Komakino

Ismét egy oldal James O'Barr The Crow-jából, ismét a Joy Division-höz kapcsolódóan.
O'Barr képregénye azért (is) különleges, mert a fejezetvégeken sűrűn tartalmaz közbeszúrt dalszövegeket, ezáltal bizonyos zenei stílusokhoz és egy elég pontosan meghatározható/felismerhető korszellemhez kötve a történetet. Ez tovább árnyalja a cselekményt, és a képi világgal kéz a kézben járva erőteljes atmoszférát teremt - a The Crow ilyen szempontból a képregények Pulp Fiction-je is lehetne.
A dal szövege jól vonatkoztatható Eric szenvedésére, halott kedvese iránt érzett szerelmére. De ezen felül is nagyszerű, és én, szó mi szó, leginkább emiatt töltöm fel ide.

Fénykép felhasználásával

rajzoltam, de a végeredménynek gyakorlatilag semmi köze nincs az eredetihez (direkt).
Egyébként a múltkori posztban mutatott skicceken és ezen a csajon kívül szinte egyáltalán nem rajzolok mostanában, és az életem sokkal boldogabb. Lehet, hogy véglegesen abba kellene hagyni? Mert én a legtöbbször kínlódásként élem meg, akármennyire szeretek is rajzolni.

Firkák

A munkahelyemen rengeteget szoktam firkálni mindenféle cetlikre, amikre normál esetben valami nevet, olvasójegyszámot, üzenetet, vagy valami egyéb megfejthetetlen, csak a munka szempontjából érdekes dolgot írunk fel. Több tucatnyi ilyen cetlink van, akkorák, mint a tenyerem, hulladékpapírból gyártjuk, és szinte percenként használjuk őket.

A könyvtárak nincsenek meg cetlik nélkül. Ha anarchisztikus állapotokat akarsz teremteni egy könyvtárban, egyszerűen csak semmisítsd meg a cetli-készletét.

Szóval ilyen kis cetlikre szoktam én firkálni mindenfélét. Néha csak úgy fejből, máskor valamelyik olvasót transzformálom át krokivá. A legjobban sikerült darabokat mindig az egyik kolléganőmnek ajándékozom, hogy halálom után sok pénzt kereshessen rajtuk.

Na szóval itt van például ez a gyanútlan női olvasó, aki nem is sejtette, hogy miközben ő a Világgazdaság folyóirat kurrens számát búvárolta lázasan, én pofátlanul két dimenzióba konvertáltam alakját az örökkévalóság számára.
Vagy itt van ez a csaj, aki szintén sercegő tollam áldozatává lett. Ezt a skiccet nagyon szeretem (fél perc alatt dobtam össze), egy egész képregényt el bírnék képzelni ebben a stílusban. Persze nem feltétlenül modell után rajzolva a szereplőket, hanem valahogy így, fejből:
Ez a Marv meg direkt ilyen torz.
Szeretek ilyen piciben rajzolni, mert gyors, és mert a méretéből kifolyólag még a nagyon vázlatosnál is sokkal vázlatosabb. És én azt igazán nagyon bírom.

Így nézek ki

a kollégám szerint. Ez egy karikatúra. Ugyanakkor azt mondta, ő nem annak szánta. Nekem viszont így is, úgy is tetszik.

Beszéljünk továbbra is komolyan

Paul Gravett, angol képregényes újságíró és a comics kiadással is szoros összefüggésben álló fószer (ő volt a mára sokak számára ismeretlen, fénymásolt kiadványok formájában terjedő "Fast Fiction-vonal" létrehozója a 80-as évek elején, ahonnan pár olyan nagy név is kinőtt, mint pl. Eddie Campbell - plusz ő alapította a híres Escape magazint is) oldalán találtam ezt a régebbi cikket, amiben a graphic novelekről ír. Mégpedig arról, hogy úgy érzi, bizonyos értelemben a 80-as éveket éljük újra, már ami a minőségi, felnőtt témájú képregények ügyét illeti, ugyanis szerinte majd' két évtizednyi okádéktengeren való hánykolódás után ismét léteznek ilyenek (oké, ő nem fogalmaz ilyen erősen).

A múltkori, január eleji Moore-os bejegyzésemben említettem, hogy a nyolcvanas évek közepén komoly változások indultak el képregény fronton: a nagyvilág számára is tudatosult, hogy a képkockás füzetekben páratlan erő és hatalmas potenciál rejtőzik. Majdnem egyidőben három baromi erős mű jelent meg a piacon: Alan Moore és Dave Gibbons Watchmenje, Frank Miller The Dark Knight Returnse, és Art Spiegelman Mausa (habár így utólag, Frank Miller későbbi pályájának ismeretében a TDKR már nem tűnik sem kifejezetten eredetinek, sem hihetetlenül mélynek - Sin City Batmannel, csak jó időzítéssel tálalta). E három (a maga nemében) nagyszerű, felnőtt témájú, sötétebb hangulatú képregény azonban ahelyett, hogy valódi kreatív energiákat szabadított volna fel, egy csomó "utánzatot" szült, ugyanolyan neurotikus hősökkel, mint a Watchmenben, ugyanolyan mértékű erőszakkal, mint a TDKR-ben - hopp, csodák csodája, a Maust nem igazán koppintották, mert az eleve underground jellegű volt, semmi nem kötötte a fősodorhoz, tehát nem volt menő. Mindegy.
Gravett ugyanazt mondja, amit néhány megbecsült alkotó, és amit legutóbb én is: „Néhány képregényszéria futtában történő összefűzése nem feltétlenül eredményez figyelemreméltó graphic noveleket. Minden Spiral Cage, Love&Rockets és Sandman után szégyenletes kísérletek egész hordája következett. Még hány zord, pszichotikus szuperhős-feldolgozást vagyunk képesek megemészteni?”

Ő viszont úgy véli, a graphic novel jelző igenis hivatott definiálni a komoly hangvételű és némileg hosszabb műveket. Talán igen - ezzel sokan egyetértenek a szakmában. Moore gondolatai egészen mások a dologról (remélem senki nem lepődik meg, hogy ugyanazok, mint nekem): „Ez egy marketing kifejezés. Mármint, ez olyasvalami, amivel sosem szimpatizáltam. A 'comic' kifejezés éppen olyan megfelelő számomra. A 'graphic novel' jelző olyasmi, amit marketingesek találtak ki a nyolcvanas években, és volt egy fickó, Bill Spicer, akinek volt egy briliáns fanzinja még a hatvanas években, ami Graphic Story Magazine néven futott. Ő kitalálta ezt a kifejezést, hogy 'graphic story'. Ebben volt valami, szóval el tudom fogadni a 'graphic story'-t, ha már mindenképp hívni kell valahogy, de a nyolcvanas években az történt, hogy volt odakinn pár dolog, amit éppenséggel regénynek nevezhettünk. Lehetett regénynek nevezni a Maust, talán még a Watchment is, sűrűségüket, struktúrájukat, méretüket, arányaikat és komolyságukat tekintve, satöbbi. A probléma az, hogy a kifejezés egyre inkább csak azt kezdte jelenteni, hogy 'drága képregény', mert az olyanok, mint a DC és a Marvel – mivel a 'graphic novelek' nagyobb figyelmet kaptak – összefűztek hat részt bármelyik értéktelen szemétből, amit újabban éppen sikerült kiadniuk, ráadtak egy fénylő borítót, és elnevezték a She-Hulk Graphic Novel-nek. Ez volt, ami szerintem minden előrelépést semmissé tett, amit a képregénynek a nyolcvanas évek közepén sikerült megtennie. A vállalatok, a marketingesek (akik nem valami ragyogó szellemű egyéniségek, nem túlságosan kreatívak) nem igazán tanulják ki… Nos, az a helyzet, hogy mind a mai napig egyáltalán nem tanulták ki a csínját-bínját a 70-es éveknek sem, úgyhogy fényévekre vannak a huszonegyedik századtól, és kis lépésekben gondolkodnak, következésképpen többé-kevésbé őket okolhatjuk, amiért lendületét vesztette minden képregényes megmozdulás a 80-as években, azáltal, hogy mindet egyből arra használták föl (előre jól láthatóan), hogy kiadhassanak egy sereg Batman/Pókember baromságot. Szóval nem, a 'graphic novel' kifejezés nem olyasvalami, amivel sikerült megbarátkoznom. Nem olyasmi, ami ellen keresztes hadjáratot viselek, nem különösebben számít ugyanis, minek nevezik őket, de ez nem egy számomra otthonos kifejezés.”
Will Eisner, a képregény keresztapjának elmondása szerint ő "találta fel" a kifejezést, mikor 200 oldalas "felnőtt" munkájának, a legendás A Contract With God-nak igyekezett a "comics" terminusnál hangzatosabb, komolyabban vehető elnevezést választani, hogy fölkeltse egy könyvkiadó érdeklődését - így született meg a "graphic novel". Ez a merőben új gondolat, vagyis hogy egy képregény könyvesbolti terjesztést kaphat, és bekerülhet a "nagy művek" sorába, rengeteg alkotót inspirált komoly tartalmú comicsok létrehozására, és a médium/műfaj határainak feszegetésére. "Nos, ez állt a 'graphic novel' eredeti gondolata mögött, mielőtt a képregényvilág tökfejei eldöntötték, hogy az pusztán egy formátumot jelent. Egy törekvés volt arra, hogy valami nagyot és emlékezeteset alkossunk a comic strip hétköznapi elemeiből. Mint bármely nyelv, ez lehet száraz és praktikus, de akár a kísérteties gyönyörűség soraivá is rendezheted a frázisait." - mondja Eddie Campbell.
Mert több mint húsz évvel a Nagy Bumm után a legtöbben nem látják olyan rózsásnak a helyzetet. Gravett lelkesedése (ha nevezhetem annak) véleményem szerint leginkább újságíró voltából és a képregény iránti szakmai rajongásból fakad. Ezzel szemben a műfaj veteránjai és legnagyobb jótevői, mint pl. Moore vagy Campbell, folyamatosan olyan kijelentéseket tesznek, hogy munkásságukat nem számítják többé a képregény kategóriájába. Campbell-t idézve: „Nem vagyok többé összhangban a képregény gondolatával. Azzal a gondolattal, hogy ez egy médium vagy művészeti ágazat, és mivel használom a tipográfiai eszközeit, valahogy rokonítható vagyok mindenki mással, aki használja őket. Még akkor is, ha ők valami olyasmit csinálnak, ami szerintem borzasztó, vagy ostoba, nem ér meg egyetlen ráfordított percet senki idejéből. Nagyon gyakran kerülök abba a helyzetbe, hogy védelmeznem kell [a médiumot], mintha ez egy nagy egész lenne. Világ életemben csak egy szerző akartam lenni, akit, mint más komoly szerzőket, megkérdeznek a témáiról, gondolatairól, világszemléletéről.”

„A képregények régebben nagyrészt névtelenek voltak, és még ha alá is voltak írva, az nem jelentette, hogy az a valaki is készítette őket, és egyébként is, a történetek szerző-semlegesek voltak, teljesen felcserélhetők. Ma viszont az olvasóim azért veszik meg a könyvemet, mert az én hangomat akarják 'hallani'.”

„A minap valaki elkezdett egy vitát a blogomon arról, hogy Jim Steranko Chandler-je volt az első graphic novel. Más azt mondaná, hogy Gil Kane Savage-je volt az. Mindenki másként definiálja, szóval mindenki egy másik 'legelsőt' választ. Ez egy ostoba, értelmetlen vita. Szerintem sokkal érdekesebb lenne arról beszélni: honnan jön ez a minőség? Mármint például a szerzőiség minősége? Az ötvenes évek végén a képregények nagy százalékban szinte teljesen anonim termékek voltak. Akárcsak a comic stripek az újságokban. Szóval mikor először találkoztam képregénynél a szerzőiség fogalmával, az Harvey Kurtzman Jungle Book-jánál történt. Tudsz követni? Nem az volt ráírva, hogy a Marvel Comics Jungle Book-ja. Ez egy szerző volt, egy képregényművész: Harvey Kurtzman. Azt gondolom, ez egy nagyon fontos könyv ezen oknál fogva, ha arról beszélünk, honnan indult ez az egész. A másik minőség, úgy hiszem, az intelligens felnőtteknek szóló képregény minősége. Mi az első példa rá, ami eszedbe jut? Nekem Jules Feiffer Sick, Sick, Sick-je. Az egy neurotikus new yorkiakról szóló könyv. Az nem gyerekeknek való. Az nagyon felnőtt, komoly, intelligens könyv. És mikor Will Eisner munkáit olvasod, rájössz, hogy őt is a téma komolysága foglalkoztatta, mint elérendő cél. Nem egy bizonyos terjedelem. Számára a nagy áttörés az volt, mikor végre sikerült egy igazán komoly történetet írnia.”
Azt gondolom, Eddie Campbellnek igaza van, azaz ahelyett, hogy meghatározásokkal vesződnénk, koncentráljunk inkább az egyes alkotások minőségére, és arra, hogy mindegyik komoly mű mögött egy alkotó áll, mondanivalóval és célokkal, legyen az film, színdarab, regény vagy képregény. Ez az egyetlen, ami igazán számít.
Emiatt, és tényleg csak emiatt fontosnak tartottam leszögezni a Marketing stratégiás írásomban, hogy a kiadvány formai szempontokból nagyon jó utat jelöl ki, ugyanakkor mihamarabb felejtsük el, hogy graphic novel lenne. Mert nem az. (A Geekz blog ugyanis ebben az összefüggésben ír róla.) Attól még, hogy kilencvenkét oldalas, nem lesz jó, és attól még, hogy van benne stukker és pucér nő, még nem lesz komoly. A Marketing stratégia a rajzokat leszámítva nem jó képregény - pedig milyen jó lenne, ha az lenne! Félreértés ne essék, egy rövid képregény is nyúlhat komoly témához, tehát nem gondolom azt sem, hogy mindössze ez az apró kritérium tehet valamit graphic novellé. Viszont azt gondolom, rendkívül sok baromság kering erről a témáról a neten, és úgy általában is mindenki rendkívül sok baromságot gondol róla. Az egész egy totál káosz.
A képregényalkotóknak mindig is sok energiájukba került elfogadtatni a médiumot legalább egy minimális szinten, és sokan arra a következtetésre jutottak, hogy e törekvésüket talán éppen a "comic book" vagy "comics" elnevezés hátráltatja. Mára azonban bebizonyosodott, hogy tökmindegy, minek nevezzük, a képregény akkor is képregény marad, olyan, amilyen (természetesen nagyszerű és imádnivaló) - szóval kérem ne honosítsunk meg itt semmiféle értelmetlen új fogalmat, ha már eddig olyan szépen elkerült minket ez a trend. Csináljunk értelmes, embereket megszólító képregényeket (ez a trend szerencsére elindulni látszik), mert ez a legtöbb, amit tehetünk és tennünk érdemes.

Mármint nem azért írtam többes számban, mert önkényesen magamat is beleszámolom, hanem hogy legyen némi ereje a mondatnak. Szóval, remélem, mindenki veszi az adást.

Marketing stratégia

A Hungarocomixhoz képest jó nagy késéssel írtam a Dorcsinecz-Mikó-féle Marketing stratégiáról egy recenziót/kritikát/ajánlót az Ekultúrára (bár már hetekkel ezelőtt megvoltam vele, csak most került fel). Annyira felbosszantott, hogy így elrontották ezt a képregényt, hogy több mint egy hónapig képtelen voltam akár egy sort is lejegyezni vele kapcsolatban.
A sztori persze nem így kezdődött: mikor megtudtam, hogy lesz egy ilyen kiadvány, az első dolgom volt "lefoglalni", annyira belelkesültem. Úgy voltam vele, hogy nem érdekel, jó-e a történet, avagy csapnivalóan rossz, nekem ez kell! De hát meghazudtolni nem tudom magam, így aztán véleményem a műről számomra is meglepő szikársággal fejeződik ki a cikkemben (amit láss a borító képére kattintva).

Ezek pedig privjú oldalak, hogy azért mégis.

"Comics Won’t Save You, but Dodgem Logic Might"

"Moore: I would like to think that in our present time, not just in comics but in almost every form of the arts, I think that creative expression is within the reach of more people that it ever has been. Now, that is not to say that there are more people with something to say than there ever have been before. But I would like to see a situation where people finally got fed up with celebrity culture. Where people started this great democratic process in the arts where more and more people were just producing individually according to their own wants or needs.

It is possible in this day and age to make very low-budget films, using technology that the pioneers of cinema would have killed for that is relatively cheaply available down at your local electronics store. The means of making music or art are more in the hands of the people than they ever have been before. I think it would be great to see an end to the big entertainment companies in whatever industry, whether it be music, cinema or comic books.

I’d like to see people actually get angry about the quality of the material that they are having shoved down their throats. It can’t be good for us. And I would like to see people responding to that by basically following the old maxim that if you want a job done right you do it yourself."

Imigyen szól Alan Moore a wired.com-on legújabb vállalkozásáról, a Dodgem Logic-ra keresztelt underground fanzinról, melynek első száma novemberben látta meg a napvilágot. Korábban már hallottam róla, hogy cimboráival közösen tervez valami ilyesmit, de nem jártam utána, most viszont teljesen halál véletlenül megtaláltam. Az interjú decemberi, tehát elég friss, és a nagyszakállú mester nem hazudtolja meg magát benne: még mindig anarchista, még mindig hippi, még mindig gyűlöli a képregényipart, és még mindig szereti a kreatív dolgokat.
Az mondjuk kissé fura, így a weblapon bogarászva, hogy máris nyomnak az újság nevével fémjelzett pólókat meg hasonlókat, ráadásul a zene rovatuk sem valami egyedi (Beetles és Bob Marley többször említve)... Na bumm - végül is, ahogy Moore írja "Going underground" című cikkében, publikálni valamit annyit jelent, mint publikussá tenni azt, és hát ez végül is erről szólna: összeverődni egy kis csapatba és saját szerzeményekből létrehozni egy érdekes újságot, amit aztán relatíve olcsóért lehet árulni. Úgyhogy go underground, Moore, go! A többit meg majd eldönti az utókor - bár jobb lenne, ha még mi is dönthetnénk róla, elvégre ez a Dodgem Logic talán legfőbb mondanivalója.
(Itt meg egy sokkal bővebb és összeszedettebb interjú a Comic Book Resources oldalról.)

A szín mint látvány

Tegnap a Trillian Képregényboltban beszélgettem egy kicsit az eladó sráccal, és már nem tudom, hogyan és miért, de megkérdeztem tőle, tud-e valamit a Cartaphilus Kiadó jövőbeni terveiről. A Watchmen magyar kiadása nagy lépés volt, sőt a Sandman első kötetének a megjelentetése is. Azt mondjuk lehet tudni, hogy a Sandman - Neil Gaiman itthoni presztízse ellenére - nem muzsikál valami fényesen az eladásokat tekintve, így aztán kétséges, hogy folytatódik-e nálunk a tizenkét részes sorozat, a képregény műfaj egyik legnagyobbnak számító, klasszikus alkotása. A srác szerint a Cartaphilus késett néhány évet ezzel a biznisszel, mert a Gaiman-mánia mostanra lecsillapodott. Mondtam, hogy szerintem még mindig vannak rajongói, de ha már nem is annyi, mint régen, azért az emberek talán kíváncsiak továbbra is a munkáira. Pláne mivel ez a baromi hosszú mű hozta meg számára a világhírnevet - a regények csak utána következtek. Hozzátettem még, hogy talán éppen ez lehet a gond: tudniillik a Sandman-sorozat nyitó darabja, a Prelűdök és noktürnök még valahogy nem az igazi, nincs kiforrva, bevezető kötetnek ebből kifolyólag nem túl meggyőző. Az eladó srác szerint az is hozzátartozik a dologhoz, hogy a mostani képregényekhez képest a Sandman nem elég "szép", azaz hogy vizuálisan "le van maradva" (megjegyzem, ilyen szempontól a Watchmen is, az mégis jobban teljesít).
Hát igen, a nyolcvanas évek végén még nagyon más volt a technika meg a közízlés. Hogy például csak a színezésről beszéljünk: nem voltak még azok a lehetőségek (sem nyomdatechnikailag, sem anyagilag), mint manapság. Sokkal kevesebb színből és színárnyalatból kellett dolgozniuk a coloristoknak. Ma már a hightech számítógépes színezésnek köszönhetően nem jelent problémát a legbonyolultabb színvilág létrehozása sem, és ez a jövőben alighanem csak még inkább így lesz. Mégis, miért van az, hogy ha választani kell régi és új színezés között, az én szívem az előbbihez húz? Talán mert "régi" képregényeken nőttem fel? Passz. Csak azt tudom, hogy az ember szemét kiégető "modern" színezés engem kifejezetten taszít. Ez a Sandman-oldal például határozottan izgalmasabb eredeti formájában, mint az Absolute Sandman kiadás újra színezett verziója:

Nyilván az is közre játszik itt, hogy van összehasonlítási alapom, és nem értek egyet bizonyos színek megváltoztatásával, hiszen gyakorlatilag nem újra-, hanem átszínezték a rajzokat. De inkább arról van szó, hogy a réginél nem azt érzem, hogy egy gép színezte az egészet, hanem látni vélem mögötte az embert és az emberi szándékot, míg az újnál másra sem tudok gondolni, mint hogy vajon hány colos monitoron csinálták ilyen rikítóra, hogy majdnem kiég a retinám.
Pontosan emiatt vaciláltam tegnap azon, hogy megvegyem-e a Moore által írt Promethea első kötetét, merthogy nagyon érdekelt már egy ideje, viszont belelapozva csak annyit láttam az egészből, hogy a színezés baromira highlight-os. Ilyen:A Promethea Moore kísérlete arra, hogy varázslatról és miszticizmusról beszéljen egy szórakoztató, ám nem kevésbé agyafúrt mainstream képregény keretein belül (sikerül is neki). Mivel a történet elég nagy százalékban nem a valóságban, hanem a képzeletben és más elvont helyeken játszódik, Moore-nak lehetősége nyílik kihasználni a képregény médium minden adottságát, szabadon játszhat panelekkel és olvasási iránnyal, sőt az ötödik (vagy akárhanyadik) kötet állítólag már 3D-s szemüveget is tartalmaz... Na szóval hiába féltem eleinte a színezésétől, elég hamar magába szippantott a képregény, és most már meg vagyok róla győződve, hogy másmilyen látványvilággal nem működne ilyen jól - merthogy jól működik, nagyon-nagyon. Szóval? Fejlődőképes vagyok? Igazság szerint, ha arra gondolok, hogy eredetileg Swamp Thing-et akartam venni tegnap, ami tudvalevőleg RÉGI és RONDA, akkor szimplán csak szomorú vagyok, amiért nem volt rá elég pénzem... Másfelől a Promethea igazán nem semmi, plusz tele van dögös csajokkal.
Továbbra is úgy gondolom, hogy a nem e világi színezés a legtöbb esetben csak felesleges tűzijáték, amitől leesik a kissrácok álla, de a történetet nem igazán szolgálja. Én csak a látványért nem veszek képregényt - és nem megyek moziba. Az Avatar már most kilőve. A Watchmen filmbe is csak a látványt mentették át (azt is mélységesen túldimenzionálva), a gondolatokat valahol félúton elhagyták. De valószínűbb, hogy már rögtön az elején.

Pfff...

A jó öreg Jockey Ewing is megmondta, hogy ne keverjük össze az érzelmeket a munkával. Ezt a rajzot sohasem állt szándékomban feltölteni, de ma véletlenül rátaláltam a munkahelyi gépen, és gondoltam, miért ne adjam alább a blogom szintjét.
Ezt célszerűen az elektronikus folyóiratok hirdetésére készítettem az illemkódexszel egy időben, csak ebben semmi kreativitás nincs. Viszont praktikus, mert közérthető, és jelen esetben éppen erre volt szükség. All work and no play.

Tudjátok,

kik ezek?
Nemrég néztem meg (kábé tíz év után újra) a két filmet (de csak az első jó), és visszatértek a szép gyermekkori emlékek. Már el is felejtettem, hogy az Addams Family nagy kedvencem.
Mostani fejjel viszont már az is érdekel, milyen az eredeti karikatúra-sorozat, amit Charles Addams amerikai rajzoló a The New Yorker számára készített 1938 és '88 között. Ezek a rajzok a netről vannak, bárki rájuk akadhat - minden esetre a felbontásuk ellenére nagyon inspirálóak!
Ez a jelenet különösen ismerős lehet a film rajongóinak...Sajnos nem találok sehol friss kiadású albumokat, tehát marad a nehezen fellelhető régiek közüli levadászás - merthogy valamilyen úton-módon tutira szerzek egyet. Amazon.com, vagy akármi.

Ezek pedig csak random karikatúrák, szintén Charles Addamstől, szintén a netről.

Mindezek alapján úgy összességében azt tudom mondani, hogy baromira tetszik a fazon képi világa, és a rajztechnikája is nagyon bejön! A humora nem kevésbé (a Poe-s zseniális!).
Keressetek rá ti is a világhálón a fickóra és a galád családra! Látható, hogy megéri!

Beszéljünk komolyan

A következő öt részre bontott kis filmben Alan Moore beszél a Swamp Thing-ről (és annak kapcsán a képregényről), plusz Len Wein (a figura megalkotója) és Karen Berger (a DC Vertigo imprintjének vezetője) is megszólal. Ezt a filmet a DC forgatta amolyan promóciós anyagként, még 1985-ben. Moore itt nagyjából 32 éves, úgy néz ki, mint egy rock sztár (most már inkább mágusra hasonlít), és tele van energiával.

Miről is van szó? Moore angol származású, és a nyolcvanas évek elején kezdett a brit comics-lapoknak dolgozni, először mint író-rajzoló, később már csak mint író. Rövidesen baromi híres lett képregényes körökben. Amerikában a mainstream comics ekkoriban kreatív válságban volt. Elsőként a DC kiadónak jutott eszébe Angliába látogatni új írókért és rajzolókért - Moore-t a különböző díjai és elismerései miatt viszonylag hamar leszerződtették. Azt mondták neki: te jó író vagy, dolgozz nekünk. Persze nem Batman-t vagy Green Lantern-t fogsz írni, hanem a legszarabbul menő B-kategóriás horror képregényünket, a Swamp Thing-et. Ez a jutalmad.
Moore elfogadta a munkát, és - érdekes módon - az addig borzasztó kicsi eladásokat produkáló füzetet az egyik legsikeresebbé tette. Egyszerre dekonstuálta és teremtette újjá a karaktert, történeteiben pedig a mainstream comics-tól (és úgy általában a képregénytől) idegen témaköröket kezdett boncolgatni, mint például a környezetvédelem, rasszizmus, satöbbi. Vagyis elvetette a csíráját a felnőtt témájú képregényeknek - a mainstream DC-univerzumon belüli Vertigo-vonal pedig megindult.

A filmben láthatjuk, Moore milyen bizakodással néz a jövőbe. A képregényt értékes médiummá lehet tenni, a kultúra részévé válhat! A képregény igenis lenyűgöző médium, és nem csak a gyerekeké lehet! Elképesztő, mikor a film végén szóba hozza a Watchmen ötletét, ami akkor még tényleg csak ötlet volt. Két év múlva pedig már médiaszenzáció - ma pedig már a comics-történelem egyik fordulópontja.








Baromi szomorú megnézni ezt a videót. Mert mi már tudjuk, hogy mindazt a sok fontos lépést, amiről Moore itt még csak beszél, később hajszálpontosan meg is lépi: létrehozza minden idők legnagyobb képregényeit, és elindítja a médiumot egy új úton. Ám amint a kezdeti hisztéria elcsendesedik... minden marad a régiben.
A képregény nem lett értékes médium, nem lett a kultúra része. A Watchmen-t összegyűjtve kiadták könyv formátumban, kitalálták rá a "graphic novel" jelzőt (ezáltal a képregény bekerült a könyvesboltokba) - és azóta mindent, ami egy picivel vastagabb a normál újságosnál vett comics-füzeteknél, automatikusan "graphic novel"-nek hívnak. A szó jelentése "drága, mert vastag képregény" lett. A képregény nem nőtt fel, mert a képregény olvasók nem nőttek fel - néhány valóban értékes mű ideiglenes médiapublicitása és elismertsége lehetővé tette, hogy a jóval szarabb képregények is életben maradjanak (mondani se kell, ezekből volt több mindig is): most már szégyenérzet nélkül elő lehet kapni akármelyik béna szuperhős "graphic novel"-lé összegyűjtött kalandjait a metrón, hiszen ez "graphic novel". Mindeközben pedig a képregényipar továbbra is az ultraszar filmadaptációkból és a comics hősökről készült akciófigurákból termeli a legnagyobb bevételt.
A mainstream comics ugyanaz az ötlettelen, sablonos, végtelenül kiszámíthatóan semmilyen terület, mint húsz évvel ezelőtt volt, csak próbálja titkolni. Nem volt itt semmilyen forradalom. Hogy az underground képregény továbbra is izgalmas? Hogy a margón néhanapján még mindig történnek nagy dolgok? Persze. És? Figyeli azt a margót valaki?

Változás 2010

A tegnapi nap szabadnap volt, mától pedig kissé lájtosabbra veszem a dolgokat. Nem lesz napi egy bejegyzés. Nem bírok lépést tartani magammal.
Azért egy hónapig egész jól ment.