2011. október 10., hétfő

A tudományosság igénye nélkül

Tehát a kilences panelrend. A háromszor hármas oldalfelosztás. A nine panel grid.

A Watchmenben találkoztam vele először. Moore és Gibbons azért használták, hogy 1) a régi, például a Steve Ditko-féle szuperhős-füzetekhez tegyék hasonlóvá képregényüket, illetve hogy (ez az előzőből szinte egyenesen következik) az akkori szuperhős-füzetektől látványosan különbözővé tegyék azt; 2) a történetmesélés egy kontrollálható és átlátható, egyébként meg bonyolult, ám mégis egyszerű, nem utolsó sorban pedig rendkívül szofisztikált formáját végezzék (noha az igazi értékeire csak menet közben jöttek rá).



Ez egy merev oldalszerkezet, ami ugyanakkor számos variációs lehetőséget enged meg: össze lehet vonni paneleket, vertikálisan és horizontálisan is, illetve a Watchmenben van egy (két) rész, ahol a panelek szélessége a felére csökken, ami rögtön feszültséget kelt (ami helyes, hiszen a jelenet maga is roppant feszült).

Tehát: a szerkezet, ami ritmust és egységet szolgáltat a narratívának. Az írónak meg tökjó, mert a script írása közben pontosan el tudja képzelni, hogy fog kinézni a végleges oldal (hiszen végig a háromszor hármas hálóban kell gondolkodnia). Gibbons úgy fogalmazott egyszer, hogy Moore kvázi hangszerelte a Watchment: ta-da-da-daaaa, ta-daa, ide most három azonos méretű képkockát, aztán egy három kocka széleset, a hatás kedvéért, stb.

Az ember persze nem engedi el a kincset, ha már így véletlenül rátalált. Moore sem tette. Szinte minden későbbi képregényében felbukkan az elrendezés, még ha csak egy-egy oldal erejéig is. A From Hell, ez az 500 oldalas monstrum pedig, akárcsak a Watchmen, elejétől a végéig nine panel grid-ben fut. Moore azt mondta, ezt tekinti a legegyszerűbb és egyben leghatásosabb képregényes történetmesélési technikának. Mert ez bizony technika is, nem csak forma.



Egyébként tényleg minden mellette szól: se nem túl sok, se nem túl kevés kilenc panel egy oldalon, a beléjük préselhető információmennyiség pedig viszonylag nagy. Én is ezért fordultam hozzá a dunatanösvényes egyoldalasom készítésekor: szép, letisztult látványt akartam a papírra vinni, viszonylag kevés (összesen nyolc) panelt, amitől az egész szellőssé válik - a panelekben viszont jó sok utalást meg infót elhelyezni (nyelvileg és képileg is), hogy legyen valami tartalma is a dolognak. Ezt a képregényemet egyelőre csak az ismerheti, aki látta élőben a Duna-parton, ám ha minden igaz, hamarosan nyomtatásban is olvasható lesz. De mindent a maga idejében.

Nem akarok nagyon részletesen belemenni ebbe az egész témába, mert a dolognak a hatásmechanizmusát én nem annyira elméletben, mint inkább gyakorlatban szeretem vizsgálni. De fölmerül a kérdés, hogy vajon csak a "történetmesélős" képregények járhatnak-e sikerrel az alkalmazásában. Hiszen tudjuk, hogy léteznek a narratívát tagadó képregények is.

Nos, őszintén szólva fogalmam sincs. De tény, hogy még sosem láttam olyan pszichedelikus, dadaista vagy hasonló képregényt, ami használta volna a formát. Véleményem szerint nincs is ilyen, azért, mert a kötött szerkezet valamiféle logikát követel ill. teremt. Márpedig ez egy látványosan kötött szerkezet. Hogy megint Moore-hoz forduljak: szerinte a nine panel grid azért a legalkalmasabb történetmesélési eszköz, mert szabályossága, változatlansága eléri, hogy elfeledkezzünk a médiumról; ahogy a tévé képernyőjét bámulva egy idő után elfeledkezünk magáról a tévékészülékről, és teljesen bevonódunk például egy film cselekményébe. Persze ez már inkább afféle médiapszichológia. A lényeg azonban, hogy a kilences panelrend használata mintegy előfeltételezi a narratív szándékokat.


A nine panel grid a rend, a kozmosz. Valami, ami érthető és átlátható. A Tükörváros legvége nagyszerűen példázza ezt: a főhős megtébolyodásával (vajon tényleg megtébolyodik? hmm...) az addig szabályos kilences panelrendszer felborul, darabjaira hullik - ahogy Quinn és a világa is. Átlépünk a káoszba. Ezt a trükköt egyébként mi is megcsináltuk anno a Pszicho Dzsánkiban (ami szintén a háromszor hármas szellemben készült): amikor Pédzsé egy helyen belőtte magát, a képkockák elkezdtek fölborulni. Itt viszont inkább arról volt szó, hogy a jelenségvilágból hirtelen a lényegi világba kerülünk. Akárhogy is: mindkét esetben valami olyasmit kezd a főhős megtapasztalni, amihez immár nem tud a berögzült, addig nagyon is jól működő kategóriáival közelíteni.

Ilyen értelemben persze minden panelezési mód rendszer. Már maga a panel is: miniatűr rendszer. Ott van a legutóbbi online egyoldalas képregényem, amit szerényen csak Kant nyomá(ba)n-ra kereszteltem. Az a játék pont erről szól. Hogy a képkockán kívül hirtelen már nem az van, ami a képkockán belül. Mert a képregényben a képkockákon belül vagyunk csak biztonságban; egyedül azt tudjuk pontosan meghatározni, ami ott történik. Scott McCloud viszont megmondta, hogy a szellemi munkavégzés inkább a paneleken kívül zajlik - csakhogy ahhoz már nem nagyon van mankónk.

Most jól megértelmeztem a saját alkotásomat, de ez ne vegye el a kedvét senkinek attól, hogy saját értelmezéseket gyártson.



De vissza a nine panel grid-hez (ez most már remélhetőleg az utolsó kör lesz, mert kezd hosszúra nyúlni ez a blogbejegyzés, tök feleslegesen). Szóval azt mondtam, hogy ez a technika, forma, rendszer vagy akármi erősen épít a narratívára. De azért kétségtelen, hogy a narrativitásnak különböző fajtái vannak. Eddie Campbell Alec-képregényei például közel sem azt a képregényes nyelvet beszélik, amit a From Hell vagy a Tükörváros - és mégis a háromszor hármas felosztás jellemző rájuk. Campbell pedig már jóval Moore előtt használta ezt a szisztémát, és még csak nem is annyira más megfontolásból: a mindennapi élet, a "valóság" visszaadásának legeffektívebb módjaként. Mert a "kilences" egész egyszerűen: prózai. És - most jön a csavar! - abba most nem megyek bele, hogy költői is lehet. Tudniillik Campbell kezei közt még olyan is tud lenni.

A forma mindig fontos. Ha van egy szabályszerűségekkel rendelkező formád, szinte már adja is magát a tartalom. A költők ezt tudják nagyon jól, és én is tapasztaltam a Blosszánál.

Viszont most abbahagyom ezt a kis írást. Befejezni nem lehet, ez egy kimeríthetetlen téma... Csak éppen elfáradtam.

8 megjegyzés:

Névtelen írta...

Nem pontosan értem, hogy ha a példa képeit nézem, ott hogy jön ki a 3×3, mikor egyik-másik "csak" 4 panel, és két sor, nem 3. Egy hálót rá lehet képzelni, de ez akkor se 3×3, mert azt akkor 4 sorra vagy 5-re vagy akárhányra is rá lehet képzelni.

L

gergő írta...

Egyáltalán nem. Igaz, hogy sokszor megbontják a 3x3-as hálót, ahogy a képeken is látszik, de mindig máshogy, és egy hosszabb képregény esetében mégiscsak állandóságot jelent ez a szerkezet. Nem az a lényeg, hogy látványos legyen, hanem pont fordítva, az, hogy észre se vedd. Tudat alatt hat. Olvass el egyszer egy ilyen képregényt.

Haránt Artúr írta...

olyasmi ritmus mint a zenében. pontosabban nem is ritmus, hanem ütem. a 3x3 az a pbm, a többi variáció meg a ritmus. egy egyszerűbb ritmusú tánczene ugyan nem töri meg a maga ritmusát (klasszik 2/4-es lábdob-cin-lábdob-cin...), de az ha nem stimulálásra használja az ember dög unalmas. én pl nem tudom értékelni igazán az efféle zenéket. de ez mellékes. a képegény ha minimal techno lenne 2x2-es lenne végig a felosztása, ami egyszer sem lenne megtörve.

egy kicsit igényesebb ritmusú zeneszámban is az ütem végig ugyanaz, de a ritmus ott is váltakozik, sőt megszűnik, vagy éppen sűrűsödik, hasonló drámai hatásokat elérve. (utóbbi sűrűsítést egyébként juteszembe az elektromos tánczenék is használják, elhamarkodottam húztam le őket :))

szal sztem jelen esetben a 3x3 nem ritmus, "csak" ütem, amitől valóban nem tér el, hiszen, ahogy te is észrevetted szépen ráillik a "háló".

egyébként ha szabad szent tehenet megsérteni, és ilyet Watchmen rajongónak még soha nem mertem mondani :), de nálam pl még a panel felosztás sem segített azon, hogy élvezni tudjam. lehet túl nagy elvárásaim voltak felé vagy franctuggya. nem mondom, hogy utáltam, de nem ütött annyira sziven. najó Rorschach karakterét bírtam :)

Haránt Artúr írta...

a TV-s hasonlathoz: azért is jó a 3x3 felosztás, mert így horizontálisan és vertikálisan ugyanolyan értékre osztódik a lap, vagyis megtartja az papírlap arányát. ha éppen nem töri meg az ütemből következő alap 3x3 ritmust az író, akkor gyakorlatilag ugyanolyan oldalarányú képkockát nézünk mint amilyen oldalarányú papírlapot tartunk a kezünkben.

pl egy kör alakú panel mindig kiemelésként hat, mert az nemhogy oldarányában tér el a papírtól, amire van nyomtatva, hanem formájában is. tök idegen a "határának" formájához képest, szemet megakasztó.

a filmnél is végig ugyanolyan arányban látjuk a képet(és ugye értelemszerűen méretben is, de ez nemfontos most). ott is ha körbe van komponálva a látvány jelezhet kezdést, vagy befejezést az ilyen látvány. minta ezzel is jeleznék, hogy "most belépsz", de általában a "kilépsz" jelzése szokott lenni. mert idegen formájú a "keret" átvitt értelemben és szó szerint is.

bocs de csak ezt a gyalázatot találtam hirtelen példának :) http://www.youtube.com/watch?v=a6NYswem3as

meg ez gyors is ahhoz, hogy jó példa legyen, de képzeljétek el egy négyzet formájú szűküléssel. nyomasztóbb lenne, mert még a "világon belül" tűnne el a világ.

szal fontos az arány is, és ezt egy tőmondatban is leírhattam volna :)

gergő írta...

Köszi a zenés analógiát, szerintem illik is a dologra. A tévés hasonlatnál meg valóban nagyon fontos a méretállandóság, csak ezt valamiért kihagytam.

A Watchmen is csak egy mű, nem tetszhet mindenkinek. :)

Névtelen írta...

Sok képregény használja ezt az "ütemet", most olvasom a Persepolist, és az is ilyen szabályos. Vagy nem tudom, ez a kép
http://www.szalaykonyvek.hu/images/kepek/kepek/sormesterek1.jpg
ide illik-e, hiszen pl. Van Hamme a belga-francia iskola nagymestere, és az ő ritmusa/üteme se zökkent ki, sűrítése tökéletes, pedig itt már vannak eltérések, viszont a szerkezet szabályos.
Néha úgy érzem - meg ne haragudj - mintha a te példatáradban csak Campbell, a Tükörváros és Moore szerepelnének :)

L

gergő írta...

Ez nem teljesen igaz, épp most készülök pl. Chris Ware képregényeiről és munkásságáról írni, ami teljesen különbözik mindentől, amiről eddig itt a blogomon szó volt. Az igaz, hogy megvannak a preferált alkotóim, akikre szeretek hivatkozni, de ez azért van, mert az ő hatásuk a legerősebb az én munkáimban.

Ebben a bejegyzésben azért ezeket a példákat hoztam, mert ezek a képregények készültek elejétől a végéig 9-es panelrendben. A Persepolis az egyik kedvenc képregényem, de az nem ezt a formát használja, csak néha van benne olyan oldal, ami 3x3-as felosztású. Van Hamme panelezése természetesen elsőosztályú, de semmi köze a kilenceshez.

Azért írtam erről a formáról, mert ez tényleg egy FORMA, és mert a Papírmozi 4 kritikájában, amit pár napja linkeltem be ide, a cikkíró szóba hozta a képregényem kapcsán.

Nem haragszom egyébként, csak mintha nem értenénk egymást. :)

Haránt Artúr írta...

ez a oldalpár Van Hamme-tól csak horizontálisan osztja fel az oldalakat 3 részre, vertikálisan már nem passzol a "háló"

de amúgy ez is kényelmes. vagyis nemrossz, ha sorokban olvassa az ember a képregényt mint akár egy könyvben a mondatokat

én legutóbb Farel Dalrymple-től olvastam ilyen felosztású képregényt, az Omega the Unknown-t, habár nem 100%ban hagyja meg a "sorban rajzolást", mert egykét oldalt 4 sorba oszt fel például, máshol meg betesz egy kör panelt a "sorok" közé (az is kilépés miatt, amikor egy narrátor kezd el beszélni hozzánk)