Pályamű

A nagy pangás közepén íme egy pályamű, ami e-mailen érkezett hozzám egy kedves bölcsész barátomtól a comic speech-es dologra, amiről pár hónappal ezelőtt volt szó. Azóta sok minden változott, például a comic speech-et átkeresztelték comic jam-re, de ezt a barátom nem tudhatja, meg aztán mindegy is. Mivel nem csatolt fájlként küldte a szöveget, hanem a levele részeként, beillesztem ide az egész levelezést, mert abban is elhangzik egy s más. A vastag betűs részek az enyémek. Hát, remélem, hogy nektek is legalább annyira tetszeni fog, mint nekem! Oldalt látható a tárgyalt képregény, ha valaki már elfelejtette volna, hogy néz ki.

“Szevasz, Gergő, látom, hogy a Halász Zolit leszámítva senki nem nevezett be a “pályázatodra”, amit a comic speech-eddel kapcsolatban írtál ki… Én azért megpróbálnám, lehet? Előre is bocs, ha kicsit bölcsészes lesz vagy sznob vagy akármi, tudod, hogy nagyon szeretek többszörösen összetett mondatokat írni… Azért próbálok nem nagyon elrugaszkodni a valóságtól. Minden esetre most egy komoly elemzés következik, ami lehet, hogy kicsit száraz vagy személytelen. Ha akarod, kiteszed, ha nem, nem.

Ha piszkálódni akarnék, azt mondanám, hogy Oravecz Gergely a magánéletét tudja legjobban papírra vetni, olyan szituációkat, amelyekben vagy felsejlik az abszurd, vagy amelyekben megvan annak a lehetősége, hogy érdekessé, humorossá váljanak, és ehhez mintha öntudatlanul mindig valami nagyon kötött és rövid formát választana. A comic strip és a comic speech is ilyenek. Nem szeretnék belemenni, hogy melyik a kötöttebb a kettő közül (hogy melyik a rövidebb, az eléggé feltűnő), úgyhogy az egyszerűség kedvéért azt mondom, hogy a comic speech a nehezebb műfaj, és nem törődöm azzal, hogy ez a műfaj szinte egyáltalán nincs még definiálva, olyan friss (tudtommal a Magyar Képregény Akadémia két tagja találta ki a kétezres évek közepén). A létező példák azt mutatják, hogy a comic speech ugyanúgy a humor szolgálatába van állítva, mint a comic strip, de ez nem szentírás, és idővel nyilván jön majd olyan, aki megcáfolja ezt a tételt. Oravecz például bizonyos szempontból megpróbálkozik vele, miközben nem tagadja meg a humort sem. Az persze jó kérdés, hogy a comic speech műfajához elválaszthatatlanul hozzá tartozó humort nem tagadja-e, vagy a saját humorát, ironikus látásmódját. Úgy is föltehetjük a kérdést, hogy vajon úgy gondolja-e Oravecz, hogy a comic speech alapvetően humoros forma, és ennek a követelménynek illik megfelelni, vagy egyszerűen csak képtelen irónia nélkül hozzányúlni a saját életéhez. De ezt a kérdést most nem kell megválaszolni, úgyhogy mehetünk tovább.
Annyit azért érdemes megjegyezni, hogy Oravecz rajzstílusa inkább stilizált, mint naturalista, és ez talán előre meghatározza, hogy milyen témákat választ megrajzolásra. A stílus általában a látásmódból ered, ezt tudjuk, de abban nem lehetünk biztosak, nem arról van-e szó, hogy Oravecz szeretne naturalista lenni, csak képességei megakadályozzák ebben? Netán azért humorizál, mert a valódi komolysághoz nem elég kifinomult a látása, kézügyessége, technikája? Megint csak költői a kérdés, haladjunk tovább.
Az az igazság, hogy bármennyire is szeretnénk a képregényt a mozgóképtől független médiumként kezelni, nagyon nehezen megy, mert a film formanyelve alapjaiban határozza meg a látásmódunkat. A képregénynek mégsem kéne teljesen a film kódrendszerét alkalmaznia, elvégre akkor nem lesz más, mint olyan mozgókép, ami nem mozog, viszont olcsón előállítható. Sajnos ebben a comic speech-ben Oravecznek sem sikerül teljesen elrugaszkodnia a filmes módszerektől, hiába tudjuk, hogy amúgy lelkes propagálója és elméleti kutatója a képregény önálló jelrendszerének. Snitteket használ, váltogatja a beállítástípusokat, és megenged magának néhány “néma panelt” is. Persze a kötött forma miatt nem is nagyon tehet mást: az eltérő szélességű képkockák és a bennük elhelyezett szóbuborékok szinte kikényszerítik bizonyos kompozíciók alkalmazását. Ebből a szempontból viszont nincs okunk panaszra, mert Oravecz elegánsan és intelligensen oldja meg a feladatot. A “hegyezős” panel hirtelen vágást jelent az előzőekhez képest, a következő (a magányosan ücsörgős) panel szintén. Ezek tipikusan filmes megoldások, és kifogásolhatóak. Ugyanakkor nem tudom, hogyan máshogy lehetne kitölteni ezt a két panelt. A probléma más hazai képregényeseknél merül fel leginkább, a legtöbben ugyanis nem tudnak a dologgal mit kezdeni. Akárhány comic speech-et nézek is, mindegyiknél úgy tűnik, hogy ha nem korábban, akkor ennél a két panelnél biztosan megőrülnek az alkotók, és szándékosan elrontják azt a mesélői ívet, amit az első néhány képkockával úgy-ahogy felépítettek. A comic speechek legtöbbje borzasztóan idétlen és bárgyú. Oravecz viszont eléri, hogy olvasási élményünk zökkenőmentes legyen - csak, még egyszer mondom, öntudatlanul is arra a háttértudásunkra épít, aminek köszönhetően a film képi üzeneteit dekódolni tudjuk és szoktuk. Nagyon valószínű az is, hogy Oravecz nem tudott elszakadni Scott McCloud elméletétől sem, miszerint a panelek méretváltozása időben meghosszabbít ill. megrövidít egy jelenetet. Azt a képkockát, amelyiken a szerző (mert hát tényleg a szerző…) kihegyezi a ceruzáját, “rövidebbnek” érezzük, mint azt, amelyiken fejét a kezével támasztva, egyedül ül. Tényleg érezzük, hogy az utóbbi panelen zajló esemény (mekkora hülyeségnek tűnik ilyet mondani egy statikus képpel kapcsolatban) időben tovább tart, mint a hegyezés. De a panel koránt sem csak ennyit sugall: az előző sor kvázi gyorsan váltakozó képkockái után a hirtelen “kiszélesedés” megakasztja a feszesebb tempóhoz ügyesen hozzászoktatott szemet, magyarul arra kényszerít, hogy picit elidőzzünk itt. És hát azért kell itt elidőzni, mert dráma van, mert itt alkotói válság van, és ez ebből a képkockából csak úgy süt. Valószínűleg véletlen egybeesés, hogy pont abba a panelbe sikerült belesűríteni ezt az alkotói válságot, amelyiknél az alkotói válság egyébként is fel szokta ütni a fejét - és éppen ezért vicces, hogy, bár Oravecz alkotói válságról beszél, ezt a válságot az ő comic speech-én egyáltalán nem érezzük.
Ámde haladjunk! Nagyon hiányolom például a hátteret az utolsó képről! Ha már ilyen majdnem-panoráma, jó lenne a kávézóról is átfogóbb képet kapni, vagy legalább a többi emberről, ahogy sürögnek-forognak. Hallani akarom a csészék koccanását, az emberek duruzsolását! Elevenedjen meg a képzeletemben! Ez így nekem túl üres, túl steril. Viszont összesen ennyi a kritikám…
Még egyvalamire szeretnék kitérni, aztán abbahagyom, mert noha még sokáig folytathatnám az elemzést, nem látom sok értelmét, hogy az olvasókat tovább untassam.
Az utolsó panelnél valóban zavaró, hogy a buborékok nem egy szinten vannak, illetve hogy a második buborék magasabban van, mint az első - és valóban frappáns, ahogy Oravecz megoldja ezt a problémát, azzal, hogy a buborékokba írt szöveg tárgyának a buborékok eme előnytelen elhelyezkedését teszi meg. Ez az elrendezés maximum akkor működik, ha fekvő formátumú comic speech-et rajzol valaki. Bármilyen hihetetlen is, elsősorban a buborékok egymásutánisága határozza meg, honnan hova, és milyen útvonalon jut el a tekintet. Mivel legelőször a szöveget olvassuk el, és csak aztán vetünk egy pillantást a hozzá tartozó képre, egyáltalán nem segít, ha akár csak egyetlen panelen belül is felborul a rendszer. Már az sem jó, ha két egymást követő panelen más síkban helyezkednek el a buborékok, de még túlélhető. Ez nyilván egy olyan elképzelés, amihez nem kell foggal-körömmel ragaszkodni, ám arra minden esetre jó, hogy bizonyos problémákat meg tudjunk fogalmazni képregényekkel kapcsolatban. Mert az ugyan nyilvánvaló, hogy a szóbuborék a panelen belüli kompozíció része, és ennek fényében grafikai objektumként kell kezelnünk, azt mégsem szabad engednünk, hogy túlságosan magára vonja a figyelmet, legalábbis oly módon, hogy kizökkentsen az olvasásból vagy megnehezítse a befogadást. A comic speech-forma legnagyobb kritikája az lehet, hogy túlságosan is játékba hozza ezt az objektumot, amiről pedig legszívesebben mindannyian elfeledkeznénk. A szövegbuborék akkor jó, ha grafikai dimenziójában előttünk áll, ugyanakkor beleolvad a képbe, és csak mintegy tudat alatt fejti ki áldásos hatását. A comic speech-sablon erre sajnos egyáltalán nem törekedhet, hiszen az a legfőbb lényege, hogy az üres panelekkel és buborékokkal teli oldal bármelyik irányból kitölthető, álló és fekvő minőségében is. Éppen ezért nem mondhatunk többet és bölcsebbet a formáról annál, amit Oravecz barátnője megfogalmaz a képregény legvégén: “Ez benne a kihívás”. Annyit viszont megállapíthatunk, hogy amennyiben igazakat írtam az olvasási irányról és az olvasási élményről, úgy a comic speechek akkor működnek legjobban, ha horizontálisan látunk neki a “kitöltésükhöz”.

Na, hát ennyi, tudtam volna még többet, de még a beadandó esszéim is hátra vannak, meg aztán nem is vagyok a helyzet magaslatán… Tudom, hogy egy kicsit bennfentes írás, de ha nem jó, akkor talán nem emiatt, hanem mert eléggé kapkodtam vele. A végével például nem vagyok nagyon elégedett, szerintem sok hülyeséget írtam, meg nehezen is követhető… Kezedben a döntés, hogy felhasználod-e!
bz

Baszki, ez nagyon tetszik! Tökjó lett! Kicsit idegesít ez az állandó Oraveczezés, de amúgy okés. Nagyon elméleti! Pár helyen raktam bele vesszőket. Kiteszem a blogra, de a leveled többi részével együtt, rendben? “hiába tudjuk, hogy amúgy lelkes propagálója és elméleti kutatója a képregény önálló jelrendszerének” - na elmész a francba! :) :) Ja és: mondtam, hogy nem ér McCloudot felhasználni! :) De akkor már hiányolom belőle Campbell nevét, hiába egyértelmű, hogy a néma paneles meg a buborékos gondolat tőle ered.
grg

:)
Az Oraveczezést átírhatod Gergőzésre, ha akarod, csak azért így írtam, hogy piszkáljalak. :) Campbell neve meg benne volt, de aztán kiszedtem, mert így olyan, mintha saját agyszülemény lenne. :_) Ja és felőlem bármit kitehetsz, nekem mindegy… bz

kiteszek mindent
grg”