Bújjék

Megpróbáltam a karikaturisták nyomdokaiba lépni egy rajz erejéig.
Az egészet a Mázsa téren hajdanában működő kis trafik ihlette. Ott voltak "olcsó árak". Néhányan még emlékszünk rá. Az én reprezentálásomban zöldséges lett belőle.

Ja és BUÉK.

Kollázs

Ezt a plakátot nagyjából egy évvel ezelőtt készítettük az Öngyújtó számára az ArtKatakomba nevű ándörgránd helyen, sörözés közben. Részletekre nem emlékszem, csak arra, hogy mindenki nagyon jól szórakozott vele, még István is, aki folyamatosan kártyalapokat gyújtogatott ültében (eredmény a jobb alsó sarokban).
A plakátot azóta már elvileg kirakták ott a falra, de ez nem biztos, mivel sosem mentünk vissza, hogy megnézzük. Ha véletlenül arra jártok, csekkoljátok le.

A gyilkos hype

Régóta kíváncsi voltam a Moore által írt The Killing Joke-ra (A gyilkos tréfa), mivel az idehaza 1990-ben a Batman füzeteket indító történethez 22 éven át nem volt szerencsém. Egyesek ódákat zengtek róla - mások, mint például az írója, kifejezetten rossz képregénynek tartják.

Utóbbiakkal értek egyet, noha jó ideig (egészen pontosan a beszerzése napjáig) próbáltam meggyőzni magam arról, hogy Moore túlságosan szigorú magával, és úgy általában irreális mércével méri a dolgokat. Mert mindig azt mondta, hogy a Killing Joke legnagyobb hibája, hogy, idézem a magyar Wikipédiáról: "egy történet Batmanről és a Jokerről: nem olyasmiről, amivel valaha is szembesülni fogsz a valódi életben. Batman és a Joker nem olyan emberi lények, akik valaha is éltek volna. Ebből következik, hogy semmi emberileg fontos információ nincs benne. (…) A történet a DC által birtokolt néhány szereplőről szólt, akik semmilyen formában nem kötődtek a valódi világhoz. (…) …persze rengeteg pszichopata van a valódi világban is, de olyat egyet sem találsz, amelyik cirkuszi bohócnak vagy denevérnek öltözne."

És akkor mi van, kérdeztem, ha nem hordoz fontos üzeneteket? Mi van, ha csak egy önmagában lebilincselő mese, de a "valódi életben" hasznosíthatatlan tanulságokkal szolgál? Miért kéne a Killing Joke-tól a Watchmen komplexitását és mondanivalóját elvárni? Igen, egy Batman-történet leginkább a karakter rajongói számára lehet érdekes. De Batman egy elég jó karakter. És jó karakterekről jó történeteket olvasni mindig jó. Ilyeneket gondoltam.

Hát őszintén mondom, hogy a Killing Joke legnagyobb hibája nem abban rejlik, hogy Batmanről és a Jokerről szól, hanem abban, hogy totálisan kidolgozatlan és aránytalan, mind a figurák tetteit, mind motivációit tekintve. Az még hagyján, hogy ez Moore legrosszabb műve, de még Batman képregénynek is elég gyenge - nem azért mondom, a felszínen elég jól működik, szóval a történetmesélés kifinomultsága és a rajzok tényleg lenyűgözőek, de komolyabban vizsgálgatva hamar rájövünk, hogy ez bizony egy igencsak elhamarkodott munka.

Ettől függetlenül a keletkezése óta eltelt több mint húsz évben a sikerlisták élén áll folyamatosan - és én nem tudok más magyarázatot adni erre a dologra, mint hogy a szuperhős képregények rajongóit könnyű szép rajzokkal és színekkel, nameg (a Watchmen óta kötelezően) tébolyult hősökkel elkápráztatni. Az Arkham Elmegyógyintézet a másik szép példa a művészi pompa (Dave McKean rajzai) és az épkézlábnak nem igazán nevezhető történet találkozására - de az legalább nem lóg ki annyira Grant Morrison irományainak sorából, mint amennyire a Killing Joke lóg ki Mooreéból. Hogy ez a képregény nagyobb eladást produkáljon és nagyobb hírnévvel bírjon, mint például a From Hell, az csak a mainstream képregénypiacnak lehet köszönhető.

Erről árulkodik a huszadik évfordulójára kiadott deluxe edisönös Killing Joke, ami nem csak az árát tekintve esik túlzásokba. Az új kiadást (ezt kaptam fél éve a szülinapomra) az eredeti (magyar kiadás) mellé téve jól láthatjuk a különbséget. Egy negyvenkét oldalas képregénynek ujjnyi vastag keményborítót adni - ezt nevezem én igazi túlzásnak.

Az már legyen kisebbik baj, hogy a rajzoló, Brian Bolland a neves esemény alkalmából újra színezte az egész füzetet. Az eredeti színező a Watchmen coloristja, a szokatlan és rikító színhasználatáról híres John Higgins volt, de azt a verziót Bolland egyenesen gyűlölte. Nekem viszont jobban tetszik a régi színezés, véleményem szerint jobban is illik a képregényhez (jól kifejezi Batman és a Joker őrültségét), ezért a múltkori börzén beszereztem a régi magyar kiadást. Színezésben ez a különbség:

De Bolland helyenként nem bírt magával, és néhány arc vonásaiba is belenyúlt (a nő esetében jól tette, így már sokkal kevésbé félelmetes - a többit nem tudom eldönteni):

Akárhogy is van, álljon itt emlékeztetőül, hogy nem minden jó, amiről azt állítják. Még akkor sem, ha Alan Moore írta. Annak viszont örülök, hogy ezt ő maga is belátja.

És hogy teljes legyen a bejegyzés, belinkelem ide ezt a kiváló angol nyelvű kritikát - egészen pontosan írja le, mi a probléma a Killing Joke-kal. És így még magamnak is megspórolom a fáradságot, hogy a fentieknél mélyebb fejtegetésekbe bocsátkozzam (higgyétek el, szinte szóról szóra ugyanezt írnám róla, ha nem lennék ilyen baromi fáradt). Merthogy baromi fáradt vagyok. Úgyhogy én ezennel OFF.

A kraft

Mónitól (oppardon: Lujzától) megkaptam tegnap, hogy semmit nem fejtek ki a blogomban normálisan. Mindig csak felvetek egy témát, aztán úgy hagyom - pedig elképesztő mélységekbe lehetne alászállni. Nos, akkor ezt most egy kicsit részletesebben megmagyarázom (nem lesz túl hosszú). Ezt a blogot két dolog miatt vezetem. Egyfelől a saját rajzaimat/képregényeimet/terveimet szándékozom itt prezentálni, másfelől minden mást, ami éppen eszembe jut, és valahogy, valamilyen szempontból össze tudom kapcsolni a rajzolással, a képregényekkel, vagy hasonlókkal. De különben egyre kevésbé érdekel, ha nem tudom összekapcsolni semmivel - bőven elég, hogy engem foglalkoztat valamiért. Ez néha nagyon hosszú, néha nagyon rövid posztokat eredményez. Néha van kedvem és időm kifejteni a dolgokat, néha nincs. De miért baj az, ha nem írok minden nap 5000 karakternyi szöveget? A blog egyik lényege a hipertextualitás, az, hogy egy linkről el lehet jutni egy másik oldalra, onnan pedig még tovább, aztán onnan még annál is tovább, és még annál is tovább. De van egy másik lehetőség is.
Ha most feltöltök ide három YouTube-os videót csak úgy önmagában (merthogy pontosan ezt fogom tenni), azt nem csak lustaságból teszem. Mindenhez, ami szóba kerül egyszer a blogon, a jövőben elég nagy eséllyel visszatérek, akár több bejegyzés formájában is, más oldaláról szemlélve a dolgot, más egyéb dolgokkal összekapcsolva, és így tovább. Terveim szerint ha a blog kitart még egy darabig, mondjuk úgy egy évig, akkor mához egy évre egyhuzamban visszaolvasva mindezt a sok baromságot egy egész kis mikrokozmosz áll össze, gondolatok, adatok és linkek irtózatos halmaza, vagy jobb esetben: láncolata. Lehet, hogy nem így lesz, de nincs kizárva. Én örülnék, ha majd ebből a szemszögből is olvasható lenne az oldal, nem csak szimpla internetes naplóként.

Akkor tehát: drawing superheroes. Nem azért, mert odavagyok a szuperhősökért, hanem mert ebben a három részre bontott videóban a szakma hat elismert profija (szinte mindegyik ott volt a képregény történetének jelentősebb fejlődési szakaszainál, és aktívan részt is vett benne) rajzol ismert karaktereket.
Így például John Romita Sr. (itt egy Pókembert látunk tőle) és Joe Kubert (nem tudom ki ez a képregényfigura, de a rajz fenomenális),

John Buscema (Amerika kapitánnyal) és Bill Sienkiewicz (itt Elektra portréját láthatjuk a Daredevil-ből),

valamint Dave Gibbons (itt most éppen Green Lantern-t rajzol) és Travis Charest (jól mutatja, mennyire nem vagyok képben szuperhősképregény-ügyileg, hogy fogalmam sincs, ki ez a rajzoló - de amúgy jól tolja).

Ezek közül a világhírű Bill Sienkiewicz-ről és a Watchmen társalkotójáról, Dave Gibbonsról még egész biztosan ejtek néhány szót a jövőben.

Véleményem szerint jó ezeket a rutinos nagy öregeket nézni rajzolás közben, mert arra készteti az embert, hogy megtanulja tisztelni a profizmust, de úgy igazán. Már rögtön az nagyon érdekes, hogy melyik milyen rajzeszközöket használ, milyen technikákat. Sienkiewicz például az elsők közt hozta be a kollázst és az egyéb művészi ábrázolásmódokat a mainstream képregénybe - Dave McKean, az Arkham Elmegyógyintézet rajzolója sokat köszönhet neki, amiért némileg kitaposta számára az utat. A többi öt rajzoló ennél konvencionálisabb módon dolgozik, de ez nem jelenti azt, hogy nem egyedi módon, hogy nem figyelemre méltóan. Joe Kubert technikáját külön kiemelném: laza vonalakból épít fel egy igazán lendületes képet.
Jó, ezek az emberek világ életükben ezt csinálták. A vérükben van a kraft. De akkor is...

No one dies harder than John McClane

2007-ben, a negyedik Die Hard film előtt találkoztam először ezzel a klippel, ami véleményem szerint rendkívül precízen és tömören összefoglalja a saga lényegét. No one dies harder than John McClane. Pont.

Szóval nagy volt a pörgés a film előtt, mert csak úgy poénból elkezdtük nézni az első három részt, amiben Bruce Willisnek még volt haja, és szakadtunk a röhögéstől végig, és többször is végignéztük az összeset, mert minden alkalommal poén volt. John McClane az akcióhős fogalmának tökéletes megtestesítője és paródiája egyben. A Die Hard series nem lenne semmilyen, ha nem lehetne rajta röhögni. Már eleve ez a cím, hogy Die Hard, teljességgel komolyan vehetetlen.
Szóval akkoriban arra gondoltam, kéne csinálni egy totálisan ponyva képregényt John McClane (az etalon akcióhős) és Wolverine (az etalon anti-szuperhős) főszereplésével. A címe stílusosan az lett volna, hogy Who Dies Harder?, és semmiről nem szólt volna, csak arról, hogy a két figura véletlenül találkozik egymással az utcán, valami hülyeségen összekapnak, és elkezdik egymást irtani.
A központi kérdés: vajon ki győzne? Vajon John McClane van olyan tökös, hogy az adamantium csontozatú és pengeéles karmokkal megáldott Wolverine-t elkalapálja? A mű végkicsengése, azt hiszem, a következő mondatban lett volna összefoglalható: No one dies harder than John McClane.
Végül persze nem csináltam meg a képregényt. Egyrészt a negyedik film csalódás volt, nem is tartom az eposz részének (ettől függetlenül a fenti zeneszám kibővített verziójáért klikk ide), másrészt lusta voltam befejezni. Mert pár oldal azért elkészült, de ezeket nem tartom olyan jónak sem rajzilag, sem "történetileg", hogy bármilyen formában megosszam a nagyérdeművel. Még a betűbeirkálásig sem jutottam el vele.
Talán ez az egyetlen panel az egészben, ami kifejezetten jól sikerült, ez is csak azért, mert ilyen baromi stilizáltan kontrasztos. Itt Wolverine és McClane éppen szétbarmolják egy utcai zöldségárus standját.Nagyszerű, nem igaz? De igen.

Dzsánkarácsony

Folytatva a tegnapi posztot és a karácsonyos témát, felrakom ide a nagy közös rajzra készített christmasdzsánkit teljes valójában, eredeti fekete-fehérben és színesben is. A végleges panorámaképen például nem látszik rendesen a csomag a hóna alatt.

Egyébként nem tudom, mi alapján kerültem a képbe, azon kívül persze, hogy szükség volt még valami figurára a bal felső sarokba... Minden esetre örültem a felkérésnek, úgyhogy pár óra alatt össze is dobtam a rajzot. Aztán átküldtem Pilcz Rolandnak, mivel azt mondták, ő a színezője ennek az egész bulinak, és hát a végeredmény tényleg nem lett rossz. Nekem konkrétan nagyon bejön - én nyilván máshogy színezném ki, például erősebb szőke lenne a haja, meg mittudomén, de igazából pont az tetszik benne, hogy nem én voltam a colorist, hanem egy tőlem tök független valaki.
Lényeg a lényeg, ilyesmire a jövőben is abszolút fogékony vagyok.

Allstar ComiXmas - Karácsony képregényfigurákkal

És a beígért meglepetés, vagy mi.
Sosem gondoltam volna, hogy egy szép napon az én figurám egy rajzon szerepel majd a fiúval, akit Zsuzsinak hívtak, meg Stromfeld nyomozóval... Ja igen, találjátok meg az általam rajzolt és Pilcz Roland által színezett karaktert! (Nem lesz nehéz...)
Bővebb infókért kattintsatok ide.

Christmas with the Sandman

Ezzel a rajzzal szeretnék Boldog Karácsonyt kívánni mindazoknak, akik nem gyűlölik a Karácsonyt, illetve akik a fogyasztói társadalom szolgálatában tett költekezési hadjáraton túl más értelmet is tulajdonítanak az ünnepnek.
Mondjuk a rajz nem emiatt készült, hanem csak úgy. Ez az én Sandman fan art-om. Mint láthatjuk, picit Sin City-sre vettem a figurát azzal a téglafallal - hogy mi köze neki a Sandman-univerzumhoz, nem tudom, leginkább semmi, csak jól néz ki -, amiről egyébként megfogadtam, hogy soha többé, mert csak annak az aprólékos megrajzolása több órát vett el az életemből, a kezem pedig már görcsben állt a végén.
A készülés folyamatáról láthattok itt képeket - mivel Dini éppen tesztelgette az új fényképezőgépét, mondtam neki, hogy örökítse meg ezt is.

Ha minden igaz, holnap jön még meglepetés...

Bábel verme

Írásom a Kemenes-Varga páros Bábeljéről az Ekulturán a képre kattintva elérhető!
A művel kapcsolatban érdemes nézegetni a vojtekodon.blogspot.com oldalt, mert az jó.
És akinek tetszett a Stroboscopa, ne habozzon ezt is beszerezni! (Írásom a Strobiról itt.)

Már csak

ennyi maradt a szeptember elején 2000 példányban nyomott könyvtári illemkódexből (korábban itt írtam róla, és itt még az is látszik, mi van a rajzon). Ez a mai nap folyamán elfogy, az szinte tuti. Viszont úgy értesültem, készül még belőle 500 darab. Hogy az mire elég, nem tudom, de most szólok, hogy akinek kell, annak tudok hozni. Múltkor még azt mondtam, hogy nem jut, de ezt a kijelentésemet azóta már többször felül kellett bírálnom.

Korunk számítógépfüggő ifjúsága

Dénes öcsém ült modellt akaratán kívül eme rajzoknak. A másodikat az Öngyújtó első szériájából maradt egyik selejtpapírra készítettem, mert nem volt más kéznél. Viszont ettől lett jó egyáltalán.

Evolution of a cover

Sokan mondták elismerően, hogy a Pszicho Dzsánki borítója mennyire kúl. Ezt hallani mindig nagyon jólesik az én szívemnek, merthogy én még emlékszem, milyennek akartuk eredetileg. Illetve nem akartuk, mert nekem és Istvánnak mindig is gyökeresen eltérőek voltak az elképzeléseink róla: ő komplexebbet akart, én egyszerűbbet, ő azt szerette volna, ha Dini rajzolja meg, én viszont egoista módon mindent egyedül akartam csinálni. A levelezésemből kikerestem azt a részt, ahol eme problémakört tárgyaltuk, remélem, Space nem bánja, hogy szóról szóra idézem őt:

"Szia!
Én is gondolkodtam a múltkor a borítón, és egyre inkább úgy gondolom, hogy rajzolja meg valaki más. Nem csak hagyomány meg izé-bizé indokokból, hanem praktikussági szempontokat is figyelembe véve. A borítónak patentul kell kinéznie. Semmi elnagyoltság, a legapróbb részletek is kidolgozva, a stílusa a regény stílusa, de attól kicsit eltér, esszenciálisan próbálja meg kifejezni, hogy mi van benne, mi a sztori, mi a hangulat stb. Nálam ez a jó borító. Tekintve, hogy sürget az idő, nem gondolom, hogy Neked ez most belefér. Épp elég, hogy ott van a maradék három oldal, az is három hét. Én meg örülnék, ha a borító nagy képe legalább egy másfél hétig készülne, hogy pöpec legyen... Én továbbra is a Dinit ajánlanám, persze ha ez zavar, akkor kereshetünk mást. Nem azért gondolok rá, mert kézenfekvő, és a legközelebbi rajzos csóka, aki a látókörömbe kerül, hanem mert amire én gondolok az talán az ő stílusához, jelleméhez áll közel. Egy borongós monokróm kép... Ősz. Talán október közepe. Helyszín: valahol a kis, magyar Alföld. Kopasz fák és egy lestrapált út (igen, valahogy kötődne a harmadikhoz, de a többihez is...), a háttérben egy város, vagy legalábbis valami távoli romhalmaz sziluettje, esetleg egy vonat. Alapvetően fekete-fehérre gondolnék, de ha lehetne, ha megoldható és nem kerülne nagyon sokba pluszban, akkor a levegőbe tennék valami barnás- vörösest, egy kevés árnyalatot, ami úgy áthatja a képet... Az út szélén (esetleg a közepén, és ezzel rájátszhatunk még erősebben a western-klisére) ott megy PDZS. Egyik kezébn a baszott nagy tű, a másikban a szer. Enyhén széttett kezekkel, lassan sétál. Fölötte a cím, meg hogy ez az első szám. Na igen. A cím: milyen betűtípussal legyen: én gondoltam valami graffiti szerűre, de az nem tudom, mennyire passzolna ehhez a képhez, de nekem talán tetszene."

Az én válaszom erre:

"Szevasz!

Nem túlságosan ismered az én stílusomat. Amit a Dzsánkiban csinálok, az nem a hozzám legközelebb álló rajzstílus (ezért is megy lassan a rajzolás). Nagyon nehéz számomra ennyire torzított arányokban rajzolni, hiszen mindegyik figura el van túlozva valahogy.

De ez most mindegy. Ami azt illeti, nekem elég határozott elképzelésem volt eddig arról, hogy mi legyen a borítón. Én kifejezetten nem bonyolítanám túl. Olyannyira nem, hogy mindössze egy sima, egyszerű borítóra gondoltam, fehér háttérrel és rajta Dzsánkival. Pont ma terveztem egy ilyet, a csatoltak között láthatod. Namost csatoltam még direkt pár Bacchus borítót Eddie Campbell-től, hogy értsd, mi az én hozzáállásom a dologhoz. Egyszerű, majdhogynem semmitmondó borító. Legalábbis látszatra. Emlékezz, hogy a Watchmen 11. részének borítóján mindössze egy pillangó volt a hóban - az egyetlen színes cucc rajta. És most nehogy azt hidd, hogy ebből indulok ki, ezt akarom majmolni, mert nem. De a Watchmen annak idején abból a szempontból is rendhagyó volt, hogy a borítókon soha nem szerepelt semmilyen szereplő, hanem mindig egy nagyon közeli kivágatú kép volt rajta - ami aztán belül mindig az első panel is volt egyben. A 11. szám borítóján azért szerepel a pillangó, mert a DC nem engedte, hogy csak és kizárólag fehér legyen, pedig Moore-ék ezt szerették volna. El tudsz képzelni egy mainstream szuperhősös képregényfüzetet üres borítóval? Durva. Na ezt nem is hagyták.

Ám ami engem vezérel, az inkább a csatoltan látható EC füzetek borítójának egyszerűsége. Minél többet gondolkoztam a PDzs-borítón, annál inkább belém fészkelte magát az elgondolás, hogy ne legyen kihívóan szemet kápráztató. PDzs, nekünk háttal, megy előre, távolodik tőlünk. Számomra sokat kifejez a figurából. Ugyanakkor rendhagyó megoldás is. Mert nagyon szoros kontrasztban áll a belcsínnel, ami rögtön az első oldaltól kezdve csupa fekete-fehér rajzokkal teli oldalakból áll, és mély benyomást gyakorol. Tudod én azt szeretném, ha a képregényünk BELSEJE durranna nagyot. Azt is mondhatnám, hogy nem szeretem a hatásvadász borítókat, amik pont az elképesztő precizitásukkal és hihetetlen kidolgozottságukkal ragadnak meg. Mert ami számít, az a belső tartalom. Nekem.

Szokatlan borítót szeretnék. Olyat, ami nem leugrik a polcról, hanem más úton kelt érdeklődést a potenciális olvasóban."

Végül persze tökre más sült ki az egészből. Azért annyit sikerült elérnem, hogy István is rákapjon az egyszerűbb cover ötletére, és onnantól már könnyebb volt együtt kigondolni valamit, vagy ha úgy tetszik, kompromisszumot kötni. Istvánnak nem tetszett az üres borítón háttal sétáló Dzsánki, mert az szerinte maximum egy gyűjteményes kiadáshoz illett volna. Helyette inkább ezt a cigizgető, fölfelé néző PDzs-t javasolta - amire én asszem elég hamar rá is bólintottam. Az előzetes terv pedig majdnem tökéletesen megegyezik a végleges cuccal.

Mindezt azért is akartam megosztani a világgal, mert akármilyen is a PDzs - tisztában vagyunk a hibáival -, és akármi lesz is a projekttel a jövőben, azért dolgozni rajta a sok anyázás és kétségbeesés mellett is mindig élvezet volt, és nem hiszem, hogy ezt az élményt akár én, akár István elcserélné bármire. Már ennek a végletekig egyszerű borítónak a története is nagyszerűen példázza, mennyi kreativitást szabadított fel belőlünk a közös munka.

Sztrip tíz (helyett négy)

Ha rangsorolnom kéne a hazai comic stripeket, fej-fej mellett említeném A fekete macskát és a Strip-et (mindkettő megtalálható az oldalsó menüsávban), aztán következne Marabu valamelyik képsorával, és csak utána jönne a Papír(on). Fél évvel ezelőtt írtam az Ekultúrán erről a stripről. És most akkor ennek elolvasása után jöjjön egy némileg személyesebb hangvételű bejegyzés.

Az a benyomásom, akárcsak Istvánnak, hogy Szentgyörgyi Ottó sokszor nem használja megfelelően a négyes panelrendszert. A képsorok amolyan íratlan szabálya (ami persze áthágható), hogy kötött panelezésre épülnek - vagyis örökké ugyanannyi és ugyanakkora képkockában bontják ki a poént (lásd a hárompaneles Garfield-ot, a négypaneles Kázmér és Hubát, stb). Ha egyszer már az egyik formát használta a szerző, onnantól nem nagyon változtathat. Viszont attól fogva komolyan is kell vennie a dolgot. Mert ugye mi van akkor, ha az alkotónak eszébe jut egy poén, de túl rövid a választott formához? (Ha túl hosszú, megfelelő arányérzékkel még valamivel könnyebben lerövidíthető, lényeges csorbulás nélkül - tapasztalatom szerint). Hát ilyenkor sok mindent lehet csinálni, csak az elkészült mű lehetőleg kerülje az üresjáratokat. Ez az, amit Szentgyörgyi néha nem tesz meg:
Teljesen totálisan felesleges az a harmadik (vagy a második - tökmindegy, egyformák) kocka, mert semmire nem jó azon kívül, hogy értelmetlenül meghosszabbítja a jelenetet. Mert sajnos ez a hosszabb időintervallumot jelölő két, szöveg nélküli panel nem erősíti a poént, hanem éppen hogy gyengíti. Ha már mindenképpen a két megszólalás közti hosszú időbeli eltolódást akarta érzékeltetni a szerző, jobb hatást érhetett volna el, ha a középső panel hosszát széltében megduplázza, a figurákat meg mondjuk úgy, ahogy vannak, középre helyezi. Legalábbis elméletben. A Papír(on)-nál ugyanis ez nem feltétlenül működik, mert annyira helyhez kötöttek a szereplők (minden képsorban ugyanúgy, ugyanazon a helyen állnak egymás mellett, egy arasznyival sem mozdulnak el), hogy ez a megoldás talán pont ellenkező hatást váltana ki, olyan szokatlan lenne az olvasóknak. Hát ilyenkor nincs mit tenni. Viszont az októberi börzén örömmel konstatáltam, hogy a bejáratnál álldogáló csinos lány által osztogatott Négyzetet reklámozó matricákon rövidítve szerepel a fenti strip. És így már működik is.
Ezt a matricát egyébként unalmamban átfirkáltam, mintegy bizonyításképpen, hogy én is tudok abszurd humort produkálni.
A Papír(on)-nal különben az a bajom, hogy sohasem lehet olyan nagyszerű, mint a szintén vektoros grafikájú A fekete macska. Nálam legalábbis mindenképpen hátránnyal indul, merthogy egy roppant fontos dolgot nélkülöz: az internetes képregénygenerátorral készült macsek-strip sablonkaraktereivel ellentétben ezek a kis papírlap-csávók teljes mértékben Szentgyörgyi Ottó szüleményei - így viszont sajnos kevesebb bennük a kreativitás. Mert mi teszi A fekete macskát azzá, ami? Hát az, hogy a világ bármely pontján bárki foghatja azokat a halál gagyi figurákat, és felruházhatja őket tulajdonságokkal, belehelyezheti őket akármilyen környezetbe, és nem utolsó sorban: megcsinálhatja velük a saját poénjait. Több, mint valószínű, hogy a világ minden országában jelenleg is párhuzamosan létezik több ezer képsor, ami a fekete macskát és a fekete nyulat használja főszereplőjeként - de nagyon nem mindegy, hogy ki csinálja azt a képsort. Ha az illető nem érti a humort, a strip nem lesz vicces, hiába használja ugyanazokat a karaktereket, mint a többiek, akiknek viszont sikerül viccessé tenniük azt a négy képkockát.

Merthogy mi a különbség e között a két strip között? (Mindkettő A fekete macskából van.)
A poén. A figurák nem perdültek táncra, nem borultak fel, nem történt velük semmi, egy tapodtad sem mozdultak, első ránézésre még össze is keverhetjük a kettőt, annyira nincs semmi különbség. Csak a poén cserélődött. Vagyis lehetséges akár százszor is felhasználni ezt az egyszer már legyártott sémát (hogy egy macska meg egy nyúl egymással szemben állnak mozdulatlanul), és mindig másra kifuttatni az egészet. Ugyanez van a Papír(on)-nál is, csak egyelőre kevesebb sikerrel. De még elválik.

Here are the young men

Nem csinálok belőle titkot, hogy a Joy Division a kedvenc együttesem. És nem azért a kedvencem, mert műdepis emós vagyok (nem mintha a JD-nek bármi köze lenne az emóhoz, amúgy), hanem mert a leggéniuszibb együttes, ami valaha létezett - az én értékrendem szerint. A punk aranykorában ennyire teljesen mást csinálni, mégis ugyanazokkal az eszközökkel és ugyanazzal a szellemiséggel, az valami.
Három akkord, igen, de lírai, legtöbbször mérhetetlenül depresszív dalszövegekkel, és nem kevésbé nyomasztó dallamokkal. A számok lassúak, a hangzás Martin Hannett producernek köszönhetően letisztult és atmoszférikus. Ian Curtis Jim Morrisonhoz hasonlóan mély, bariton hangon énekel. Örökké lehetne sorolni, miért zseniális az egész úgy, ahogy van.

(Azért egy valamit mégis. Nekem hiába mondják a megmaradt tagok, hogy kizárólag Curtis miatt volt ilyen erősen neurotikus a zenéjük. Igaz, tudjuk, hogy Curtis nélkül mi a Joy Division: a végletekig szar New Order. Ez oké, és felőlem még nevezheti is IC-t "ügyesen rinyáló kölyöknek" a basszusgitáros - csak azért ne feledkezzünk meg arról, hogy a zenét bizony igenis ők szerezték, nem Curtis. Sőt amennyire én tudom, Ian-t sokszor éppen a többiek játéka inspirálta a szövegírásban, de legalábbis azt hallgatva döntötte el, melyik irományát melyik zenéhez használják fel. Ha pedig ez így van, akkor még fantasztikusabb az egész. Ugyanis nincs még egy olyan együttes a világon, amelyiknél zene és szöveg ennyire találkozik, ennyire összhangban van, ennyire tökéletesen ugyanazt fejezi ki. Ha Curtis jól rinyált tollal a kezében, akkor ők is jól rinyáltak gitárral és dobverővel a kezükben. Szóval csak nyugalom.)

Namost. James O'Barr rengeteget hallgatta ezeket a számokat a The Crow készítése közben, és hát finoman szólva érződik a hatásuk a művön. Nem csak a sokszor teljes terjedelmükben idézett dalszövegekre gondolok, hanem a dialógokba és magába a sztoriba beépített utalásokra, szövegrészletekre. Millió ilyen van. Egyszer régen még azt is fontolóra vettem, hogy írok egy tanulmányt erről, csak aztán rájöttem, hogy elvetemült rajongókon kívül valószínűleg senkit nem érdekelne, talán még engem se.

De azért minden esetre itt van a minden idők legdepressziósabb albumának választott Closer zárószáma, a Decades. Sajnos a YouTube-on nem volt fenn izgalmasabb (értsd: csodálatosan mozgó fotókkal bolondított) változata, de nem is baj, mert nem nézni kell azt, hanem hallgatni.


Ne féljetek, jön még ilyen poszt dögivel, mert adja magát a lehetőség, és én hülye lennék kihagyni.

Egymáshoz nagyon hasonlító karakterek

Mindig is érdekesnek tartottam, hogy az egyes képregényfigurák mennyire inspirálják egymást. James O'Barr Crow-jának frizurája és hófehér arca rányomta a bélyegét Neil Gaiman Sandman-jére, az 1994-ben készült The Crow filmadaptáció Brandon Lee-jének hosszú, zilált haja (plusz az eredeti képregényből hozott fehér, ám itt már fehérre festett arc, hozzá természetesen a fekete száj- és szemfestékkel) pedig Heath Ledger Joker-jében köszön vissza egy kicsit módosítva.
Pedig ezek egymástól nagyon eltérő karakterek. Na jó, a sor folytatható lenne a végtelenségig, de ahhoz most nincs kedvem.

Csináltam magamnak...

...egy könyvjelzőt.
Ha lenne szöveg a hátlapján, vagy ami illene hozzá, nyilván a "Remember, remember..." kezdetű mondóka lenne az - de már elsütöttem itt egyszer. Szóval akkor helyette ez:

"Anarchy wears two faces, both creator and destroyer. Thus destroyers topple empires, make a canvas of clean rubble where creators can then build a better world."És ez ugyan nem anarchista duma, de odakinn szakad a hó, mint állat. Yeah!

Ismét krokik

Csak itt és csak most: két újabb gyors kroki. Teljesen mást akartam ma felrakni, de az most nem jön össze.

Walking on the beaches...

Még hogy nem szoktam csak úgy firkálni! A munkahelyemen szoktam (mikor nem látja senki). Ez is egy ilyen unatkozós rajz. Nyilván a folyóirat olvasóba voltam beosztva, ahol tudvalevőleg nem történik semmi.
Nem olyan nagyon jó, de egynek elmegy. Csodálatos narancssárga papírra készítettem, az tetszik benne.

Folyamatábra

Azt írtam tegnap, hogy a tuskihúzó legalább olyan fontos alkotóember, mint a ceruzarajzoló vagy a színező. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert sokan bele se gondolnak, illetve nem így gondolják.

A fősodorban, ahol egy rajzoló néha havi három (minimum 24 oldalas) füzeten dolgozik, teljesen logikus, hogy a különböző munkafázisokat más emberek végzik, mert csak így készülhet el időre a cucc. A dolog tehát úgy néz ki, hogy van egy író, ő elküldi a forgatókönyvet a ceruzarajzolónak, aki nekilát, majd időről időre lead néhány oldalt a tuskihúzónak (vagy egybe mindet), legvégül pedig az egész megy a színezőhöz, aki ugye elég nagy mértékben rányomja a bélyegét a végtermékre - hiszen gyakorlatilag a színeket vesszük észre először, ha kinyitunk egy képregényt (már egy olyat, ami színes, persze). Időnként egyes szerepek összevonódnak, de az már tényleg nagyon ritka, hogy egyetlen ember készítsen el egy egész füzetet - természetesen a mainstream-ről beszélünk még mindig, az azon kívül eső comics-világban sokkal gyakoribbak a teljesen önálló művek.

Senki ne háborodjon fel azon, hogy a betűszerkesztőt (letterer) kihagytam a felsorolásból, mert én most kizárólag a rajzi oldalról beszélek. A betűbeirkáló természetesen hallatlanul fontos valaki - és onnan lehet tudni, hogy jól végzi a munkáját, ha teljesen elfeledkezünk róla. Nem hiszem ugyanis, hogy képregényolvasás közben bárki is így kiáltana fel: "Wow, hogy ez a William Oakley milyen kib*szott jó!!" Azt viszont nagyon is észre lehet venni, ha az illető szar munkát végzett: csapongó lesz tőle az egész oldalkép, meg az egyes panelek is, amitől kényelmetlenné válik az olvasás.

Na de vissza a kihúzás témájához! Mindenki szereti a gördeszkásból színésszé avanzsált Jason Lee mondatát idézni a világ egyik legrosszabb filmjéből, a Képtelen képregényből: a tuskihúzó nem egy hülye kis másoló - ő tölti fel élettel a vonalakat, ő felel azért, hogy a végeredmény úgy nézzen ki, mintha egyetlen ember kezétől származna minden vonás a papíron. (Nem szó szerint idézem, mert isten ments, hogy csak emiatt újra belenézzek a filmbe. De a lényeg ez.) Hatalmas felelősség van tehát a kihúzó vállán!

Hogy mennyire igaz, amit fentebb írtam, vagyis hogy a tusrajzoló nem csak szimplán másol, arra itt egy jó kis bizonyíték Eddie Campbell-től. Ez az ő Bacchus-ának egyik panelje: a sorozat ezen időszakában EC csak az előzetes ceruzaskicceket és a betűket dobta fel az oldalra, minden mást Ed Hillyer kollégája végzett. Láthatjuk, milyen óriási a különbség a kettő között:
Ilyen esetekben a kihúzás tulajdonképpen azt jelenti, hogy föl kell építeni a rajzot a semmiből, mindössze néhány főbb segédvonal mentén. Persze minél határozottabb elképzelése van a rajzolónak (magyarul: minél konkrétabb vonalakat húz), annál kevésbé tud a kihúzó elszakadni azoktól. Ettől még megteheti, mint ahogy általában egy minimális szinten mindig meg is teszi. Ez itt a Daredevil egyik oldala - a ceruzarajz Mazzucchelli, a tusról és a színekről viszont nem tudom, kitől származnak:
Én nem sok mindent tudok felmutatni a saját házam tájékáról, maximum a Dzsánkiból valamit. (Természetesen nem az előbbi profikkal egy ringben indulok, de azért ezt sosem árt leszögezni.)
Istvánnal közös munkamódszerünket a lassúság és a részletekbe menő átbeszélés jellemezte. A szinopszis és az irodalmi forgatókönyv után érkezett a technikai forgatókönyv - ekkorra nekem már voltak figuraterveim meg minden. A technikai, mivel kötött oldalszerkezetet használtunk (nine panel grid), elég konkrét leírást adott arról, melyik panelen minek kell szerepelnie, úgyhogy először csináltam egy vázlatoldalt (átküldtem Istvánnak, megbeszéltük), aztán egy ceruzaoldalt (átküldtem Istvánnak, megbeszéltük), majd ezt végül kihúztam saját kezűleg (átküldtem Istvánnak, és ha valami nem tetszett neki, már nem volt visszaút, hahaha). Éppen emiatt, mivel így dolgoztunk, muszáj volt a ceruzaoldalon minden vonalat konkrétan meghúznom, hogy István lássa, nagyjából milyen lesz a végeredmény a kihúzás után. Ez mondjuk nekem is sokat segített, de ma már nem így csinálnám. Hadd találjam csak ki tusozás közben, melyik vonal merre akar szaladni! Ettől az egésznek valahogy lazább lesz az atmoszférája.

A harmadik PDzs-történet első oldalát láthatjátok itt. Azért ezt, mert ezzel nagyjából elégedett vagyok a mai napig - ha csak ezt látja valaki, azt gondolhatja, az egész füzet ilyen minőségben készült. De hát ahogy BA írta, nagyon egyenetlen a Dzsánki. Mindegy, itt még - úgy látszik - friss voltam és üde, és hittem a dologban.
Egyébként még így is láthatóan más a kész oldal, mint a ceruzás. A vázlatoldalról meg már ne is beszéljünk.

Hm. Tökjó lenne egyszer egy ceruzarajzomat más kihúzásában látni. Lehet, hogy attól profibbnak nézne ki. Lehet, hogy attól kinézne valahogy.

Mazzucchelli röviden

David Mazzucchelli talán az amerikai képregényművészek legkiemelkedőbb alakja. (Félreértés ne essék: ezt sehol nem írják róla a neten, csak én mondom.) Huszonkét évesen kezdett a mainstream comics világában a Daredevil (Fenegyerek) havi rajzolásával, ami akkor már Frank Miller korábbi munkálkodásának hála igencsak népszerű sorozat volt - tehát Mazzucchellinek relatíve nem volt nehéz betörnie a köztudatba. Ekkor még természetesen az átlagos "szuperhős-stílusban" rajzolt, hiszen az átlagos szuperhős képregény műfajában dolgozott, de aztán Millerrel közös ügyleteivel párhuzamosan egyre egyedibb képi világot alakított ki.
Itt láthatunk egy Daredevil-oldalt még az elejéről, amit nem is ő, hanem (az én fülemnek amúgy teljesen ismeretlen) Danny Bulandi húzott ki tussal (Mazzucchelli ekkoriban még "csak" a ceruzarajzoló volt). A mellette lévő viszont már egy olyan oldal, amin a betűkön kívül minden az ő keze munkáját dicséri.

A különbség tetten érhető: Mazzucchelli sokkal kevesebb keresztbe-satírozást használ, mint egy átlag kihúzó (a szót nem degradáló értelemben használom, a tuskihúzó ugyanis legalább olyan fontos alkotó, mint a ceruzarajzoló vagy a színező), és a tollrajzokat idéző szálkás vonalhasználattal szemben láthatóan a változatos vonalvastagságot eredményező ecsetkezelést preferálja.
Ez a tendencia csak fokozódott, mire 1987-ben (ismét Frank Millerrel közösen) elkészítette minden idők legjobb Batman-képregényét, a 2005-ös Batman Begins alapjaként szolgáló Batman: Year One-t (Az első év). Az akkori szuperhősös ábrázolásmód helyett egy jóval naturalisztikusabbal állt elő, ami - bár számára természetes folyamat volt - lehetőséget adott Millernek arra, hogy az általa elképzelt korrupt és züllött Gotham City-t minden addiginál valóságosabbnak mutassa be. Ebben a kiváló (angol nyelvű) recenzióban szépen körüljárják a témát, teljesen érthetően az egekig magasztalják Mazzucchelli-t, és Millerről is mondanak néhány pozitívat ill. negatívat.

Stílusának "megtalálásával", addigi pályafutásának csúcsán, Mazzucchelli egyik napról a másikra elhagyta a fősodorbeli képregényeket, és soha nem is tért vissza. Helyette felnőttebb témájú, jóval személyesebb jellegű képregényeket kezdett rajzolni underground antológiák számára.

1994-ben pedig Paul Karasik íróval közösen elkészítette (szerintem) a világ legjobb képregény-adaptációját, a Paul Auster regényét perfektül átültető City of Glass-t (magyarul Tükörváros). Itt a kötet kisebb formátuma és a rajzokban sűrűn használt piktogramok miatt egy olyan "minimál" stílust választott, ami egészséges átmenetet képez a végtelenül stilizált és a valahol mégis "realisztikusabb" grafikák között.

Azóta Mazzucchelli gyakorlatilag ismét eltűnt a képregényvilágból: rövidebb alkotásait (és a The New Yorker, valamint a The Village Voice folyóiratoknak készült borítóit/rajzait) leszámítva kilenc évre teljesen visszavonult, hogy befejezze első teljesen önálló, nagyszabású művét, az idén kiadott Asterios Polyp-ot. Erről gyakorlatilag semmit nem tudok mondani, mivel nem olvastam még. Ám mivel ezt egy igen komoly fogyatékosságnak tartom, mindenképpen be fogom szerezni rövid időn belül - ugyanis mesterműként emlegetik. A mellékelt oldalból annyi mindenképpen kitűnik, hogy ez már egy (ismételten) újabb szint a művész életében és képregényfelfogásában, hiszen meglehetősen absztraktba hajló látványvilággal megáldott dologról beszélünk. Nem mellékesen eddig minden előzetes azt bizonyította, hogy tartalmilag is különleges kepregénnyel állunk szemben.

Sokan azt szeretik David Mazzucchelli-ben, hogy egyetlenegy felesleges vonal nincs a rajzain, annyira letisztult a stílusa és annyira tökéletesen tud megkoreografálni jeleneteket, annyira kifejezőek a figurái és a beállításai. Mások azt mondják, nála jobban senki sem képes egy hely hangulatát rajzban átadni: minden szükséges részletet megad ahhoz, hogy egy szegénynegyedbeli utcát első ránézésre meg tudjunk különböztetni egy átlagos utcától, és így tovább. Megint mások attól vannak oda, hogy milyen természetességgel rajzol meg mindent az emberektől az épületekig: hogy ránézünk a rajzaira, és nem tudunk mást mondani, mint hogy ez így hibátlan, teljesen korrekt. Én mindezért egyszerre lelkesedem.

A Tükörvárost 2006-ban kiadták magyarul, szóval ha valakit érdekel, ugorjon be egy képregényboltba és szerezze meg az utolsó fellelhető példányok valamelyikét. Garantáltan nem fog csalódni: egy tulajdonképpen adaptálhatatlan regény brilliáns, azonos értékű adaptációjáról van szó.

(Ez a bejegyzés némileg szárazra sikerült, ezért elnézést kérek, de ma megengedek ennyit magamnak. Különben is elég valószínű, hogy még jó sok szót ejtek Mazzucchelliről és a műveiről itt a blogon, szóval nincs miért sietni.)

Mi van, Dodó?

Ekultúrás írásom a Dodókról, akiket nagyon megszerettem. Klikk a képre.
***

Hell, csak most vettem észre, hogy István fölpakolt egy rakás képet a blogjára a Hungarocomixról.

Tévéostrom

"Remember, remember
the fifth of november,
the gunpowder treason and plot.
I know of no reason
why the gunpowder treason
should ever be forgot."

Alan Moore egyik legjobb képregénye a V for Vendetta. A Guy Fawkes maszkot viselő anarchista terrorista egy jövőbeli (1997-es), fasisztává lett Angliában tör a hatalom ellen, és hozza meg az általa hőn áhított hatalomnélküliséget az országnak, a társadalomnak. Lenyűgözően mély olvasmány a képregény őszszakállú mesterének tollából.
A film egy rakás szar, ahogy azt már milliószor kifejtettem. Ezt ma reggel újra megerősítettem magamban, miután belelapozva a képregénybe, a YouTube-on belenéztem a film egyes részeibe.
Elég, ha csak V nagy beszédét vesszük alapul, amit egészen véletlenül talált meg Dini a neten fekete-fehérben, még a régi Warriors magazinbeli rendes helyéről kiemelve, a 80-as évek első feléből (színesben csak '88 környékén adták ki, miután a DC Vertigo imprintjénél Moore-nak sikerült befejeznie a félbemaradt sorozatot).
Ebben a jelenetben V elfoglalja a tévétornyot, és lejátszatja (tévénézők ezreinek) előre felvett monológját rendszerről és emberi felelősségről, míg a katonák egyre csak közelednek a stukkereikkel, és ő végül gets shot (avagy mégsem? Hmm-hmm...). Maga a beszéd nem különösebben csavaros vagy újszerű: V mindössze egy szendergő népet akar felrázni a tétlenségből. De érdemes figyelni a párhuzamos narrációra épülő elbeszéléstechnikát, ami a későbbi Moore-képregényekben már (sőt tulajdonképpen minden képregényben) alap - mert gyakorlatilag a V for Vendetta oldalain kezdte szárnyait bontogatni. A képregényben ez a technika jó kis dinamikát teremt és egyúttal dramatizálja is a szöveget/eseményeket.

A filmben viszont a kötelezően diadalmas zenén kívül nem sok mindennel próbálnak meggyőzni minket arról, hogy V sorsfordító dolgokról beszél.

Áh, de nem ez a legnagyobb baj a filmmel. A baj inkább az, hogy minden V-rajongó tudja: ez az a Moore-képregény, amit kivételesen még meg is lehetett volna jól filmesíteni, mert a médium formanyelvi határainak feszegetésénél ebben sokkal erősebb a gondolati-ideológiai oldal, ami simán átmenthető lett volna (ahogy Moore mondja: a V nem annyira "okos", mint a Watchmen, viszont több benne a "szív"). Ehhez képest...
Ha lehet egy tanácsom: ne nézzétek meg. Olvassátok el inkább a képregényt.