News

A Comic Book Resources oldal a napokban tette közzé exkluzíve Eddie Campbell és Daren White The Playwright-jának első, nyitó jelenetét. Már egy éve rajta vagyok a témán, figyelem, mikorra várható a könyv megjelenése, és most végre jött az isteni hang, hogy a körülbelüli időpont idén július. Ha engem kérdeztek, ez lesz Campbell eddigi legjobb színes munkája, egyszerűen mesés. Mikor simán csak ecsettel és festékkel dolgozik, az nekem kevésbé jön be, én a fekete-fehér, szkeccsszerű tusrajzait szeretem - ez a munka ennek a kettőnek a bjútiful ötvözete, kivéve, hogy ez színügyileg a nagyon élénknél is élénkebb. Everybody get ready!

Optic Nerve mini-comics

Ígértem a legutóbbi posztomban, hogy írok az egyetlen angol nyelvű börzés szerzeményemről, a 32 Stories-ról. So here it goes. Rövid lesz és tömör, senki ne számítson valami nagy dologra.

Tehát az osztrák fickó standján kutakodva találtam egy érdekes, doboz csomagolású valamit. Kinyitottam, és hét darab A5-ös formátumú, pár oldalas, abszolút szerzői jellegű mini-comic nézett velem farkasszemet. Mint később kiderült, ezek a rövid képregények Adrian Tomine fiatalkori megmozdulásai, még a 90-es évek elejéről, 17 éves korától kezdődően, mikor még iskolába járt, és a szemétje fiatalabb volt nálam. Ahogy a hátsó borítón áll: "It was hard to believe that someone so young was doing work so good". Így gondolta Chris Oliveros, a Drawn&Quarterly (az amerikai underground és alternatív képregények egyik első számú kiadójának) feje is, úgyhogy rövidesen leszerződtette az ifjú tehetséget, nem is sejtve, hogy ennyire ifjú.
A képregényalkotók zöme bevallottan a húszas évei közepéig "szenved" a műfajjal. Adrian Tomine viszont már Optic Nerve-re keresztelt self-published comicjának első számában is felvillantja tehetségét, melynek csiszolódását a sorozat előrehaladtával az olvasó szerencsésen végigkövetheti. Tomine 2008-ban írt bevezető szövegében "természetesen" némi ellenérzéssel tekint vissza húsz évvel korábbi próbálkozásaira. Azt írja (kábé, mert fejből idézem), "fiatal, feltörekvő képregényművészként könyörögtem volna Chrisnek, hogy adja ki a munkáimat. Most, hogy az újra kiadás szóba került, én voltam az, aki minden áron próbálta lebeszélni őt a dologról". Oliveros azonban egyáltalán nem tartotta olyan rossznak ezeket a korai munkákat, és ragaszkodott hozzá, hogy a 32 Stories nyomtatásban maradjon. Afféle kompromisszumként azt találták ki, hogy az egész mini-comic sorozatot, mely addig egybefűzött formában, illetve egyszer még hardcover edisönként is létezett (ez utóbbit már igazán túlzásnak tartotta a szerző), az eredeti formájával hajszálra megegyezően, a legkisebb változtatás nélkül adják ki újra, vagyis mint original szerzői füzeteket (a kartondoboz csak ezek tárolóhelyeként funkcionál). Hadd ne mondjam, ez a megoldás nekem baromira tetszik. Ha őszinte akarok lenni, a hamisítatlanul "underground" grafikán kívül a formátuma miatt vettem meg a dolgot. Ez az eredeti formátum azt jelenti, hogy 1) amelyik szám borítója ingyenes matricát jelez, ott bele is van csempészve a matrica, 2) az egy-két oldalas levelező rovat is érintetlenül virít a füzetekben ("Helló. Börtönben ülök, nem sok minden jut el hozzám a nagyvilágból, de a te képregényedet mindig beküldik a haverok!").
Talán érdemes pár szóban összefoglalnom a benyomásaimat a képregényekről magukról. Történetileg, képregénytechnikailag és rajzilag abszolút bejövősek, ezt felesleges tovább taglalni. Persze vannak jobban, meg kevésbé jól sikerültek, kiforrottabbak és kezdetlegesebbek is köztük, de egyrészt a fejlődés tetten érhető, másrészt itt a "nem annyira jó" nem azt jelenti, hogy "rossz".
A történetek alapvetően egy-két oldalasak (csak az idő haladtával lesznek némileg hosszabbak), és az abszolút fiktíveken kívül önéletrajzi jellegűeket is találunk köztük. A történetek hétköznapi eseményekre fókuszálnak, nem bonyolítják túl azokat, nem akarnak mélyebb jelentőséget tulajdonítani nem mély dolgoknak, néha humorosak, néha szomorkásak, néha simán csak elgondolkodtatóak. Mintha egy fiatal Daniel Clowes-t olvasnánk... És mit ad isten, ki jelenleg Tomine legjobb barátja a szakmában? (Segítek: Clowes!) És az is feltűnő, hogy az idő haladtával a rajzstílusa is egyre közelebb került az övéhez (sokan azt mondják, másolja őt - de ezt most hagyjuk). Annyi biztos, hogy a Tomine-t ért (egymástól néha elég távoli) hatások tökéletesen felismerhetők a képregényein, gondolok itt elsősorban a hatodik szám környékén megjelent Smoke című pároldalasára, mely a korábbi spontánabb panelezést a letisztult nine panel grid-re cseréli, a "kaotikusabb" vonalazású rajzok pedig noir-os hangulatot idéző, vastag ecsetkezelésű fekete-fehér kockáknak adják át helyüket - mondjuk, hogy David Mazzucchelli Tükörváros-beli stílusának átörökítése a small press világába (example balra), noha ez elvileg korábbi.

Nem mennék bele most abba, hogy az Optic Nerve mini-comicok óta eltelt időszakban Tomine az underground szcéna egyik fontos alakja lett (azonos című képregénysorozatát a D&Q 1995 óta adja ki), hogy például képregényein kívül a The New Yorker-nek szánt borítói a legjobbak közé tartoznak, meg hasonlók. Zárásként inkább afelé vinném az egész bejegyzést, hogy képregénykészítésre buzdítok minden lelkes embert! Adrian Tomine pár havonta ki tudott jönni 8 oldallal, teljesen magától, saját költségen (a fekete-fehér olcsó), és terjesztette, ahol tudta. Ezt mi is meg tudjuk csinálni. Ha csak minden második képregényalkotó összehozna mondjuk négy oldalt, és 50 Ft-ért árulná, máris gazdagabb lenne a magyar képregénypiac. Hmm... Nekem tetszik az ötlet. Akkor hát indulás!

Börze

Tegnap volt képregénybörze!!!
Hát mit ne mondjak, az árusítás része a dolognak ezúttal nem volt olyan izgalmas, mint a múltkor. Kevesebben is voltak ezen a mostanin, mint az eddigieken (én legalábbis így érzékeltem), meg aztán akit érdekelt, az már korábban beszerezte a Dzsánki Volume One-t.
Úgyhogy sokkal érdekesebb volt ide-oda mászkálni, feltérképezni a terepet, felforgatni a standokat, vadászni kisebb-nagyobb dolgokra, habár pénzem az nem sok volt, meg nem is akartam semmit se különösebben megvenni, csak a magyar megjelenésekből válogattam, bár ezt nem pusztán kényszerűségből tettem, hanem komoly elhatározásból is. Úgyhogy gazdagabb lettem a Kingpin Kiadó szerzői kiadványaival (11 történet, Piramisfej), a Nero Blanco Comix 6-tal, és - noha ez nem volt betervezve - Spuri mindkét Charax kötetével és Bóni és Timjével. Úgy döntöttem, mindegyikről, amelyiket sikerült már elolvasnom, írok most ide futó benyomásokat, röviden, tömören, abszolút személyes hangvételben, tehát nem ekultúrás képregényESZTÉTAként, hanem egyszerű olvasóként.

11 történet
Abszolút tetszett a Kingpin kezdeményezése, miszerint a szerzői képregény pályázatukra beérkező néhány oldalas történetek legjobbjaiból egy huszonnégy oldalas, olcsóért hozzáférhető füzetet állítanak össze, megteremtve a lehetőségét annak, hogy kvázi "amatőrök" is megjelenhessenek nyomtatásban. A mezőnyből kimagaslik két egyáltalán nem amatőr munka, Pilcz Roland 3 oldalas Kalyber Joe-története és Pásztor Tamás Tomsterje - számomra mindkettő a vizuális megvalósítása miatt (a Kalyber Joe egyszerűen gyönyörű fekete-fehérben, Rolandnak többet kéne ilyen stílusban alkotnia, nagyon jól áll neki). Sajnos történetileg egyik sem fogott meg, és ez bizony nagy kár, mert 3 illetve 2 oldalon igenis lehetséges maradandót alkotni. De hát nincs ez másként a füzet többi képregényével sem, hiába írta zömét a honi Pókemberszakértő, Harza Tamás (aki nem mellesleg a Kingpin Kiadó feje - a 11 sztoriból nagyon cselesen minimum négy az övé, de ezzel nincs semmi baj, én is így csinálnám). Annak örültem és meg is lepődtem rajta, hogy nem nyúlt szuperhősös témához - mégis, összességében sem a Döntés, sem a Főnyeremény, sem a többi nem nyűgözött le (a Körökben egy nagyon jó gondolat van, eléggé szürreális és nyomasztó, a végét mégis tönkre vágja néhány fölösleges mondat). Ellenben, hogy legalább egy konkrétabb pozitívumot mondjak, Puskás Szabolcs és Halmi Zsolt Hőség című kétoldalasa mind rajzilag, mind ötletileg, mind szövegileg/történetvezetésileg élvezetes. Ahogy István mondta: egy geges, de jó.
Hmm... Ez a kiadvány volt az első, amit megvettem a börzén (tehát nem mondhatja senki, hogy nem nyitottam felé), mégis ez bizonyult a legkevésbé jónak mind közül. Kár.

Piramisfej
Ezzel a marhasággal a Kingpin weboldalán találkoztam először, és már akkor is szétröhögtem rajta a belemet. Hogy valami ennyire primitív legyen, ugyanakkor ennyire jó! Az egésznek semmi értelme, nekem mégis tetszik. Ha bárkinek kedve támad, itt elolvashatja az összeset (merthogy ez egy sztripsorozat). Az mondjuk még nem derült ki számomra, hogy ki a szülőatyja a projektnek.

Nero Blanco Comix 6
Ezt a kiadványt meg kellett vennem, hiszen van benne egy Kemenes Iván-történet! És viccen kívül: ezért az egyért érdemes beruházni a cuccra leginkább - noha be kell vallanom, hogy még nem sikerült teljesen végigolvasnom a füzetet. Ettől függetlenül Nero Blanco legújabb kalandja éppen olyan volt, mint a többi: tökéletesen közömbös a számomra, hiába szuper rajzilag. Az új Bábel (Koska Zoli alkotása) egészen jópofa és érdekes - a vége valamiért nem jön be. Göndöcs Gergely egyoldalasa rendben van. A többihez (Süli Andrea, Pádár Ádám, Molnár Gábor és Fórizs Gergely munkáihoz) még nem volt szerencsém. Most azért engedem meg magamnak ezt a lazaságot (a féltudatlan prédikálást), mert van rá esély, hogy rövidesen - gondosabb tanulmányozás után - írok az egész füzetről az Ekultúrán, és azt akkor úgyis belinkelem ide. Szóval emiatt nem is vágnék bele a Napfekete című Kemenes-szösszenet elemzésébe - egyelőre legyen elég annyi, hogy pöpec.







Bóni és Tim
Tálosi András (alias Spuri) még a Hungarocomixon bevallotta, hogy neki a Pszicho Dzsánki nem tetszik, mert finoman szólva nem az ő világa. Ennek ellenére most kért tőlünk egy példányt - cserébe mi is vettünk mindegyik képregényéből. Mert az talán sejthető, hogy a világunk közti különbségről nekünk is hasonló a véleményünk: a Charax meg a Bóni és Tim szépen megrajzolt, szórakoztató valamik, de pusztán a saját örömünkre nem feltétlenül vennénk meg. Annál inkább adnám kisgyerekek kezébe! Noha a Charaxon érthető okokból még nem sikeredett végigrágnom magam (egy kötet nagyjából 40 oldalas, én meg este hétig söröztem tegnap - nem volt esélyem még csak hozzáfogni sem az olvasásához), a Bóni és Timet rögtön a helyszínen elolvastam, és tetszett! Az állatfigurák aranyosak, a rövid történetek kellően bájosak, bumfordiak. És ami különösen bejött, az az, hogy szövegbuborékok nem lévén az olvasónak a képkockák egymásutánjából, a rajzok dinamikájából kell összeraknia a cselekményt, majdnem mint egy néma rajzfilm esetében, mégis a képregény működési elvének megfelelően - ennél jobban semmi nem fejleszti a vizuális értelmezőkészséget. Nézzétek meg a charax.hu-t!

Szereztem még a magyar kiadások mellett egy 32 Stories című valamit egy Adrian Tomine nevű valakitől, de arról majd csak legközelebb írok. Röviden összefoglalva a tegnapot: jó volt, de volt már jobb is. Legalább Kemenes Ivánnal tudtunk inni két sört.

Drawings

A tegnapi nap elég jó volt. Sütött a nap, meleg volt, plusz még az ihlet is megszállt benn a munkahelyemen. Ergo rajzoltam.
Poén, de az jutott eszembe, vajon létezik-e olyan, hogy valaki 10x5 centis papírfecnikre alkotja meg az életművét. Az ki van zárva ugyanis, hogy én 10x5 centis papírfecniknél nagyobb felületre rajzolhassak feltűnés nélkül a kölcsönzőpultban. Nem mintha ez nem lenne feltűnő egy picit, de az ember szereti azt hinni, hogy a kis dolgok (esetemben a kis méretű dolgok - és most nem valami másra célzok) felett könnyebben átsiklik a tekintet. Aprócska rajzokat készíteni nem bűn, még jópofa is lehet - de az hogy nézne ki, ha egy festővásznat állítanék a pultba, hogy unalmas perceimben pingálgassak egy kicsit?
Ilyen unalmas percekből van persze a legtöbb a könyvtárban, amit mindenki igyekszik a lehető legértelmesebben kitölteni. Ha éppen nem beszélgetünk a kedvenc kolléganőmmel, akkor rajzolok neki valamit, mint ahogy azt már egy korábbi bejegyzésemben leírtam. Ezeket is neki csináltam - talán az eddigi legjobbak vannak köztük. Persze egyiknek sincs különösebb értelme - ám most valamiért szeretném úgy érezni, hogy a kis dolgoknak is van jelentőségük.
Ehhez a legutolsóhoz egy bizonyos Marketingkommunikáció című könyv borítóján telefonáló nőt használtam modellnek. Gondoltam, közlöm, mielőtt még bárki azt hinné, hogy ilyen jól(?) rajzolok nőket fejből.
Visszatérve a bejegyzés elején felvetett kérdésemre: lehet, hogy az életművem tényleg csak néhány jelentéktelen cetliből fog állni. Naésaztán. Legalább nem hülye olvasói vonalkódok lesznek rajtuk.

(Utólagos kívánságra hozzáteszem, mintegy a valóság képviselése céljából, hogy a pultban igenis rengeteg munka van, csak akkor unalmas nagyon az élet, amikor éppen nincs. Nehogy bárki is félre legyen informálva!)

A passió, magyar premier

Igaz történet. Bár nem voltam jelen, mikor megesett.A rajz egyébként csak egy firka a szokásos cetlik egyikére, ennél jobban se időm, se türelmem, se kedvem nem volt kidolgozni. Szóval tudom, hogy a vásznat például túl magasra rajzoltam, de az most nem számít.

Mostanában nem sűrűn rajzolok... Vajon miért?

Kázmér-ajtó (enyimé)

Annak, aki még mindig nem tudja, miről is szól a Kázmér és Huba, itt egy link: link.
And another.

Újabb krokik,

ezúttal biztonsági őrökről, változatos technikákkal (értsd: azzal a tollal, amelyik a kezembe került - ez a másodiknál egy sima narancssárga kihúzó filc volt).
Az egyik egy fiatal csaj, suli mellett dolgozik napi tizenkét, néha huszonnégy órát. A másik a legszigorúbb őrzővédő, akivel csak találkoztam, igazi tisztelet övezi mind a kollégái, mind a könyvtárlátogatók körében. És nő.

Szegény biztonsági őröket csaknem mindenki utálja. Én inkább sajnálom őket, mert totálisan értelmetlen munkát végeznek.