásból hiányoznak), utóbbi pedig az Ausztráliában csak Kis Itáliaként emlegetett területről mesél hol személyes élmények, hol újságcikkekből és könyvekből kilesett, olykor rémisztő történetek (Pyjama Girl) feldolgozásával. A Graffiti Kitchen Campbell szerint a sorozat csúcspontja, nem csak témájának összetettsége, de a narráció kifinomultsága okán is - nem véletlenül hagyta félbe ‘90 környékén és mert befejezés céljából ismét hozzányúlni csak jó pár évvel később. A történet a huszonéves Alec szerelmi életének legkülönösebb időszakát beszéli el, amikor is a csodás Georgette után epekedve annak negyvenes éveiben járó, bohém anyjával kezd randevúzni, mígnem az egyre szaporodó bonyodalmak hatására és a család régóta fontolgatott elköltözésével mindkettőjüket elveszíti. The Dance of Lifey Death címmel ismét egy anekdotákból álló kötetet veszünk kézbe, melyről a szerző a következőképpen nyilatkozik: “nem hiszem, hogy akár csak fele annyit gondolkodtam volna az elkerülhetetlen végzeten, mielőtt elkezdtem kényelmesen megélni az alkotásból, húsz évvel ezelőtt”.


A How to be an Artist ezzel szemben ismét egybefüggő, komplex történet, mely leginkább “a graphic novel mozgalom felemelkedése és bukása” mondattal foglalható össze röviden. Mivel Campbell a graphic novel-t elindító generációba tartozik, fontosnak tartotta, hogy valaki valamilyen formában rögzítse a képregény médium ezen új lépcsőfokának keletkezéstörténetét, és ezt személyes érintettségén túl minél hitelesebb források felkutatásával és rendszerezésével igyekezett elérni. A könyvben szó esik “nagyhajú” Alan Moore-ról és a comics magnum opusának szánt, befejezetlen Big Numbers projektről, párhuzamosan tárgyalva a Tini Titán Teknőcök jogdíjaiból milliárdossá lett Kevin Eastman cégének, az alkotói szabadságot szorgalmazó Tundra-nak katasztrofálisan szerencsétlen összeomlását. De Neil Gaiman, “szörnymániás” Steve Bissette és a nyolcvanas évek angol stripművészeinek és underground alkotóinak jelentős hányada is felbukkan a mintegy száztíz oldalon. Minthogy azonban önéletrajzi fikcióról van szó, a képregényipar történései Campbell életére nem gyakorolnak nagyobb hatást, mint végleges átköltözése Ausztráliába vagy első lánygyermekének születése. A How to be an Artist kordokumentáción túl értekezés a művészet és a művészi lét mibenlétéről, egy céltudatos ember gondolatmaratonja.

Az After the Snooter a leghosszabb Alec-kötet idáig, anekdotákból épül fel, és egy különös, éjszakai repülő rovar, a snooter képébe öltözött midlife crisis-szal néz farkasszemet - mellékesen Campbell ezen a ponton elhagyja alteregóját, Alec MacGarryt, eddig úgy tűnik, véglegesen. A felsorolásba kívánkozik még a színes, jóval fiktívebb The Fate of the Artist, melyben a szerző saját eltűnése után nyomoz, ám ami nem került bele a 2009-es omnibusz kiadásba, mivel jelenleg is forgalomban van, csak éppen nem a Top Shelf, hanem egy másik kiadó jóvoltából. Végül a The Years Have Pants (amely a gyűjteményes kötet alcímeként is szolgál) szintén egy-két oldalas sztorikból építkezik, csak és kizárólag régi emlékeket idéz fel, kellemetlen lenyomatként hagyva bennünk az elmúlás érzését.

Ami az Alec-eket lapozgatva rögtön feltűnik, az Campbell impresszionista jellegű, skiccelős rajzstílusa, valamint az időnként túlburjánzó szövegmennyiség. Scott McCloud tanain nevelkedett vérprofi képregényolvasóként létezhet egy olyan premisszánk, mely szerint az a képregény, amelynek egyetlen kockájában 65 szó helyett 66-ot találunk, már nem is képregény, hanem próza - a helyes konzekvencia levonásához azonban tudnunk kell, hogy Campbell valóban elsősorban illusztrált irodalomként tekint a képregényre, nem képzőművészetként vagy alkalmazott grafikaként. Talán nincs még egy alkotó, aki ilyen határozottan a magasabb szellemi tartalmak síkjára pozícionálná a médiumot: az Alec nem csupán témájában rugaszkodik el a bevált comics toposzoktól, de megfogalmazámódjában is. A King Canute Crowd-ra még a lineárisabb történetmesélés, a kilenc panelre osztott oldalszerkezet és a valamivel kidolgozottabb rajzok a jellemzők, ám a mondanivaló árnyalódásával a későbbi kötetek mindinkább sajátságos stílusjegyeket kezdenek mutatni. A kilences panelrend marad, azonban a kerethatárok fellazulnak, gyakran el is tűnnek, az oldalak a spontán szervezettség benyomását keltik. Akárcsak a grafika: a 70-es években közkedveltségnek örvendő különleges árnyékolástechnikát, a zip-a-tone-t a From Hell rajzolása közben nyilván jól begyakorolt satírozás váltja fel, a realista ábrázolásmód pedig egyre sűrűbben vegyül a comic strip “primitív” eszközeivel. Campbell a rajzokat a szöveg ellenpontozásaként, nem egyszer illusztrálásaként használja, ám oly módon, hogy a kettő egymás nélkül ne bírjon működni. Ez legjobban talán a How to be an Artist-ban érhető tetten: ha a rajzokat kimetszenénk, a szöveget pedig egyetlen leíró fogalmazásként olvasnánk, összeállna ugyan a kép, de minden bájától és humorától megfosztva - sőt a mű mélyebb rétegei is feltérképezetlenek maradnának. Eddie Campbell-t olvasva ugyanis a végtelen bölcsesség szüntelen áramlását érezzük, mégpedig a legelemibb emberi bölcsességét - és nem kételkedhetünk abban, hogy ezt a tartalom és forma tökéletes egysége révén adja át nekünk.


Az első pillanattól nyilvánvaló, hogy Campbell a nagy művészek munkáját folytatja, legyenek bár e művészek festők, költők vagy írók. Az After the Snooter-ben látható kis Eddie, aki festővásznával szobája magányába zárkózva Claude Monet utódjának képzeli magát, meg van róla győződve, hogy a képregény semmiben nem marad le az úgynevezett magas művészetektől. A Graffiti Kitchen-ben írt sorait idézve: “az elmúlt pár évben azzal a művészi problémával küszködtem, hogy a legegyszerűbb igazságot a comic strip szerény formájában testesítsem meg. Ez az a kihívás, ami elé az élet, mint Művészt, engem állít.” Akárcsak a nagy művészek, Campbell is óriási jelentőséget tulajdonít a humánumnak. Pekar bevett módszere volt, hogy történeteiben önmagát állította a gazfickó szerepébe, csak azért, hogy olvasói elfogulatlanabbul viszonyuljanak hozzá és ezáltal mondandójához. Campbell szintén az önkritika híve, de talán még inkább az öniróniáé: ahogy a király udvari bolondját, úgy jogosítja fel őt is a saját személyén való röhögés képessége arra, hogy az önmagán túl kezdődő dolgokról véleményt formáljon, végső soron pedig humánuma is ebből fakad. És ezzel Eddie Campbell művészetének tulajdonképpeni mozgatórugóját sikerült beazonosítanunk: a humort - amelynek történetéről egy sajnálatosan félbemaradt értekezés-kísérletet is találunk képregény formában The History of Humour címmel a tavaly kiadott, 600 oldalas Alec omnibusz utolsó harmadában.

Noha Campbell készített már kontinuitáson kívül eső Batman-képregényt, írt Hellblazer-történetet és a kilencvenes években megélhetés céljából beindította Bacchus, a történelmet a jelenkorig túlélő boristen mainstream olvasóközönség számára is élvezhető kalandjait (a gyűjteményes kiadást jövőre tervezik két, egyenként 500 oldalas kötetben a Top Shelfnél), egyáltalán nem érdeklődik a fősodor iránt. Akárcsak az elhatárolódásairól híres Moore, ő is eljutott oda, hogy munkásságát nem számítja többé a képregény kategóriájába - csalódott, majd kiábrándult minden mozgalomból, ami imádott kifejezési formáját, úgy tűnt, megmentheti a középszerűségtől. Az utóbbi idők bőséges termése (The Black Diamond Detective Agency, The Amazing Remarkable Monsieur Leotard) ellenére Campbell három évtizedre visszatekintő Alec-sorozatát tartja pályája legnagyobb eredményének - méghozzá teljes joggal. “Amikor eljön az ideje, valószínűleg négy vagy öt könyv lesz, amit a táskámba pakolok, mielőtt fölmegyek a mennybe. Megmutatom őket Isten hivatalnokainak - ateista vagyok, ez pusztán egy metafora -, és azt mondom: ‘Ez az az öt könyv, amit életemben csináltam. A többit nyugodtan felejtsétek el’.”

Oravecz Gergely

2010. december 11., szombat

"Örökké - és soha"

Tegnap este újranéztem a Sin City filmet, és egy csomó érzésem meg gondolatom támadt. Az egyik, hogy a sorozat talán leggyengébb láncszemének számító The Big Fat Kill (A nagy mészárlás) és a szófosásos, teljesen logikátlan, mégis baromi erős That Yellow Bastard (A sárga rohadék) mennyivel jobban működnek a vásznon, mint a papíron. Ezt a megfigyelést persze már évekkel ezelőtt megtettem, de most újra. Képregényben ugyanis konkrétan nem bírom elviselni ezt a két történetet. A That Yellow Bastard olvasása közben ábrándultam ki teljesen Frank Millerből, addig csak éreztem, hogy valami nem stimmel. És ez nem ma volt.

A másik, hogy ha ezt a filmet most mutatná nekem valaki, közel sem gyakorolna rám akkora hatást, mint négy évvel ezelőtt. 2006-ban láttam először, egy évvel a megjelenése után, és le voltam nyűgözve. Azóta a Sin City újításait számtalan mainstream filmben láthattuk viszont, így 2010-ben már nem ütnek annyira. De akkor ez a képi világ, ezek a rendhagyóan stilizált történetek és karakterek mind-mind nagyon újnak és elevennek számítottak. Az ember még az öncélúan brutális vérfürdőket is elnézte, amit Marv vagy az óvárosi lányok rendeztek két cigarettázás között. Ma már felköszön a reggelim a kannibál Frodó megcsonkított teste láttán.

Engem ez a film vitt újra a képregények közelébe, akár a rajzolásukról, akár az olvasásukról beszélünk. Korábban évekig nem vettem a kezembe ilyen portékát. Vajon azért, mert úgy éreztem, kinőttem belőle, hogy kamaszkorban már ciki képregényt olvasni? Inkább arról volt szó, hogy nem találtam itthon olyan képregényt, ami érdekelt volna. Az újságosnál kapható Ultimate Pókemberre hamar ráuntam, mert bűnrossz volt. És akkoriban itthon még nem indult be a képregények könyvesbolti forgalmazása. Nem tudtam jól angolul sem, így nem kutattam a külföldi piacot. Nekem fogalmam sem volt, hogy Pókemberen és Batman-en kívül másfajta képregény is létezik.

2006-tól már volt. Az első Sin City-kötetemet, az A Dame to Kill For-t (Ölni tudnál érte) a Libriben vettem, és azt hittem, ebben benne van az összes epizód a filmből. Úgy a felénél rájöttem, hogy nincs. Kiderítettem, hogy a filmben látott történetek mindegyikét önálló kötet rejti, és hogy az Ölni tudnál értén kívül (amit nem forgattak le) mindössze a legelső, a Marv-os sztori, a The Hard Goodbye (A nehéz búcsú) kapható magyarul. Ekkor már csak az 576Kbyte boltokban lehetett hozzájutni. 2007 tavaszára e két Sin City-kötet büszke tulajdonosának mondhattam magam. És ennyi, ez a két képregényem volt össz-vissz. Soha olyan boldogságot és izgatottságot nem éreztem, mint amikor több évnyi céltalan tengés-lengés, iddogálás, gördeszkázás, pankoskodás, nemtanulás, tehát a nihilista kamaszkor után ismét ráleltem a képregényre, erre a csodálatos művészeti formára, vagy médiumra - ahogy tetszik. A Sin City volt az én szent könyvem, a Koránom. Éjszakánként Frank Miller nevét szuszogtam bele a párnába félrészegen, miután annyi vodkát próbáltam meginni, mint Marv a Kadie's-ben. Akkor még jobban bírtam a piát.

Ezek után magam is meglepődöm rajta, mennyire eltávolodtam ettől az egész Miller-kultusztól, hogy mennyire más irányba kezdett fejlődni az ízlésem. A képregény újra felfedezésével elkezdtem látogatni az egyes rendezvényeket is (börzék, fesztiválok, Hungarocomix), és kezdtem látni, mennyire sokoldalú is valójában ez a médium. Ameddig a szem ellátott, mindenütt vaskos graphic novel-ek (egy másik szó, amit hamar megtanultam, majd még hamarabb meg is utáltam az évek során) hemzsegtek a pultokon - persze angolul. Harmatgyenge angol tudásom ellenére beneveztem egy V for Vendettára, és szótár segítségével másfél hónap alatt ki is olvastam. Kezdett megfordulni bennem a világ. Máshogy kezdtem látni a dolgokat. Addigi biztos tudásom azt illetően, hogy Frank Miller a legnagyobb, kezdett konfrontálódni legújabb felismerésemmel, miszerint Alan Moore az Isten. A Watchmen után efelől semmi kétségem nem maradt. (Persze ez az érzés is sokat árnyalódott bennem azóta...)

Ahogy telt az idő, egyre több képregényt szereztem be és olvastam ki, egyre jobban beleástam magam a témába szakirodalom szempontjából is (azon kevesek közé tartozom, akik imádnak szakszövegeket bújni), egyre inkább kialakult az egyéni ízlésem és véleményem. Az angol nyelvű kiadványok megszaporodtak a polcomon, a szótár egyre ritkábban került a kezembe, most májusban pedig letettem a középfokú nyelvvizsgát. Kezdeti próbálkozásaim képregényrajzolás terén és a mostani rajztudásom közt a különbség ég és föld. Persze most olyan, mintha magamat dicsérgetném, pedig nem ez a lényeg.

A lényeg az, hogy fogalmam sincs, mi vonz engem a képregényben, de annyit tudok, hogy rengeteget köszönhetek neki. Talán a mérhetetlen potenciált látom benne, azt a millió lehetőséget, amit annak idején a nagy újítók, Eisner, Moore, Campbell, Miller és a többi borzasztó tehetséges ürge. Azt a potenciált, amit a Tükörváros, a Persepolis, a Ghost World, az Alec, a Watchmen és sok, általam nem ismert alkotás mind felcsillant a maga kivételes módján. Végeláthatatlan szabadságot érzek a képregényből áradni, valami olyan energiát, ami képes felbolygatni a világot, ami transzformálhatja a gondolkodást - amivel semmi más nem rendelkezik, egyedül a képregény. Nem számít, hogy én magam képes leszek-e valaha is élni a képregény nyújtotta lehetőségekkel úgy, mint a nagy öregek, akik elkötelezettségükkel, mérhetetlen szeretetükkel, kitartásukkal és tehetségükkel kemény munka révén lefektették a modern képregény alapjait. Az számít, hogy látom ezt a potenciált, és képes vagyok felismerni, amikor egy jó képregényben szembejön.

A Sin City már nem mozgat meg, Frank Miller még annyira sem. Az itthoni legfrissebb kiadást, a Family Values-t (Családi értékek) messziről kerülöm. Nem jó, nagyon nem jó az az út, amin Miller a Sin City-vel elindult, mert nem vezet sehova. Értelmetlen, buta történetek unszimpatikus übergyilkosokkal és brutális kurvákkal - ez a Bűn városa, és az egy dolog, hogy semmiféle magasztos témával nem foglalkozik, csak szórakoztatni akar, de azt is rosszul csinálja, mert a legcsekélyebb ötlet vagy gondolat sincs mögötte. Puszta stílus, semmi több - ám a stílus önmagában szart sem ér.

De A nehéz búcsú és az Ölni tudnál érte, azok továbbra is remek képregények. Ez a véleményem négy év alatt semmit nem változott. Bejegyzésem zárásaként pedig szeretném megosztani veletek azt a szöveget, amit még annak idején apám írt A nehéz búcsúról és magáról a filmről a saját egyszemélyes, halálosan frankó kis újságjába, amit a gimnáziumban terjesztett, ahol tanít. Élvezzétek!



Nagyjából másfél hete a nagyobbik fiam a kezembe nyomott egy képregény-könyvet, hogy ezt most
záros határidőn belül olvassam el, mert kíváncsi a véleményemre. Én meg elolvastam.
De nem, ez nem itt kezdődik. Hanem talán ott, hogy a képregénnyel mindenki gyerekkorában köt élet-halál viszonyt. (Megszereti, megutálja, fenntartásai lesznek, ilyenek.) Az én gyerekkoromban, laza komcsi időkben, a Pajtás című újságot lehetett várni péntekenként, meg is jött szinte mindig rendesen, és abban voltak Zórád Ernő-képregények. A pasi utólag visszanézve is elképesztően rajzolt. Elővette az ideológiailag semleges, kardozós-romantikus, meg téli berekes bármiket, és csinált belőlük húszrészes sorozatokat. Én meg odavoltam, és azt hittem, ez a képregény. És nem is tévedtem. Miért, mi a képregény? Rajz kell bele sok, meg tűrhető történet. Ennyi. A lényeget megértettem.
Amikor a gyerekeim megszülettek, más világ volt már, nyomult a képregényfronton is a rendszer(?)váltás, zuhogott be Ámerikából Batman, Spiderman, Superman. Én próbáltam néha nevelni a fiúkat, ami abból állt, hogy megvettem a havi képregényeket, ők mellém meg a hátamra feküdtek, én pedig olvastam, jó hangosan. Persze nem állhattam meg, hogy ne kommentáljam a történeteket folyamatosan. Mérgelődtek, de sokat nevettünk azért.
Egyszóval nekem a képregény több változatában is megvan, nem nőttem ki, nem feltétlenül nézem le, tudok bizalmat szavazni neki. Amikor tehát Gergő fiam a kezembe nyomta a Sin City-képregénysorozat egyik kötetét, én azt is láttam, hogy ez most valamiért fontos neki, azt is, hogy kóstolgat engem. És: miért ne? Szóval elolvastam.
Sin City: azaz a bűn városa. Ez nem tud meglepni. Magyar vagyok, vagy mi, és a magyar folklórban (mint a legtöbben egyébként, csak jobban) a falu mindig ártatlan, a város pedig irtózatosan aljas. Mit várhatunk akkor magától a BŰN városától?
De költői kérdések helyett inkább a képregényről. Meglepett, milyen jó és erős. A téma minden, csak nem vonzó: a főfigura egy iszonyatosan csúnya, össze-vissza szabdalt, bármilyen erőszakra és durvaságra képes pasi, akinek (mivel csak távolról vágyakozhat a nőkre, még az utcalányokra is), van egy beleégett főszabálya: nőket bántani tilos. És akkor megölik az egyetlen nőt, aki valaha kegyeiben részesítette — és ő nem volt abban az állapotban, hogy megmentse. Elindul tehát, sötét alak az éjszakában, egy fekete-fehér világban, ahol lassan ő lesz a fehér, pedig ugyanaz, mint eddig… És végigcsinálja — és aztán végigcsinálja a következményeket is.
Marv a szokásos-tipikus szuperhősös képregényfigurák ellenpontja. Úgy van kitalálva. Azok igazából jók, Marv nem. Azok program szerint osztják az igazságot, Marv csak nem tudja nem csinálni a belékódolt programot. Azok hősök, Marv viszont csak szégyell elfutni. Azok mindent túlélnek, Marv… Lehet találgatni.
Elképesztően jó a munka grafikailag. Gyakorlatilag fekete-fehér foltokból állnak össze a rajzok, először értelmezhetetlenek, később idegesítőek, végül meg nem akarja abbahagyni az ember a lapozgatást.
Frank Miller, az író-rajzoló azóta már legenda. Sin City-sorozatára rendezők tucatjai vetődtek már, hiába. Senkinek nem adta, aztán pár éve mégis. Feltétellel: hogy ő is rendezője lesz a filmnek. Hogy eltérni nem lehet. Hogyan dolgoztak? Gyakorlatilag lefilmezték a képregények (3 történet!) kockáit, a fények ugyanazok, sőt még a beállítások, kameraállások is. Hihetetlen: nagyon erős film lett, hasonló erejű bűnfilmet ritkán látni. Mickey Rourkie iszonyúan Marv, Bruce Willisről pedig bebizonyosodott, hogy ha jól jön ki a lépés, még mindig színész.

Jó nyarat!

2010. december 9., csütörtök

Folyamatábra 2

Csak úgy, mutatóba. Tudjátok, egész nap azon gondolkodtam, milyen szöveget írjak ezekhez az izékhez. De nincs mondanivalóm, egyszerűen csak fel akarom tölteni őket ide. Valamiért mindig is vonzottak az "Így készült" jellegű dolgok, pláne ha kettőnél több fázist mutatnak be.

Áh, hagyjuk ezt, mert annyira, de annyira átlátszó. Engem is megrészegít a saját munkám látványa, bizony, és ilyenkor még az istenekkel is vetélkedni támad kedvem, régen elfelejtve, hogy amit csinálok, az eléggé távol áll attól, amire én kölyök fejjel föltettem az egész életemet, amitől többnek érzem magam, aminek egyedül a világon szubsztanciális értelmet tulajdonítok. Haha, és máris a bölcsész beszél belőlem, szép szólamokban, alliterálva.
Mégis, az a kérdés felmerülhet e plakátok nézegetése során, hogy vajon tényleg plakátok akarnak-e lenni. Legtöbbjük egyértelműen igen, ám az utolsó munkám semmi kétséget nem hagy (bennem legalábbis) afelől, hogy én igazából képregényborítókat szeretnék rajzolni. (Mármint: ez persze egyáltalán nem igaz, de belegondolva, hja, én nagy valószínűséggel a képregényborító rajzolás szabályszerűségeit próbálom átültetni a koncertplakát készítés területére.)
És most, hogy ilyen szépen kielemeztem magam, elvágva a későbbi értelmezés lehetőségét leendő kritikusaim előtt, bevallom, hogy igazából csak azért töltöttem fel ide ezeket a folyamatábrákat, mert az atomrobbanásos pószter színezésével nem vagyok kibékülve, pedig én csináltam, annál sokkal vagányabbnak tartom a tusverziót.

2010. december 2., csütörtök

Zajlik 5

Még mindig készítgetek plakátokat meg hasonlókat, és közben abban reménykedem, hogy idővel leszek olyan jó, és ebből egyszer majd meg is tudok élni. Ezért az esetek 80%-ában rá szoktam gyúrni a témára. Ezt a plakátot összességében vagy 12 órán keresztül csináltam, részben mert az utóbbi egy hónapban semmilyen megrendelés nem érkezett, így kijöttem a gyakorlatból, részben mert eleve lassú vagyok, részben mert egyáltalán nem értek a Photoshophoz, részben pedig mert annyira bele tudok feledkezni a rajzolásba, hogy észre sem veszem, és már be is esteledett, sőt már hajnali kettő van. A körülmények persze marhára az ellen szólnak, hogy rajzoljak, pláne hogy ilyen sokat és sokáig. Hamarosan itt a vizsgaidőszak, de már a jövő héttől lehetséges elővizsgákat tenni. Én meg rögtön kettőt is szeretnék, és az egyiktől annyira be vagyok szarva, mint semmitől a világon. De tanulni rá lusta vagyok. Mérhetetlenül lusta. Persze fogok, de ahogy magamat ismerem, csak az utolsó pillanatban. Csoda hát, hogy minden olyan alkalmat megragadok, amikor felsejlik a lehetősége annak, hogy valami mást csináljak a szabadidőmben?
És még mindig csak részben vagyok elégedett ezzel a flyerrel vagy micsodával.

2010. november 25., csütörtök

Feladat

Mikor több mint egy hónappal ezelőtt megkérdeztem, kinek hiányoznak a képregényes bejegyzéseim, egyöntetű válaszként kaptam sok embertől, hogy "nekem". Ehhez képest a múltkori posztomra alig érkezett komment, ami már csak azért is meglepő, mert volt benne egy egy oldalas képregény, amit én rajzoltam.
Természetesen nem gondolom, hogy a Szegedi Képregényfesztiválon rögtönzött (teljesen igaz történéseken alapuló) comic speech-em lenne a legjobb dolog, amit valaha képregény terén elkövettem. Még csak azt sem mondanám, hogy különösebben vicces lett, mély értelműnek pedig még annyira sem nevezném. Sima, egyszerű, egy oldalas kis szösszenet. De ki van találva.
Nem csak azért, mert a comic speech szabályainak megfelelően az előre megrajzolt panelekbe és buborékokba kell beszuszakolni valamiféle történetet, hanem mert mi, képregényalkotók, akárcsak a filmkészítők, a zeneszerzők vagy a költők és írók, mindent kicentizünk (jó esetben). Ezzel azt akarom mondani, hogy minden azért úgy van megrajzolva, megkomponálva, megírva és elhelyezve a papíron, a képkockáktól a buborékokon át a figurákig, mert úgy AKARJUK. Mert koncepció. Mert megpróbáljuk kikísérletezni, hogyan működne legjobban az általunk megálmodott jelenet, és a sok (legtöbbször fejben zajló) kísérletezgetés végeredményeként vetünk a papírra valamit. De néha még azt is kísérletnek szánjuk, ami végül a papírra kerül. Majd az olvasók eldöntik.
Képregényt olvasni nem könnyű dolog, de ha hihetünk Scott McCloud-nak, elsajátítható, és egy idő után úgy megy, mint a karikacsapás. De hányan olvasunk tudatosan képregényt? Hányan elemezgetjük olvasás közben, hogy éppen milyen hatásmechanizmusok érvényesülnek az oldalon; hogy miért úgy váltja fel egyik jelenet a másikat, ahogy; hogy miért nagyobb egyik képkocka a másiknál; hogy voltaképpen mit is akart ezen meg ezen a helyen az alkotó?
Tegyünk egy próbát. Elemezzétek ki a comic speech-emet, lépésről lépésre (emlékeztetőül: erről van szó). Nem kétlem, hogy a szakavatottaknak és az eleve elméleti oldalról vizsgálódóknak ez könnyebben fog menni, mint azoknak, akik csak átlag befogadók, azaz nem szentelnek akkora figyelmet a működés törvényeinek. Én mégis annak örülnék, ha mindenki a saját szempontjai alapján vágna neki a dolognak, nem Will Eisner vagy Scott McCloud könyvét forgatva a kezében. Mire megyünk, ha csak az ösztöneinkre hallgatunk? Mit mond nekünk egy furcsa alakú buborék, sok apró panel után egy nagy és széles, a végletekig stilizált és a realisztikus határvonalán mozgó ábrázolásmód? (Ezek csak példák, nem feltétlenül jó kiindulópontok egy sablon formára épülő comic speech elemzéséhez).
A beérkező pályaművek minőségénél is kíváncsibb vagyok arra, vajon hányan ragadnak végül tényleg klaviatúrát és írnak nekem kommentet vagy levelet. A három legjobb munka (már ha egyáltalán érkezik annyi) ide a blogra is kikerül. Jutalom nincs, legfeljebb a dicsőség, és a játék öröme.
Hajrá mindenki.

2010. november 14., vasárnap

2. Szegedi Képregényfesztivál

Nna. Eltelt egy év, és másodszor is képregényfesztivált rendeztek Szegeden a Somogyi-Könyvtárban. Sok minden változott, néhány dolog talán hátrányára, néhány bizonyosan előnyére, de két dolog mindenképpen: míg tavaly Istvánnal közösen Pszicho Dzsánki című képregényünket árusítottuk egy standnál, most csak egyszerű szemlélőként vettünk részt a rendezvényen a barátnőmmel, Szaffival, aki egyébként végigfotózta a bulit (minden kép copyright Kékes Szaffi); míg tavaly Pestről zarándokoltam le megcsodálni a neves eseményt, idén már mint über-törzsgyökeres szegedi tettem tiszteletemet, elvégre két és fél hónapja az SZTE-n vagyok nappalis, vagyis a hét legtöbb napján itt lakom.
Elképzelhető, hogy rosszul emlékszem, de tavaly mintha nagyobb lett volna a képregénykínálat. Most egyszerűen nem volt mit vennem, mármint olyat, ami érdekel, pedig szórtam volna a pénzt. Így csak a szerzői kiadású Hidegbékét szereztem be, meg a legutóbbi, azaz kábé egy évvel ezelőtti Pinkhell-t (sosem olvastam még olyat), valamint az első Kázmér és Huba gyűjteményt. Szóval végül is sikerült elköltenem annyi pénzt, amennyivel beljebb lehetnék ahhoz, hogy a jövő havi Hungarocomixon megvegyek akár csak egy olyan képregényt, ami komolyan beindítja a fantáziámat.
Hosszú nap volt, tömve előadásokkal. A sort Pilcz Roli nyitotta a Hollandiában megrendezett Haarlem Stripdagen-es vendégszerepléséről készült fényképes beszámolóval, mely könnyed hangvételével igen hamar feloldotta a hely szűkösségéből, az emberek sokaságából és a kínálat soványságából eredő feszültségeket. Megjegyzem a fesztivál legnagyobb újítása, vagyis az egyes alkotók (Lanczinger Mátyás, Koska Zoli, Kuczora Zsolt stb.) standjainál kiszögelt portfóliók ötlete minden bizonnyal neki köszönhető, illetve külföldön tett látogatásának.
Váradi Gábor és Szabó Gergő izgalmas kis előadást tartott Az aranykor megrontása ill. a bekódolt ifjúság címmel. Fredric Wertham és a Comics Code megkapta a magáét, Batman és Robin tisztára mosták heteroszexuális becsületüket. Mi meg jókat röhögtünk. Kár, hogy az undergroundra már nem maradt idő. Majd jövőre.
Usagi kontra Kensin: párhuzamos képregényelemzés 3+1 menetben - Bayer Antal előadása. Nem mondom, hogy az izgalomtól lázasan (van ilyen kifejezés?) ültem a széken, de korrekt volt, és belátom, hogy fél óra alatt nehéz csodákat művelni.
A napot záró beszélgetés Lakatos Istvánnal ha úgy veszem, rossz vicc volt, ha amúgy veszem, elment. Új kérdés még véletlenül sem hangzott el, de a közönség nagyobb részének minden információ új volt, és láthatólag élvezték a tervezett Lencsilány-történet halott kisgyerekszereplőinek rövid bemutatóját. Én mondjuk szívesen látnék már olyat, amikor egy képregényalkotót nem arról kérdeznek, milyen képregényeket olvas, hanem mondjuk amikor a médium hazai szerepéről és lehetőségeiről faggatják; mikor nem teszik fel minden kérdés végén, hogy "ez tudatos, vagy öntudatlan a részedről?", hanem inkább a hozzáállására kíváncsiak. De nem a munkamódszerére.
Mikor jön már el az az idő, mikor a képregényről megszűnünk csak a rajzi vizualitás értékskálája mentén gondolkodni és beszélni? Ha tegnap nem hallottam legalább ötvenszer különböző képregények és képregénypanelek kapcsán, hogy "művészi igényességgel kidolgozott" vagy hogy "csodás rajzokkal illusztrált", akkor egyszer sem, de nekem már egy kicsit sok ebből. A képregénynek nem a rajz a legizgalmasabb része, az mindig is csupán eszköz volt. Na mindegy.
Ezeket az előadásokat hallgattam meg, a többiről nem tudok hát érdemben nyilatkozni. A köztes időben rajzoltam egy comic speech-et - illetve ott csak elkezdtem, időm valahogy nem volt befejezni, meg rengeteget szenvedtem Szaffi arcával, órákon keresztül próbáltam lemásolni valami fényképről még itthon is. Persze továbbra sem hasonlít, de az életben nem lehet minden tökéletes. Viszont két és fél hónapja ez az első képregényoldal, amit rajzoltam. Mit ne mondjak, eltartott egy ideig, mire újból ráhangolódtam a témára.

Jövőre, ha minden jól megy, rajzolok majd egy újabbat.

2010. október 27., szerda

Fit Fat: Space krinolin

A Fit Fat nevű együttes surf zenekar, instrumentális számokat játszik, leginkább feldolgozásokat. A dobosuk az a srác, aki a különböző plakátokkal szokott megbízni engem, ez az oka, hogy én készítettem az első kislemezük borítóját. Fogalmam sincs, mikor lesz kapható maga a lemez, vagy hogy hol (gondolom elsősorban underground koncerteken), ezért ha kíváncsiak vagytok rájuk, itt hallgassatok beléjük.
Az előzetes ceruzatervből kiviláglik, hogy a cím eredetileg Space szafaládé lett volna - nem sokkal értelmesebb és nem jobban kimondható a Space krinolinnál, viszont jobban hangzik.
Valójában teljesen fekete-fehérnek szántam a rajzot, a tagoktól jött az ötlet, hogy legyen rajta valami plusz szín. Na ez már majdnem a Sin City kategória, csak én nem vagyok Frank Miller, de azért eleget tettem a kérésnek. És hát nem lett rossz, tényleg.


Tegye föl a kezét, akinek hiányoznak a képregényes bejegyzéseim.

2010. október 24., vasárnap

Zajlik 4

Erre a plakátra nagyon büszke vagyok. A figurákra. Hajj. Ezért töltöm fel ide, bár a múltkor eldöntöttem, hogy ilyet a jövőben csak módjával teszek.

A reklámozott kislemez bemutató koncert pedig annyiból érdekes, hogy én készítettem a kislemez borítóját. Hát, annak a feltöltésére is sor kerül, amint elérkezett az ideje!

2010. október 6., szerda

Zajlik 3


Vajon ez a szegény, megrettent comic book girl tudja, mit reklámoz? Nekem nem sok közöm van általában a koncertekhez, amikhez plakátokat gyártok, na de őneki aztán végképp semmi. Szegény...
Elkezdtem feltölteni a képtáramba a többi plakátot is, mert nem akarom csak ezekkel eluralni a blogot. Itt megtekinthetitek őket. Frissülni fog elég gyakran.

2010. szeptember 23., csütörtök

Zajlik 2

Vacilláltam rajta, hogy a szöveges, vagy a szöveg nélküli verziót töltsem-e fel ebből a plakátból, végül az előbbi nyert. Egyszerűen azért, mert így lehetetlen egyéb célokra felhasználni a rajzot. Ugyanakkor van egy olyan érzésem, hogy kézzel írott betűkkel jobban mutatna az egész. Fájdalom, arra már nem volt se időm, se energiám. Enjoy.

2010. szeptember 15., szerda

Zajlik

Na, mit csinál a Gergő mostanában? Hát képregényt nem rajzol. Nem is olvas. Lefoglalja az egyetem. Viszont készít underground plakátokat, megrendelésre. Eddig szám szerint egyet. Nem is a plakát a fontos, persze - a rendezvény címe előre elrendeltetett, az együttesek adottak, ebbe sok kreativitást nem lehet vinni. De a rajzi része! Az kreatív tud lenni. Ezért ezen a koncertplakáton elsősorban nem a photoshoppos tudást, inkább a garfika dimenzióit ajánlott figyelembe venni. Már ha valamit egyáltalán.

2010. július 28., szerda

Valamikor februárban

történhetett, hogy Bogyóval (a Blossza olvasóinak ismerős lehet a név és a személy: ő a kedvenc könyvtáros kolléganőm) jó szokásunkhoz híven elmentünk sörözni, majd másnap (vagy harmadnap, már nem emlékszem) ezt a kétpaneles képregényt kanyarítottam az esetből.Ez a rajz némileg feledésbe merült azóta, de most nyilvánossá teszem. Hiszen ez a Blossza előfutárának is tekinthető, ha úgy vesszük. Bár önmagában ezzel a két kockával semmiféle távoli tervem nem volt, nagyobb koncepció húzódott meg a dolog mögött, mint az valaha is - ebből a rövid akármiből kiindulva - feltételezhető lenne. Februárban már jó fél éve égett bennem a vágy, hogy a saját életemen alapuló, hosszú, összefüggő képregényt készítsek. De fogalmam sem volt, hogy fogjak hozzá.

Mostanra teljesen nyilvánvaló lett, hogy ez a vállalkozás a napi stripek formájában immár közel három hónapja működő Blossza, ami eddigi életem legnehezebb, ugyanakkor legélvezetesebb és legkreatívabb brainflow-ja. Valószínűleg a legőszintébb is.

De mondom, fél éve még nem volt semmi fogódzóm, ami mentén el tudtam volna indulni, egy ennyire embert próbáló és időigényes projektet pedig a legmerészebb álmaimban sem voltam képes elképzelni önmagam számára. Annyit tudtam, hogy Eddie Campbell művészete az a csúcs, amit nem lehet meghódítani, mégis ki kell tűzni elérendő célként ahhoz, hogy legalább minimális sikerrel járjon az ember - mondjuk juhokat legeltető pásztor válhasson belőle a hegy oldalában. Szó sincs róla, hogy ennek a szintnek akár csak a negyedét elértem volna, de az útjelző még áll, rendületlenül. Útkereső időszakomból ez a kétoldalas, fiktív történet lehet ismerős a komm.hiba olvasóinak, amire pozitív értékeléseket kaptam, és amit próbálkozás szinten még ma is frankónak tartok.

Áprilisban aztán szembetaláltam magam James Kochalka stripjeivel, és egyszeriben meglett a módszerem is. Úgy éreztem, nincs mese, nekem is ezt kell csinálnom, akármennyire nyúlás, akármennyire fárasztó, akármennyire lélekölő. A május elsején beindított stripek előfutára ez a három kockás szösszenet volt, amit hirtelen felindulásból követtem el, és ami nem tartozik a hivatalos kontinuitásba, egyfelől mert két nap leforgása alatt rajzoltam, másfelől mert rajzstílusában eltérő.

Röviden ennyi. Természetesen nem a Blossza jelenti az út végét. Éppen ezért tartom érdekesnek a korábbi, fejletlenebb dolgaimat is ezen a területen: az én fejemben mindez egy nagy egészet alkot, és csak formai szempontok alapján tudom őket különválasztani. Hell, ha őszinte akarok lenni, már a The Fate of the Librarian-nel elkezdtem önéletrajzi képregényeket gyártani. De az megint egy másik forma, másik műfaj. Állomás a végcél felé, amiről még én magam sem tudom, hogy végül is mi lenne az.

2010. július 16., péntek

Harvey Pekar (1939-2010)

Július 12-én hunyt el Harvey Pekar, amerikai underground képregényíró, az önéletrajzi comics emblematikus figurája és egyik legfontosabb művelője. Munkássága itthon alig ismert - sajnos én sem vagyok túlzottan képben vele, csupán egy pár történetét olvastam. Lénárd Lacitól kaptam kölcsön egy "best of" kötetet még a júniusi Képregényfesztivál után nem sokkal, mert a Blossza kapcsán fölmerült a kérdés, hogy ismerem-é az American Splendor képregényeket (ezen a címen futottak Pekar autobió cuccai, 1976-tól egészen 2008-ig). Munkáit többnyire underground rajzolók illusztrálták, legismertebb közülük talán a világhírű Robert Crumb, de egy-egy sztori erejéig olyan nevek is felbukkantak az alkotói listán, mint (a számomra legmeghatározóbb önéletrajzi szerző) Eddie Campbell, vagy, elképzelni is nehéz, a köztudomásúlag írói pozícióban tevékenykedő Alan Moore.

A vaskos American Splendor otthon csücsül a polcon, csak ritkán lapoztam bele az utóbbi másfél hónapban, mert egyszerre több mindent olvasok, és mert úgy voltam vele, ráér a dolog, nincs miért sietnem. Most már azonban világos, hogy Harvey Pekar is egy olyan alkotó lesz számomra, akinek életművét csak halála után ismerem meg.

Ehhez már hozzászoktam. Eleve nincs olyan általam hallgatott zenekar, amelyik ne oszlott volna fel már évtizedekkel ezelőtt, vagy amelyiknek a tagjai ne haltak volna már meg ilyen-olyan okokból. Úgyszintén, hiába voltam gyerekkoromban (és később a bárkás fellépései alkalmával) több Cseh Tamás-koncerten, igazából csak most, majdnem egy évvel a halála után kezdek rájönni, mit nyert a dalai által a magyar zenei kultúra, illetve mit veszített a távozásával. Megesz a penész, amiért nem élhettem a nyolcvanas évek közepén, a képregény forradalmi időszakában, mikor Alan Moore megírta a Watchment, mikor Art Spiegelman megírta/megrajzolta a Maust (amit egyébként még mindig nem olvastam - halál rám!), vagy amikor Daniel Clowes útjára indította az Eightballt. A nagy műveket, a mérföldköveket, úgy néz ki, mindig lekésem.

Ugyanakkor az ilyesmit nem lehet lekésni. A nagy művek örökké nagy művek maradnak, a mérföldkövek pedig mozdíthatatlanok. Shakespeare még ma is megkerülhetetlen. És így tovább.

Úgyhogy azt is tudom, hogy Harvey Pekarnak nem kell ahhoz élnie, hogy olvassam és szeressem a képregényeit, hogy - minden további nélkül megtörténhet - végérvényesen megváltoztassák az életemet vagy a képregény médiumáról vallott nézeteimet, elképzeléseimet. Nem nagyon hiszek abban, hogy Harvey odafentről néz most minket, mert nem hiszek a túlvilágban - sokkal szimpatikusabb nekem az a gondolat, hogy egy embert a művei, tehát a világban hagyott lenyomata határoz meg, az a képessége, hogy szüntelenül formálja a környezetét, hogy másokat is formálásra ösztönöz. Minden tiszteletem azoké, akik ezzel megpróbálkoznak, és nem mondanak le róla - vagyis inkább rólunk, többi emberekről. Ehhez még csak "művésznek" sem kell lenni feltétlenül.

Alig várom, hogy végigolvashassam a kötetet.



Lásd még:
a KönyvesBlog megemlékezése
Thought balloonists
The Comics Journal interview (1984) part 1. / part 2.

2010. július 8., csütörtök

XYZ

Általánossá vált a munkahelyemen, hogy rám bízzák a rajzos feladatokat - illetve engem kérnek meg az elvégzésükre. Bár ha jobban belegondolok, a jelenlétem nélkül valószínűleg föl sem merülnének ezek a feladatok. Vagyis ha én nem lennék, a mostani ügyben érintett kolléganőm nyilván a legnagyobb nyugalommal töltögetett volna le ilyen-olyan képeket vagy rajzokat az internetről a prezentációjához. De vagyok! Szóval megkért, hogy készítsek neki pár illusztrációt.

A témáról nem sok fogalmam van még most se, annyit tudok csak, amennyire szükségem volt a munka során. A különböző generációkról fog szólni az előadás, amelyekről így, ebben a formában most hallottam először. Nagyon sarkított, leegyszerűsített és sztereotip kategóriák ezek, nem tudok velük túlságosan azonosulni, de megértem, hogy valahogy rendszerezni kell a dolgokat a világban, és hát minderre végül is jók ezek a definíciók meg hasonlók. Röviden: (az előadás témája szerint) van a hallgatag, a baby boom, az X, az Y és a Z generáció. Mindegyikhez készült egy rajz. Nem vagyok teljes mértékben megelégedve velük, mert szűkös időbeosztásom miatt sietve dolgoztam, de azért talán nem a vizuális szennyezés kategóriájába tartoznak. Használtam fotó referenciát a testtartások miatt, de igyekeztem megtartani egy egyszerű stílust. Sima zseléstollal húztam ki a figurákat, majd beszkenneltem és több példányban kinyomtattam őket. A vízfestékes színezés csak ezután következett. Azért így oldottam meg, mert már az elején tudtam, hogy vízfestéket akarok használni, de semmiképpen sem szerettem volna elrontani az eredeti rajzokat, amire nagy esély volt, mivel fogalmam sincs a színekről. Így viszont tudtam kísérletezgetni - és nekem volt igazam, mert általában ötből négyet dobhattam a kukába. Egyedül a papír minősége nem volt megfelelő (természetesen xerox, elvégre én csak arra tudok nyomtatni), ami néhol kiütközik a rajzokon, jól látható ecsetvonások formájában, meg ilyenek. De mindennek ellenére talán azért nem égetnivalók.

Mellékelek a rajzokhoz némi rövid leírásokat, hogy jobban érthető legyen, miről van szó. Vigyázat! Nem feltétlenül igazak! (Sőt, helyenként megdöbbentően nagy hülyeségek, meg elemi ellentmondások olvashatók...) De nekem ezek alapján kellett nekilátnom a rajzolásnak.

Hallgatag generáció
A jelenleg 68-85 évesek, közülük kerültek ki a kockázat kerülő szakbarbárok; divatos életmódot folytatva és jó anyagi helyzetben vonultak nyugdíjba. (Ez itt csak ilyen rövid...)
















Baby boom generáció
Jelenleg 50-67 évesek, Magyarországon „nagygenerációnak” nevezik őket. Leginkább felnőtté válásuk szenvedélyes időszaka és elveik által vezérelt időskori patrónusi tevékenység jellemzi őket. A II. világháború után születettek generációja, azaz a demográfiai robbanás gyermekeinek csoportjába tartozik. Elvetették szüleik értékrendjét. Kevéssé rugalmasak, ellenállnak a változásoknak. Elfogadják a hierarchikus struktúrákat. Tartanak attól, hogy az utána következő nemzedék elveszi a munkájukat. A nyugdíjkorhatár elérése után is szeretnének tovább dolgozni. A szülők elleni lázadás, a tehetség teremtette önállóság és felemelkedés generációja – a mai vezetők jelentős része ennek tagja. Nem igazán értik a közösségi oldalakkal kapcsolatos őrületet. Életük derekán találkoztak az internettel. A munkavégzésükbe hellyel-közzel beépült ugyan az internet használata, de nem hozott radikális változást. Új tudásra, információra, cselekvésre vágytak, megkérdőjelezték a szüleik által megteremtett világot. Karriert építettek, a lehetőséget keresték és megkérdőjelezték ahol vannak és új utak után néztek.





X generáció
Jelenleg 29-49 évesek: „just do it” elvét követik; jobban szeretik a szabadúszást a vállalati hűségnél; jellemző rájuk a felnőttkor elejei felforgató tevékenység, középkorú éveikben pedig a gyakorlatias vezetési stílus. Mmagas­abban iskolázottak, belecsöppentek a számítógép világába. A képességek fejlesztését a siker kulcsának érzik. Azonnali jutalmazást várnak, nem hisznek a munkahelyi biztonságban. Kamasz- és ifjúkorukban találkoztak az internettel, munkavégzésüket alapvetően határozza meg a web. Életvitelükben hellyel-közzel van jelen az internet. Jelenleg ők dominálják a munkaerőpiacot. Körülöttük a világ alapjaiban alakult át: a fogyasztói társadalom egyeduralkodóvá vált, új világ, új értékrendszerek születtek. Gravitációs referenciapontként magukban bíznak és nem a körülöttük lévő világra és intézményekre támaszkodnak. A korábbi generációkhoz képest ők a szkeptikusok, akik a saját képességeik és tudásuk növelésével erősítik társadalmi helyzetüket és biztonságukat.




Y generáció
Jelenleg 15-28 évesek. Emlegetik őket milleniumiként is. Az angolszász szakiro­da­lom szerint okos, értelmes, nyitott, a fejlődést naprakészen követő generáció. Erős médiafüggőség. Nyitottak az újdonságokra, befogadóak, gyorsan sajátítják el a technológiai újdonságokat. Agilisak, célratörőek. Korlátlan munkakedv, horribilis fizetési elvárások. Fontos ars poeticájuk, hogy nem akarnak úgy élni, mint szüleik, akik állandóan hajtják a pénzt, és szorongva felelnek meg minden elvárásnak. Vizuális generáció, van netes személyiségük, és új a kommunikációs stílusuk. Nem márkahűek, náluk inkább a gerillamarketing működik. Az amerikai ipszilonok előre tekintőek, míg magyar kortársaik közömbösebbek. Már belenőttek a számítógépes programok felhasználási stádiumába. Öntudatos munkavállalók, ha nem tetszik valami, akkor odébbállnak, ezt minden különösebb érzelmi kötődés nélkül és érzelmi trauma nélkül teszik meg. Sokszor hidegek és kemények, mert így tudják státusukat védeni másokkal szemben. Iwiw, Facebook. Elődeikhez képest egy teljesen más világot képviselnek: a modern technikák, az informatika, az online világ velük együtt váltak nagykorúvá, személyiségük része lett. Társadalmi kapcsolataikat egy időben élik meg a valós és a virtuális világban. Bátrak, kezdeményezőek, kevésbé kételkedőek saját képességeikben, korlátaikban. Praktikus szemlélet jellemzi őket, az egyén szabadságát, a formalitás mentes közvetlen világot nagyra értékelik. Új világot építenek, hiszen nem a hagyományos irodai munkakultúrát képviselik, hanem a mobil és az internet segítségével a világ bármelyik pontján elvégzik feladataikat, létrehozzák virtuális közösségeiket.

Z generáció
Jelenleg 14 éves korig bezárólag. Bedrótozott vagy internethez kötött nemzedékként is emlegetik őket, vagy google-generációként. Profin kezelik az elektronikus eszközöket, virtuálisan naponta akár több száz emberrel is kommunikálnak, a közösségi oldalakon ezernél több baráttal rendelkezhetnek, a való életben zajló kommunikációt azonban stresszhelyzetként élik meg, ezért egyre inkább bezárkóznak, a valódi világban leépítik baráti körüket és az internet nyújtotta biztonságba menekülnek. Egyszerre képesek MP3-at hallgatni, chatelni, msn-ezni és a házi feladatot is elkészíteni (ez Gary Small amerikai neurológus szerint azért lehetséges, mert az agyban eddig nem, vagy alig használt idegpályák erősödnek meg). Viszont: képesek villámgyorsan döntéseket hozni. Természetes közegük az internet, bármilyen digitális környezetben kiismerik magukat, inkább a gépi kommunikációt preferálják. Információforrásuk leginkább a web. Jellemző rájuk a párhuzamos cselekvés: blogírás, chatelés.


Na, szóval ez. A meghatározásokról nyugodtan vitát lehet nyitni! Annyi azonban remélem átjött, hogy leginkább a számítógép és az egyéb modern vívmányok használata alapján különböztetik meg ezeket a generációkat.

A végére pedig jut egy másik rajz, ami a prezentáció nyitó kérdéséhez készült: vajon megértik-e egymást ezek a generációk, vajon mennyire beszélnek el egymás mellett?

Mostanában ez volt az egyedüli valami, amivel időt töltöttem, szóval túl sok új dolgot nem tudok posztolni egy darabig. Esetleg majd szétnézek a gépemen, hátha akad valami régről. Addig is szevasztok.

2010. június 24., csütörtök

Egy jó interjú

"Fel kell nőnie egy olyan generációnak, amely már saját maga tapasztalja meg, hogy a képregény ugyanolyan szerteágazó forma, mint a film, az irodalom. Legtöbb haveromnak már hiába adnék kölcsön mondjuk olyan kötetet, melyről úgy gondolom, hogy nyelve, témája neki megfelelő lenne, őneki a képregény, mint forma már fárasztó, könnyebb egy regényt elolvasnia (ezt sokszor egyébként magamon is tapasztalom: nagyobb éberséget kíván). Rengeteg olyan képregény jelenik meg, melyek potenciális olvasói még rutinból megvetik a képregényt. Egy nem olyan régi hazai felmérés szerint a képregények megítélése romlik az iskolázottság szintjének növekedésével. Hogy akarunk így eladni itthon egy posztmodern detektív képregényt, melynek konkrét cselekménye a második oldal után ködbe vész?
- De én azért bizakodó vagyok, ha fenntartjuk ezt a jelenlegi helyzetet, és esetleg még kicsit hatékonyabbá tesszük (pl. a kifelé mutatkozó feszteken mindenképpen javítani kéne), akkor ezek a gátak megszűnnek. 1938 és 2005 között a képregényre rárakódott minden kornak megfelelően egy-egy sztereotípia, melyek ellen igazán sosem küzdöttek tudatosan a mindenkori aktív szereplők (kivétel talán az 1990-es évek legelejének hamvába holt kísérletei). Nagyon fontos, hogy ezeket már kezdjük felszámolni, tényleg csak ki kell várni az eredményét.
- Mindettől függetlenül én úgy látom, hogy már rövid távon is ki lehetne aknázni a hazai alkotásokban rejlő lehetőségeket. Nem fogunk olyan angolról, franciáról, japánról fordított képregénnyel találkozni, mely saját problémáinkról, helyzeteinkről mesélne hitelesen. A Moszkva tér, Kontroll, Üvegtigris, Valami Amerika, Jancsó új korszakának első filmjei és néhány más hazai film viszonylagos közönségsikere (és most nem fesztiválsikerekre gondolok) nekem azt bizonyítja, hogy a magyar közönség hálás annak, ha viszontlátja magát, környezetét és kifejezetten értékeli, ha valaki mellébeszélés helyett mer aktuális lenni."
(The Mexican Stand-off #15: Szabó Zoltán Ádám, Geekblog)

2010. június 22., kedd

Lencsilány

Ahogy ígértem: íme az ajánlóm a Lencsilányról!Ez most sokáig az utolsó lesz, egyrészt mert a nyáron nem jön ki új képregény, másrészt mert pihenek. Elvileg írtam volna a Hellboy-ról is valamit, de végül... nos... szóval elképesztően rossznak tartom az első kötetet (többet meg nem olvastam), csupa negatívat tudtam volna csak mondani, de őszintén szólva ehhez most nem volt kedvem. A Hellboy-nak akkora és olyan elvetemült rajongótábora van, hogy félek tőlük - ez az egyik oka, a másik, hogy hirtelen besokalltam. Elegem van a mainstream-ből. De olyan szinten, hogy azt nem bírom megfogalmazni. Mondjuk én már évek óta nem olvasok semmi ilyet, csak az itthon megjelenőket néha (a Sandman-t és a Watchmen-t persze nem tudom nem zseniálisnak tartani), de tényleg ennyi. Ennek ellenére nagyon vártam a Hellboy-t, hisz annyi jót hallottam róla, a karakter meg mindig is tetszett. És nem. Elnézést mindenkitől, de nem.

2010. június 8., kedd

Interjú Lakatos Istvánnal

Megint egy ekultúrás dolgot töltök fel ide. Sajnos a Blossza mellett nem nagyon jut időm mást rajzolni, ráadásul összetorlódott még pluszban egy csomó egyéb dolog, ezért aztán írni, elmélkedni sincs túl sok időm. Illetve ez, mint látjuk, nem igaz, hiszen továbbra is rendületlenül gyártom a cikkeket az Ekultúrának, amiket asszem nyugodt szívvel belinkelhetek ide. Annyi a különbség köztük és a szokványos blogos írásaim közt, hogy előbbiek jobban vannak megírva, mert több energiát ölök beléjük.

Szóval a Képregényfesztiválon megbeszéltem Lakatos Istvánnal, hogy készítek vele egy interjút, amire pár nappal később sor is került (Dinit hívtam fotósnak, aki nagyon szépen teljesítette a feladatát). Az előre összeírt kérdéseim nagyjából egy óra után elfogytak, de ettől függetlenül még vagy hat órát beszélgettünk kötetlenül, sörrel a kezünkben, hárman. Ez a Paris, Texas nevű helynek igen nagy bevételt hozott, az én pénztárcám viszont alaposan megcsappant, hiszen mindenkit én hívtam meg. A diktafon körülbelül négy órányi anyagot rögzített, és először úgy gondoltam, mindent begépelek, aztán majd válogatok. De ez egyfelől képtelenségnek, másfelől értelmetlennek bizonyult, úgyhogy végül csak az első másfél órából állítottam össze az interjút - és még így se lett rövid. A beszélgetés napjáról a Blosszán ez a strip található (jól mutatja, milyen nagyszerűen mulattam éjszakába nyúlóan):

És még mielőtt elfelejtem: az interjú maga.

Lakatos István dolgait megcsondálhatjátok a következő helyeken:
deviantART
Előszezon blog
+ a Vasárnap c. képregény
valamint a Lencsilány-kötet, amiről, ha minden igaz, hamarosan ajánló is születik

2010. június 3., csütörtök