Optic Nerve mini-comics

Ígértem a legutóbbi posztomban, hogy írok az egyetlen angol nyelvű börzés szerzeményemről, a 32 Stories-ról. So here it goes. Rövid lesz és tömör, senki ne számítson valami nagy dologra.

Tehát az osztrák fickó standján kutakodva találtam egy érdekes, doboz csomagolású valamit. Kinyitottam, és hét darab A5-ös formátumú, pár oldalas, abszolút szerzői jellegű mini-comic nézett velem farkasszemet. Mint később kiderült, ezek a rövid képregények Adrian Tomine fiatalkori megmozdulásai, még a 90-es évek elejéről, 17 éves korától kezdődően, mikor még iskolába járt, és a szemétje fiatalabb volt nálam. Ahogy a hátsó borítón áll: "It was hard to believe that someone so young was doing work so good". Így gondolta Chris Oliveros, a Drawn&Quarterly (az amerikai underground és alternatív képregények egyik első számú kiadójának) feje is, úgyhogy rövidesen leszerződtette az ifjú tehetséget, nem is sejtve, hogy ennyire ifjú.
A képregényalkotók zöme bevallottan a húszas évei közepéig "szenved" a műfajjal. Adrian Tomine viszont már Optic Nerve-re keresztelt self-published comicjának első számában is felvillantja tehetségét, melynek csiszolódását a sorozat előrehaladtával az olvasó szerencsésen végigkövetheti. Tomine 2008-ban írt bevezető szövegében "természetesen" némi ellenérzéssel tekint vissza húsz évvel korábbi próbálkozásaira. Azt írja (kábé, mert fejből idézem), "fiatal, feltörekvő képregényművészként könyörögtem volna Chrisnek, hogy adja ki a munkáimat. Most, hogy az újra kiadás szóba került, én voltam az, aki minden áron próbálta lebeszélni őt a dologról". Oliveros azonban egyáltalán nem tartotta olyan rossznak ezeket a korai munkákat, és ragaszkodott hozzá, hogy a 32 Stories nyomtatásban maradjon. Afféle kompromisszumként azt találták ki, hogy az egész mini-comic sorozatot, mely addig egybefűzött formában, illetve egyszer még hardcover edisönként is létezett (ez utóbbit már igazán túlzásnak tartotta a szerző), az eredeti formájával hajszálra megegyezően, a legkisebb változtatás nélkül adják ki újra, vagyis mint original szerzői füzeteket (a kartondoboz csak ezek tárolóhelyeként funkcionál). Hadd ne mondjam, ez a megoldás nekem baromira tetszik. Ha őszinte akarok lenni, a hamisítatlanul "underground" grafikán kívül a formátuma miatt vettem meg a dolgot. Ez az eredeti formátum azt jelenti, hogy 1) amelyik szám borítója ingyenes matricát jelez, ott bele is van csempészve a matrica, 2) az egy-két oldalas levelező rovat is érintetlenül virít a füzetekben ("Helló. Börtönben ülök, nem sok minden jut el hozzám a nagyvilágból, de a te képregényedet mindig beküldik a haverok!").
Talán érdemes pár szóban összefoglalnom a benyomásaimat a képregényekről magukról. Történetileg, képregénytechnikailag és rajzilag abszolút bejövősek, ezt felesleges tovább taglalni. Persze vannak jobban, meg kevésbé jól sikerültek, kiforrottabbak és kezdetlegesebbek is köztük, de egyrészt a fejlődés tetten érhető, másrészt itt a "nem annyira jó" nem azt jelenti, hogy "rossz".
A történetek alapvetően egy-két oldalasak (csak az idő haladtával lesznek némileg hosszabbak), és az abszolút fiktíveken kívül önéletrajzi jellegűeket is találunk köztük. A történetek hétköznapi eseményekre fókuszálnak, nem bonyolítják túl azokat, nem akarnak mélyebb jelentőséget tulajdonítani nem mély dolgoknak, néha humorosak, néha szomorkásak, néha simán csak elgondolkodtatóak. Mintha egy fiatal Daniel Clowes-t olvasnánk... És mit ad isten, ki jelenleg Tomine legjobb barátja a szakmában? (Segítek: Clowes!) És az is feltűnő, hogy az idő haladtával a rajzstílusa is egyre közelebb került az övéhez (sokan azt mondják, másolja őt - de ezt most hagyjuk). Annyi biztos, hogy a Tomine-t ért (egymástól néha elég távoli) hatások tökéletesen felismerhetők a képregényein, gondolok itt elsősorban a hatodik szám környékén megjelent Smoke című pároldalasára, mely a korábbi spontánabb panelezést a letisztult nine panel grid-re cseréli, a "kaotikusabb" vonalazású rajzok pedig noir-os hangulatot idéző, vastag ecsetkezelésű fekete-fehér kockáknak adják át helyüket - mondjuk, hogy David Mazzucchelli Tükörváros-beli stílusának átörökítése a small press világába (example balra), noha ez elvileg korábbi.

Nem mennék bele most abba, hogy az Optic Nerve mini-comicok óta eltelt időszakban Tomine az underground szcéna egyik fontos alakja lett (azonos című képregénysorozatát a D&Q 1995 óta adja ki), hogy például képregényein kívül a The New Yorker-nek szánt borítói a legjobbak közé tartoznak, meg hasonlók. Zárásként inkább afelé vinném az egész bejegyzést, hogy képregénykészítésre buzdítok minden lelkes embert! Adrian Tomine pár havonta ki tudott jönni 8 oldallal, teljesen magától, saját költségen (a fekete-fehér olcsó), és terjesztette, ahol tudta. Ezt mi is meg tudjuk csinálni. Ha csak minden második képregényalkotó összehozna mondjuk négy oldalt, és 50 Ft-ért árulná, máris gazdagabb lenne a magyar képregénypiac. Hmm... Nekem tetszik az ötlet. Akkor hát indulás!