A szín mint látvány

Tegnap a Trillian Képregényboltban beszélgettem egy kicsit az eladó sráccal, és már nem tudom, hogyan és miért, de megkérdeztem tőle, tud-e valamit a Cartaphilus Kiadó jövőbeni terveiről. A Watchmen magyar kiadása nagy lépés volt, sőt a Sandman első kötetének a megjelentetése is. Azt mondjuk lehet tudni, hogy a Sandman - Neil Gaiman itthoni presztízse ellenére - nem muzsikál valami fényesen az eladásokat tekintve, így aztán kétséges, hogy folytatódik-e nálunk a tizenkét részes sorozat, a képregény műfaj egyik legnagyobbnak számító, klasszikus alkotása. A srác szerint a Cartaphilus késett néhány évet ezzel a biznisszel, mert a Gaiman-mánia mostanra lecsillapodott. Mondtam, hogy szerintem még mindig vannak rajongói, de ha már nem is annyi, mint régen, azért az emberek talán kíváncsiak továbbra is a munkáira. Pláne mivel ez a baromi hosszú mű hozta meg számára a világhírnevet - a regények csak utána következtek. Hozzátettem még, hogy talán éppen ez lehet a gond: tudniillik a Sandman-sorozat nyitó darabja, a Prelűdök és noktürnök még valahogy nem az igazi, nincs kiforrva, bevezető kötetnek ebből kifolyólag nem túl meggyőző. Az eladó srác szerint az is hozzátartozik a dologhoz, hogy a mostani képregényekhez képest a Sandman nem elég "szép", azaz hogy vizuálisan "le van maradva" (megjegyzem, ilyen szempontól a Watchmen is, az mégis jobban teljesít).
Hát igen, a nyolcvanas évek végén még nagyon más volt a technika meg a közízlés. Hogy például csak a színezésről beszéljünk: nem voltak még azok a lehetőségek (sem nyomdatechnikailag, sem anyagilag), mint manapság. Sokkal kevesebb színből és színárnyalatból kellett dolgozniuk a coloristoknak. Ma már a hightech számítógépes színezésnek köszönhetően nem jelent problémát a legbonyolultabb színvilág létrehozása sem, és ez a jövőben alighanem csak még inkább így lesz. Mégis, miért van az, hogy ha választani kell régi és új színezés között, az én szívem az előbbihez húz? Talán mert "régi" képregényeken nőttem fel? Passz. Csak azt tudom, hogy az ember szemét kiégető "modern" színezés engem kifejezetten taszít. Ez a Sandman-oldal például határozottan izgalmasabb eredeti formájában, mint az Absolute Sandman kiadás újra színezett verziója:

Nyilván az is közre játszik itt, hogy van összehasonlítási alapom, és nem értek egyet bizonyos színek megváltoztatásával, hiszen gyakorlatilag nem újra-, hanem átszínezték a rajzokat. De inkább arról van szó, hogy a réginél nem azt érzem, hogy egy gép színezte az egészet, hanem látni vélem mögötte az embert és az emberi szándékot, míg az újnál másra sem tudok gondolni, mint hogy vajon hány colos monitoron csinálták ilyen rikítóra, hogy majdnem kiég a retinám.
Pontosan emiatt vaciláltam tegnap azon, hogy megvegyem-e a Moore által írt Promethea első kötetét, merthogy nagyon érdekelt már egy ideje, viszont belelapozva csak annyit láttam az egészből, hogy a színezés baromira highlight-os. Ilyen:A Promethea Moore kísérlete arra, hogy varázslatról és miszticizmusról beszéljen egy szórakoztató, ám nem kevésbé agyafúrt mainstream képregény keretein belül (sikerül is neki). Mivel a történet elég nagy százalékban nem a valóságban, hanem a képzeletben és más elvont helyeken játszódik, Moore-nak lehetősége nyílik kihasználni a képregény médium minden adottságát, szabadon játszhat panelekkel és olvasási iránnyal, sőt az ötödik (vagy akárhanyadik) kötet állítólag már 3D-s szemüveget is tartalmaz... Na szóval hiába féltem eleinte a színezésétől, elég hamar magába szippantott a képregény, és most már meg vagyok róla győződve, hogy másmilyen látványvilággal nem működne ilyen jól - merthogy jól működik, nagyon-nagyon. Szóval? Fejlődőképes vagyok? Igazság szerint, ha arra gondolok, hogy eredetileg Swamp Thing-et akartam venni tegnap, ami tudvalevőleg RÉGI és RONDA, akkor szimplán csak szomorú vagyok, amiért nem volt rá elég pénzem... Másfelől a Promethea igazán nem semmi, plusz tele van dögös csajokkal.
Továbbra is úgy gondolom, hogy a nem e világi színezés a legtöbb esetben csak felesleges tűzijáték, amitől leesik a kissrácok álla, de a történetet nem igazán szolgálja. Én csak a látványért nem veszek képregényt - és nem megyek moziba. Az Avatar már most kilőve. A Watchmen filmbe is csak a látványt mentették át (azt is mélységesen túldimenzionálva), a gondolatokat valahol félúton elhagyták. De valószínűbb, hogy már rögtön az elején.