2011. július 25., hétfő
2011. július 23., szombat
2011. július 12., kedd
Campbell finds out
Eddie Campbell másfél év szünet után újra blogol. A kiváltó ok egy spanyolországi képregényes rendezvény és az ott szerzett tapasztalatai - egészen jó tapasztalatok azzal kapcsolatban, ahogy a spanyolok a graphic novel kérdéséről beszélnek. A terminus használatáról ő korábban igen negatív véleménnyel volt. De most egy kicsit mintha kezdene megengedőbb és bizakodóbb lenni.
Minden esetre ezt találni a blogján, tegnapi posztként:
Sosem tagadta az öreg, hogy nagy self-googler (egyszer tréfásan azt mondta egy képregényes öninterjúban, hogy addig nem kezdi el a napját, amíg be nem írta a nevét a google-be és meg nem bizonyosodott róla, hogy senki nem mond róla csúnyákat), de az meglepett, hogy megtalálta ezt a szövegrészt, ami egy több mint egy évvel ezelőtti bejegyzésemből való. Persze a google kicsit szarul fordít, valójában ezt írtam akkor:
"Azt gondolom, Eddie Campbellnek igaza van, azaz ahelyett, hogy meghatározásokkal vesződnénk, koncentráljunk inkább az egyes alkotások minőségére, és arra, hogy mindegyik komoly mű mögött egy alkotó áll, mondanivalóval és célokkal, legyen az film, színdarab, regény vagy képregény."
Blogjaink észrevétlenül fonódnak egymásba.
Minden esetre ezt találni a blogján, tegnapi posztként:
Sosem tagadta az öreg, hogy nagy self-googler (egyszer tréfásan azt mondta egy képregényes öninterjúban, hogy addig nem kezdi el a napját, amíg be nem írta a nevét a google-be és meg nem bizonyosodott róla, hogy senki nem mond róla csúnyákat), de az meglepett, hogy megtalálta ezt a szövegrészt, ami egy több mint egy évvel ezelőtti bejegyzésemből való. Persze a google kicsit szarul fordít, valójában ezt írtam akkor:
"Azt gondolom, Eddie Campbellnek igaza van, azaz ahelyett, hogy meghatározásokkal vesződnénk, koncentráljunk inkább az egyes alkotások minőségére, és arra, hogy mindegyik komoly mű mögött egy alkotó áll, mondanivalóval és célokkal, legyen az film, színdarab, regény vagy képregény."
Blogjaink észrevétlenül fonódnak egymásba.
2011. július 8., péntek
Ajánlom
Íme három angol nyelvű képregény, amit az utóbbi egy évben olvastam, és érdemesnek tartok arra, hogy mások is a kezükbe vegyék őket. A következőkben mindegyikről írok pár sort, hogy képbe kerüljetek.
The Playwright (Eddie Campbell - Daren White)
Top Shelf Productions, 2010.
Ahogy a fülszöveg mondja, ez a könyv egy középkorú, nőtlen férfi szexuális életéről szól. A fickó egy rendkívül sikeres dráma- és tévéfilmsorozat író, aki ugyanakkor nagyon sikertelen a magánéletében. Működhet-e a kettő egyszerre? Lehetséges, hogy csak addig van releváns mondanivalónk a világ számára, amíg szerencsétlennek és nyomorultnak érezzük magunkat? Daren White keserű humorral, mégis nagyfokú empátiával mutatja be a mindennapokban esetlen és ügyetlen főhősét, aki a szeme elé kerülő csinos nőket mentálisan "eltárolja", hogy aztán erotikus fantáziálásaiban "használja fel" őket. A könyv ereje mégis az írót kiegészítő rajzoló, Eddie Campbell intenzív színekben pompázó képi világában, mesteri panelkezelésében rejlik, ami egy következő réteget ad a történetnek. Nem mintha sokat vacakolna a formával - a fekvő téglalap alakú The Playwright minden oldalán három panel található, mintha egy baromi hosszú comic stripet olvasnánk -, a panelek tartalma és egymásutánja azonban folyamatosan játékba hív minket, kifinomult szellemi munkavégzésre szólít fel. A kizárólag narrátorszöveget működtető sztori (nincs se szóbuborék, se hangeffekt, se semmi) így válik lenyűgöző mélységekkel bíró illusztrált narratívává. Csak ajánlani tudom.
Tantrum (Jules Feiffer)
Fantagraphics Books, 1997.
Feiffer munkáira régóta kíváncsi voltam már, és úgy gondoltam, miért ne kezdjem az ismerkedést ezzel az 1997-ben kiadott, egyébként viszont 79-es művével, ami megelőzve korát, már a graphic novel mozgalom előtt (a comic bookhoz képest) jóval nagyobb terjedelemben vállalkozott igazán mély tartalmak kifejezésére. A Tantrum (Hiszti) valóságos remekmű. Főhőse - a Playwright-éhoz hasonlóan - középkorú férfi, azonban nem a világtól magát elszeparáló művész, hanem dolgos, családos kispolgár - aki egy nap besokall, és irtózatos hisztizés közepette visszaimádkozza magát kétévessé. Mert Feiffer tudja azt, amit már Heidegger is tudott: hogy a világ ellenséges, hogy a das Manoktól meg lehet fulladni; de már tudja azt is, amit a 19. század végének és 20. század első felének egzisztencialista filozófusai még nem tudhattak: hogy az önmegvalósítás nem végrehajtható, hanem szép álom csupán. Leo nem valósítja meg önmagát, nem válik übermensché: ő elmenekül a világ elől, vissza a csecsemőkorba, jelenvalólét-mivoltának abba az időszakába, amikor mindösszesen arra vágyott, hogy valaki a hátára vegye és cipelje egy kicsit. Az etikai stádiumból vissza a tisztán esztétikaiba, jegyezné meg Kierkegaard. És még mielőtt valaki sznobizmussal vádolna: a Tantrum egyértelműen ezekre a filozófiai és társadalmi kérdésekre/jelenségekre reflektál, nem csak az ujjamból szoptam őket. Mert hiszen az elidegenedés témakörét végső soron még mindig nem merítettük ki. Ám Feiffer erről a karikaturista eszközeivel beszél, hatalmas, egypaneles firkálmányokkal mind a 180 oldalon, fantasztikus humorral, fájdalmasan pontosan. Rajzai láttán "az alkotás pillanatában a világgal szemben tanúsított türelmetlenség benyomását kapjuk", ahogy azt Neil Gaiman írja a kötet előszavában. Bizony az egyik legkomolyabb képregény ez, amit a médium történetében alkottak. (Bővebb elemzésért forduljatok ide: Varró Attila: Kult-comics. Mozinet Kft., 2007.)
Asterios Polyp (David Mazzucchelli)
Pantheon, 2009.
A 2010. június 5-i Blossza arról szólt, hogy mennyire megérintett engem ez a képregény. Ami való igaz. De miért? Nos, David Mazzucchelli egy nagyszerű amerikai képregényművész, tehát az ő dolgai mindig nagyon érdekelnek, és általában meg is ragadnak. Olyan jól beszéli a képregénynyelvet, mint kevesen, ráadásul munkái vizualitásukban is kiemelkedők. De erről bővebben már írtam itt. Az Asterios Polyp minden esetre megosztja a kritikusokat, mivel Mazzucchelli ebben annyit szórakozik a formanyelvvel, hogy az sokak számára már nem jelent többet céltalan virtuozitásnál. Mert a történet nem bonyolult, sőt. Helyenként talán még némi falsság is van benne. Viszont gyönyörű a struktúrája, és nem, szerintem egyáltalán nem erőltetettek a formai megoldásai (és másból sem áll, mint formai megoldásokból). Szórakoztató, egy szuszra végigolvasható képregény ez, love story-val és én-kereséssel, stilizált szereplők felvonultatásával - de emberi tartalommal. A magam részéről nem csodálkozom rajta, hogy Mazzucchelli egy nem különösebben eredeti történetet választott arra, hogy elmesélése ürügyén összegezze évtizedek alatt felhalmozódott tudását és gondolatait a képregény formanyelvét illetően - erről van szó ugyanis. Mások nem értik, miért kellett ezen tíz évig dolgoznia. Én minden esetre ajánlom a könyvet mindenkinek, aki szereti az átgondoltan kísérletezős dolgokat. (A kötetről Kránicz Bence írt nagyszerű cikket a Buborékhámozó képregényes szaklap 9. számába.)
The Playwright (Eddie Campbell - Daren White)
Top Shelf Productions, 2010.
Ahogy a fülszöveg mondja, ez a könyv egy középkorú, nőtlen férfi szexuális életéről szól. A fickó egy rendkívül sikeres dráma- és tévéfilmsorozat író, aki ugyanakkor nagyon sikertelen a magánéletében. Működhet-e a kettő egyszerre? Lehetséges, hogy csak addig van releváns mondanivalónk a világ számára, amíg szerencsétlennek és nyomorultnak érezzük magunkat? Daren White keserű humorral, mégis nagyfokú empátiával mutatja be a mindennapokban esetlen és ügyetlen főhősét, aki a szeme elé kerülő csinos nőket mentálisan "eltárolja", hogy aztán erotikus fantáziálásaiban "használja fel" őket. A könyv ereje mégis az írót kiegészítő rajzoló, Eddie Campbell intenzív színekben pompázó képi világában, mesteri panelkezelésében rejlik, ami egy következő réteget ad a történetnek. Nem mintha sokat vacakolna a formával - a fekvő téglalap alakú The Playwright minden oldalán három panel található, mintha egy baromi hosszú comic stripet olvasnánk -, a panelek tartalma és egymásutánja azonban folyamatosan játékba hív minket, kifinomult szellemi munkavégzésre szólít fel. A kizárólag narrátorszöveget működtető sztori (nincs se szóbuborék, se hangeffekt, se semmi) így válik lenyűgöző mélységekkel bíró illusztrált narratívává. Csak ajánlani tudom.Tantrum (Jules Feiffer)
Fantagraphics Books, 1997.
Feiffer munkáira régóta kíváncsi voltam már, és úgy gondoltam, miért ne kezdjem az ismerkedést ezzel az 1997-ben kiadott, egyébként viszont 79-es művével, ami megelőzve korát, már a graphic novel mozgalom előtt (a comic bookhoz képest) jóval nagyobb terjedelemben vállalkozott igazán mély tartalmak kifejezésére. A Tantrum (Hiszti) valóságos remekmű. Főhőse - a Playwright-éhoz hasonlóan - középkorú férfi, azonban nem a világtól magát elszeparáló művész, hanem dolgos, családos kispolgár - aki egy nap besokall, és irtózatos hisztizés közepette visszaimádkozza magát kétévessé. Mert Feiffer tudja azt, amit már Heidegger is tudott: hogy a világ ellenséges, hogy a das Manoktól meg lehet fulladni; de már tudja azt is, amit a 19. század végének és 20. század első felének egzisztencialista filozófusai még nem tudhattak: hogy az önmegvalósítás nem végrehajtható, hanem szép álom csupán. Leo nem valósítja meg önmagát, nem válik übermensché: ő elmenekül a világ elől, vissza a csecsemőkorba, jelenvalólét-mivoltának abba az időszakába, amikor mindösszesen arra vágyott, hogy valaki a hátára vegye és cipelje egy kicsit. Az etikai stádiumból vissza a tisztán esztétikaiba, jegyezné meg Kierkegaard. És még mielőtt valaki sznobizmussal vádolna: a Tantrum egyértelműen ezekre a filozófiai és társadalmi kérdésekre/jelenségekre reflektál, nem csak az ujjamból szoptam őket. Mert hiszen az elidegenedés témakörét végső soron még mindig nem merítettük ki. Ám Feiffer erről a karikaturista eszközeivel beszél, hatalmas, egypaneles firkálmányokkal mind a 180 oldalon, fantasztikus humorral, fájdalmasan pontosan. Rajzai láttán "az alkotás pillanatában a világgal szemben tanúsított türelmetlenség benyomását kapjuk", ahogy azt Neil Gaiman írja a kötet előszavában. Bizony az egyik legkomolyabb képregény ez, amit a médium történetében alkottak. (Bővebb elemzésért forduljatok ide: Varró Attila: Kult-comics. Mozinet Kft., 2007.)Asterios Polyp (David Mazzucchelli)
Pantheon, 2009.
A 2010. június 5-i Blossza arról szólt, hogy mennyire megérintett engem ez a képregény. Ami való igaz. De miért? Nos, David Mazzucchelli egy nagyszerű amerikai képregényművész, tehát az ő dolgai mindig nagyon érdekelnek, és általában meg is ragadnak. Olyan jól beszéli a képregénynyelvet, mint kevesen, ráadásul munkái vizualitásukban is kiemelkedők. De erről bővebben már írtam itt. Az Asterios Polyp minden esetre megosztja a kritikusokat, mivel Mazzucchelli ebben annyit szórakozik a formanyelvvel, hogy az sokak számára már nem jelent többet céltalan virtuozitásnál. Mert a történet nem bonyolult, sőt. Helyenként talán még némi falsság is van benne. Viszont gyönyörű a struktúrája, és nem, szerintem egyáltalán nem erőltetettek a formai megoldásai (és másból sem áll, mint formai megoldásokból). Szórakoztató, egy szuszra végigolvasható képregény ez, love story-val és én-kereséssel, stilizált szereplők felvonultatásával - de emberi tartalommal. A magam részéről nem csodálkozom rajta, hogy Mazzucchelli egy nem különösebben eredeti történetet választott arra, hogy elmesélése ürügyén összegezze évtizedek alatt felhalmozódott tudását és gondolatait a képregény formanyelvét illetően - erről van szó ugyanis. Mások nem értik, miért kellett ezen tíz évig dolgoznia. Én minden esetre ajánlom a könyvet mindenkinek, aki szereti az átgondoltan kísérletezős dolgokat. (A kötetről Kránicz Bence írt nagyszerű cikket a Buborékhámozó képregényes szaklap 9. számába.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)