Pants

Karácsony tájékán remélhetőleg megérkezik egy friss rendelésem, Eddie Campbell The Years Have Pants című gyűjteményes Alec kötete.
Mit kell tudni Eddie Campbellről (azon kívül, hogy egy géniusz)? Hát például azt, hogy Alan Moore nagy eposzát, a Jack the Ripper gyilkosságokat a viktoriánus Londonnal együtt feltérképező és értelmező, zseniális From Hell-t "illusztrálta". Legalábbis ez az a mondat, amit mindenhol leírnak róla, meg amit minden Alan Moore-rajongó tud. Azt viszont kevesebben tudják, hogy Campbell jó 30 évnyi képregényes munkássága nem csak ennyiből áll. Az önéletrajzi jellegű comics kicsiny piacán kezdte a 70-es évek végén (alteregója, Alec McGarry személyén keresztül mesélve a történeteket - ez a bejegyzés témája), de ezen kívül szerzője még vagy egy tucat remek képregénynek, mint például a történelmet a jelen korig túlélő boristen kalandjainak (Bacchus), a rendes kontinuitáson kívül eső Batman: Order of Beasts-nek, a színdarabból adaptált Black Diamond Detective Agency-nek, az ál-önéletrajzi The Fate of the Artist-nak, melyben a saját hirtelen eltűnése után "nyomoz", gátlástalanul családtagjai és ismerősei szájába adva általuk soha ki nem mondott szavakat - és a sor még folytatódik, megtoldva többek közt a Moore-performanszok képregényre adaptált változataival.
Campbell meglehetősen a periférián lévő művész, abban az értelemben, hogy választott alkotási területe és a képregény médiumához való viszonyulása még a mainstreamtől távolabb eső szerzők között is kivételesen egyedivé teszi. Laza tollrajzai az impresszionizmusból és hasonló művészeti irányzatokból eredeztethetők - a rajzokat nézegetve az embernek az az érzése, hogy a durva tusvonalak és a változatosan használt technikák legalább annyira mesélnek, mint maguk a képkockák és a megjelenített történet. A From Hell esetében rendkívül feltűnő ez a jelenség: az ember Alan Moore miatt veszi meg, de végül Eddie Campbell rajzai miatt olvassa újra százszor és ajánlja ismerőseinek, mindenkinek - pedig szó sincs róla, hogy a mű egyéb vonatkozásaiban ne lenne elképesztő. Egyébként több, mint 500 oldal.
Na mármost az Alec omnibusz még ennél is hosszabb, cirka 130 oldallal. Ez, mint már mondtam, Campbell legrégebb óta futó sorozata, ami ezidáig nyolc hosszabb-rövidebb, többnyire egybefüggő epizódot (The King Canute Crowd, Graffiti Kitchen, Little Italy, The Dance of Lifey Death, How to be an Artist, After the Snooter, The Dead Muse), valamint a gyűjteményes kiadáshoz készült plusz egyet (The Years Have Pants) jelent. Campbell azon kívül, hogy a saját nevét Alec McGarry-re cseréli, semmin nem változtat: történeteiben felesége, lánya, kutyája, barátai és a képregényes világ szereplői abszolút felismerhetők és néhány kivételtől eltekintve eredeti néven futnak/játsszák újra papíron az ebédnél vagy a legutóbbi Comic Con-on történt eseményeket. A humornak elsődleges szerepe van: a mindennapi élet trivialitására és apró-cseprő dolgaira kihegyezett képsorokat egymáshoz fűző gondolat az a sokunk figyelmét elkerülő tény, hogy minden pillanatnak megvan a szépsége és mindig mindent lehet egy sokkal könnyedebb perspektívából nézni: hogy minden mögött felsejlik a humor, csak vegyük észre.
Persze akármennyire is a való életet veti papírra Campbell, bizonyos mértékű torzítások nyilván jellemzik az Alec-et. Már önmagában az, hogy milyen eseményeket formál humoros képregényoldallá, egy tudatos koncepció része, ahhoz pedig, hogy a poén megfelelően működjön, a terjedelmi és műfaji korlátokat figyelembe véve mindenképpen manipulálnia kell a valóságot egy picit. Campbell ezért nem "tényként" kezeli a képregényeiben megjelenített történéseket, de nem is fikcióként - inkább valahova a kettő közé sorolja őket.

Az Alec könyvek végre tehát egy hatalmas összkiadásban kerülnek a külföldi könyvesboltokba a Top Shelf jóvoltából. Hogy Magyarországra bármilyen formában eljusson, az ki van zárva. Ezért kell hát nekem behozatnom Amerikából (vagy honnan), és bár az anyagi oldala a dolognak igencsak pénztárca emésztő, az év képregényét (számomra) semmiképpen nem hagynám ki.

Frissebb interjúk Eddie Campbellel a kötethez kapcsolódóan olvashatók itt, meg itt, és itt, plusz itt, nameg itt, extraként itt, pláne itt, ja és itt. Többet most nincs kedvem összeszedni.

Az oldalsó menüsávban listázott blogjára is érdemes vetni egy-két pillantást, akár random módra is, mert az se semmi.