2010. január 16., szombat

Beszéljünk továbbra is komolyan

Paul Gravett, angol képregényes újságíró és a comics kiadással is szoros összefüggésben álló fószer (ő volt a mára sokak számára ismeretlen, fénymásolt kiadványok formájában terjedő "Fast Fiction-vonal" létrehozója a 80-as évek elején, ahonnan pár olyan nagy név is kinőtt, mint pl. Eddie Campbell - plusz ő alapította a híres Escape magazint is) oldalán találtam ezt a régebbi cikket, amiben a graphic novelekről ír. Mégpedig arról, hogy úgy érzi, bizonyos értelemben a 80-as éveket éljük újra, már ami a minőségi, felnőtt témájú képregények ügyét illeti, ugyanis szerinte majd' két évtizednyi okádéktengeren való hánykolódás után ismét léteznek ilyenek (oké, ő nem fogalmaz ilyen erősen).
A múltkori, január eleji Moore-os bejegyzésemben említettem, hogy a nyolcvanas évek közepén komoly változások indultak el képregény fronton: a nagyvilág számára is tudatosult, hogy a képkockás füzetekben páratlan erő és hatalmas potenciál rejtőzik. Majdnem egyidőben három baromi erős mű jelent meg a piacon: Alan Moore és Dave Gibbons Watchmenje, Frank Miller The Dark Knight Returnse, és Art Spiegelman Mausa (habár így utólag, Frank Miller későbbi pályájának ismeretében a TDKR már nem tűnik sem kifejezetten eredetinek, sem hihetetlenül mélynek - Sin City Batmannel, csak jó időzítéssel tálalta). E három (a maga nemében) nagyszerű, felnőtt témájú, sötétebb hangulatú képregény azonban ahelyett, hogy valódi kreatív energiákat szabadított volna fel, egy csomó "utánzatot" szült, ugyanolyan neurotikus hősökkel, mint a Watchmenben, ugyanolyan mértékű erőszakkal, mint a TDKR-ben - hopp, csodák csodája, a Maust nem igazán koppintották, mert az eleve underground jellegű volt, semmi nem kötötte a fősodorhoz, tehát nem volt menő. Mindegy.
Gravett ugyanazt mondja, amit néhány megbecsült alkotó, és amit legutóbb én is: „Néhány képregényszéria futtában történő összefűzése nem feltétlenül eredményez figyelemreméltó graphic noveleket. Minden Spiral Cage, Love&Rockets és Sandman után szégyenletes kísérletek egész hordája következett. Még hány zord, pszichotikus szuperhős-feldolgozást vagyunk képesek megemészteni?”
Ő viszont úgy véli, a graphic novel jelző igenis hivatott definiálni a komoly hangvételű és némileg hosszabb műveket. Talán igen - ezzel sokan egyetértenek a szakmában. Moore gondolatai egészen mások a dologról (remélem senki nem lepődik meg, hogy ugyanazok, mint nekem): „Ez egy marketing kifejezés. Mármint, ez olyasvalami, amivel sosem szimpatizáltam. A 'comic' kifejezés éppen olyan megfelelő számomra. A 'graphic novel' jelző olyasmi, amit marketingesek találtak ki a nyolcvanas években, és volt egy fickó, Bill Spicer, akinek volt egy briliáns fanzinja még a hatvanas években, ami Graphic Story Magazine néven futott. Ő kitalálta ezt a kifejezést, hogy 'graphic story'. Ebben volt valami, szóval el tudom fogadni a 'graphic story'-t, ha már mindenképp hívni kell valahogy, de a nyolcvanas években az történt, hogy volt odakinn pár dolog, amit éppenséggel regénynek nevezhettünk. Lehetett regénynek nevezni a Maust, talán még a Watchment is, sűrűségüket, struktúrájukat, méretüket, arányaikat és komolyságukat tekintve, satöbbi. A probléma az, hogy a kifejezés egyre inkább csak azt kezdte jelenteni, hogy 'drága képregény', mert az olyanok, mint a DC és a Marvel – mivel a 'graphic novelek' nagyobb figyelmet kaptak – összefűztek hat részt bármelyik értéktelen szemétből, amit újabban éppen sikerült kiadniuk, ráadtak egy fénylő borítót, és elnevezték a She-Hulk Graphic Novel-nek. Ez volt, ami szerintem minden előrelépést semmissé tett, amit a képregénynek a nyolcvanas évek közepén sikerült megtennie. A vállalatok, a marketingesek (akik nem valami ragyogó szellemű egyéniségek, nem túlságosan kreatívak) nem igazán tanulják ki… Nos, az a helyzet, hogy mind a mai napig egyáltalán nem tanulták ki a csínját-bínját a 70-es éveknek sem, úgyhogy fényévekre vannak a huszonegyedik századtól, és kis lépésekben gondolkodnak, következésképpen többé-kevésbé őket okolhatjuk, amiért lendületét vesztette minden képregényes megmozdulás a 80-as években, azáltal, hogy mindet egyből arra használták föl (előre jól láthatóan), hogy kiadhassanak egy sereg Batman/Pókember baromságot. Szóval nem, a 'graphic novel' kifejezés nem olyasvalami, amivel sikerült megbarátkoznom. Nem olyasmi, ami ellen keresztes hadjáratot viselek, nem különösebben számít ugyanis, minek nevezik őket, de ez nem egy számomra otthonos kifejezés.”
Will Eisner, a képregény keresztapjának elmondása szerint ő "találta fel" a kifejezést, mikor 200 oldalas "felnőtt" munkájának, a legendás A Contract With God-nak igyekezett a "comics" terminusnál hangzatosabb, komolyabban vehető elnevezést választani, hogy fölkeltse egy könyvkiadó érdeklődését - így született meg a "graphic novel". Ez a merőben új gondolat, vagyis hogy egy képregény könyvesbolti terjesztést kaphat, és bekerülhet a "nagy művek" sorába, rengeteg alkotót inspirált komoly tartalmú comicsok létrehozására, és a médium/műfaj határainak feszegetésére. "Nos, ez állt a 'graphic novel' eredeti gondolata mögött, mielőtt a képregényvilág tökfejei eldöntötték, hogy az pusztán egy formátumot jelent. Egy törekvés volt arra, hogy valami nagyot és emlékezeteset alkossunk a comic strip hétköznapi elemeiből. Mint bármely nyelv, ez lehet száraz és praktikus, de akár a kísérteties gyönyörűség soraivá is rendezheted a frázisait." - mondja Eddie Campbell.
Mert több mint húsz évvel a Nagy Bumm után a legtöbben nem látják olyan rózsásnak a helyzetet. Gravett lelkesedése (ha nevezhetem annak) véleményem szerint leginkább újságíró voltából és a képregény iránti szakmai rajongásból fakad. Ezzel szemben a műfaj veteránjai és legnagyobb jótevői, mint pl. Moore vagy Campbell, folyamatosan olyan kijelentéseket tesznek, hogy munkásságukat nem számítják többé a képregény kategóriájába. Campbell-t idézve: „Nem vagyok többé összhangban a képregény gondolatával. Azzal a gondolattal, hogy ez egy médium vagy művészeti ágazat, és mivel használom a tipográfiai eszközeit, valahogy rokonítható vagyok mindenki mással, aki használja őket. Még akkor is, ha ők valami olyasmit csinálnak, ami szerintem borzasztó, vagy ostoba, nem ér meg egyetlen ráfordított percet senki idejéből. Nagyon gyakran kerülök abba a helyzetbe, hogy védelmeznem kell [a médiumot], mintha ez egy nagy egész lenne. Világ életemben csak egy szerző akartam lenni, akit, mint más komoly szerzőket, megkérdeznek a témáiról, gondolatairól, világszemléletéről.”
„A képregények régebben nagyrészt névtelenek voltak, és még ha alá is voltak írva, az nem jelentette, hogy az a valaki is készítette őket, és egyébként is, a történetek szerző-semlegesek voltak, teljesen felcserélhetők. Ma viszont az olvasóim azért veszik meg a könyvemet, mert az én hangomat akarják 'hallani'.”
„A minap valaki elkezdett egy vitát a blogomon arról, hogy Jim Steranko Chandler-je volt az első graphic novel. Más azt mondaná, hogy Gil Kane Savage-je volt az. Mindenki másként definiálja, szóval mindenki egy másik 'legelsőt' választ. Ez egy ostoba, értelmetlen vita. Szerintem sokkal érdekesebb lenne arról beszélni: honnan jön ez a minőség? Mármint például a szerzőiség minősége? Az ötvenes évek végén a képregények nagy százalékban szinte teljesen anonim termékek voltak. Akárcsak a comic stripek az újságokban. Szóval mikor először találkoztam képregénynél a szerzőiség fogalmával, az Harvey Kurtzman Jungle Book-jánál történt. Tudsz követni? Nem az volt ráírva, hogy a Marvel Comics Jungle Book-ja. Ez egy szerző volt, egy képregényművész: Harvey Kurtzman. Azt gondolom, ez egy nagyon fontos könyv ezen oknál fogva, ha arról beszélünk, honnan indult ez az egész. A másik minőség, úgy hiszem, az intelligens felnőtteknek szóló képregény minősége. Mi az első példa rá, ami eszedbe jut? Nekem Jules Feiffer Sick, Sick, Sick-je. Az egy neurotikus new yorkiakról szóló könyv. Az nem gyerekeknek való. Az nagyon felnőtt, komoly, intelligens könyv. És mikor Will Eisner munkáit olvasod, rájössz, hogy őt is a téma komolysága foglalkoztatta, mint elérendő cél. Nem egy bizonyos terjedelem. Számára a nagy áttörés az volt, mikor végre sikerült egy igazán komoly történetet írnia.”
Azt gondolom, Eddie Campbellnek igaza van, azaz ahelyett, hogy meghatározásokkal vesződnénk, koncentráljunk inkább az egyes alkotások minőségére, és arra, hogy mindegyik komoly mű mögött egy alkotó áll, mondanivalóval és célokkal, legyen az film, színdarab, regény vagy képregény. Ez az egyetlen, ami igazán számít.
Emiatt, és tényleg csak emiatt fontosnak tartottam leszögezni a Marketing stratégiás írásomban, hogy a kiadvány formai szempontokból nagyon jó utat jelöl ki, ugyanakkor mihamarabb felejtsük el, hogy graphic novel lenne. Mert nem az. (A Geekz blog ugyanis ebben az összefüggésben ír róla.) Attól még, hogy kilencvenkét oldalas, nem lesz jó, és attól még, hogy van benne stukker és pucér nő, még nem lesz komoly. A Marketing stratégia a rajzokat leszámítva nem jó képregény - pedig milyen jó lenne, ha az lenne! Félreértés ne essék, egy rövid képregény is nyúlhat komoly témához, tehát nem gondolom azt sem, hogy mindössze ez az apró kritérium tehet valamit graphic novellé. Viszont azt gondolom, rendkívül sok baromság kering erről a témáról a neten, és úgy általában is mindenki rendkívül sok baromságot gondol róla. Az egész egy totál káosz.
A képregényalkotóknak mindig is sok energiájukba került elfogadtatni a médiumot legalább egy minimális szinten, és sokan arra a következtetésre jutottak, hogy e törekvésüket talán éppen a "comic book" vagy "comics" elnevezés hátráltatja. Mára azonban bebizonyosodott, hogy tökmindegy, minek nevezzük, a képregény akkor is képregény marad, olyan, amilyen (természetesen nagyszerű és imádnivaló) - szóval kérem ne honosítsunk meg itt semmiféle értelmetlen új fogalmat, ha már eddig olyan szépen elkerült minket ez a trend. Csináljunk értelmes, embereket megszólító képregényeket (ez a trend szerencsére elindulni látszik), mert ez a legtöbb, amit tehetünk és tennünk érdemes.

Mármint nem azért írtam többes számban, mert önkényesen magamat is beleszámolom, hanem hogy legyen némi ereje a mondatnak. Szóval, remélem, mindenki veszi az adást.

8 megjegyzés:

barna írta...

Beszéljünk valóban komolyan. Rendkívüli módon szeretném, ha valaki, akinek erre lehetősége van, megtiltaná azt, hogy ezen a blogon a jövőben hosszas angol nyelvű szövegek jelenjenek meg. Tudtommal ez egy magyar ember blogja, amelyet én mint másik magyar ember olvasni akarok. Nem tudom, miért kell ezt puszta sznobizmusból vagy fordítói lustaságból lehetetlenné tenni.

gergő írta...

Here you are, then, you basterd. Of course it took half of my day to translate it and in that time I wasn't able to draw instead, but no problem. Enjoy it.

Mráz István [Space] írta...

yeah I got it... I mean, I know what you mean. Anyway. Next time don't forget to write bastard with a and not e... But I'm sure you were just angry, and that's why you've made a mistake.

gergő írta...

Lissen, fella. I make whatever mistake I want, but I sure as hell want to inform you that it was not a mistake, or at least it was a deliberate one as a reference to something. Have you ever seen this before?

http://www.filmofilia.com/wp-content/uploads/2009/07/inglourious-basterds-p00.jpg

I'm quite sure you have.

Lénárd írta...

Jó hosszan írtam, de ennyi maradt:
nagyon érdekes, vitára kiválóan alkalmas cikk. :)

gergő írta...

Érdemes Wordben megírni a kommentet, ha túl hosszú, mert a Blogger egy szemét.

Mráz István [Space] írta...

jaj, ne tarantinoskódjál... ne tarantinoskodjál... persze... ő is direkt csinálta... de őt tud rendesen angolul

gergő írta...

Ha összeszámoljuk, hány hibát ejtettél csak az előző kommentedben, vagy a blogodon, mióta működik, szerintem nincs okom panaszkodni az angoltudásom miatt. Wanna fight?