2011. december 29., csütörtök
Zombit karácsonyra
Szaffi kapta tőlem ajándékba ezt az ennek a rendkívül vonzó úriembernek az arcképével díszített bögrét, mert rajong a zombikért.
2011. december 23., péntek
2011. december 13., kedd
2011. november 27., vasárnap
2011. november 20., vasárnap
Olvasás extrém helyen
A tegnapi Szegedi Képregényfesztiválon három téma volt megadva, amiről rajzolni lehetett; én az Olvasás extrém helyen címűt választottam, ha már valamelyiket mindenképpen muszáj volt. Nem lett valami jó... Nem igazán jön át, amit szerettem volna, de legalábbis nem könnyen. Azért bízom benne, hogy néhányan értik. Sajnos 1) semmi kedvem nem volt a dologhoz, 2) semmi jó ötletem nem volt, 3) kurvára fáztam ott az aulában a padnál, 4) nem tudtam rendesen koncentrálni a sok figyelő tekintettől (egy idő után háttérbe is húzódtam).
A beszélgetésünk Lakatos Istvánnal viszont nem is volt olyan rossz. Nem tudom, felvette-e valaki, szerintem nem, úgyhogy hát megnézni/meghallgatni sajna nem lehet. De ezen a linken van mindenféle kép, köztük egy rólunk is, ahogy próbálunk rájönni, miről is akarunk beszélni. Kevés idő volt az egészre, de asszem valamit azért sikerült kihoznunk a dologból. Nem tudom, a hallgatókat kéne megkérdezni erről. Én összességében jól éreztem magam tegnap.
2011. november 15., kedd
Old man
2011. november 8., kedd
Chris Ware 5. - Ware, Campbell, Gasoline Alley, etc.
Mint tudjátok, Eddie Campbell az én nagy kedvenc szerzői képregényesem. De nemrégiben találkoztam Chris Ware művészetével, és ez az élmény maradandó nyomot hagyott bennem. Egyelőre még csak tapogatózom azzal kapcsolatban, hogy ki is ő és mit is tud, mert az én képregényalkotói felfogásomhoz képest nagyon mást csinál. Mégis azt kell mondjam, hogy jelen pillanatban valószínűleg ő az egyik legfontosabb képregényes, aki ebben a művészeti ágban alkot. Alant megpróbálok valahogy közelebb kerülni hozzá, úgy, ahogy az számomra logikus és kényelmes: egy közös szálra felfűzve, de némileg ellentétbe állítva őt Eddie Campbellel.
Chris Ware és Eddie Campbell közt hatalmas különbség van, és ha ezt a különbséget meg akarjuk ragadni, tulajdonképpen elég, ha a Gasoline Alley-vel való kapcsolatukról pár szót ejtünk. A Gasoline Alley egy stripsorozat, ami 1918-tól 1959-ig futott alkotója, Frank O. King keze alatt (azóta mások írják és rajzolják), és arról nevezetes, hogy ez volt az első strip, amiben a karakterek emberi idő szerint öregedtek. És ez nagy szó. Ebből az egy - és baromi jelentős - mozzanatból következik, hogy a Gasoline Alley humora egészen más, mint például a Garfieldé (nem repetitív és nem bárgyú), avagy tulajdonképpen a hétköznapihoz hasonló finom humorral operál. Szóval egy nagyon életszagú stripsorozat ez; tudom ajánlani, nekem is a polcomon csücsül a Drawn&Quarterly gondozásában megjelent Walt and Skeezix Book One c. első kötet, ami az 1921-ben az ajtó előtt talált kölyök, Skeezix felbukkanásától az 1922-es év végéig rendszerezi a képsorokat.
Campbell-re, aki ugyebár az önéletrajzi fikció nagymestere a képregényben, de legalábbis a hétköznapi élet történéseit megörökítő művész, mélységesen inspirálóan hatottak ezek a csíkok. Így beszél egy interjúban: "A kihívást mindig abban láttam, hogy a kis rajzolt figuráim életre keljenek az olvasó fejében. A túl elegáns képek ezt nem feltétlenül segítik. A Gasoline Alley-ben is a hétköznapi stripeket szeretem. A vasárnapi képsorok néha megszakítják a felfüggesztett hitetlenségemet [eg. a stripek valóságosságának illúzióját], pusztán azáltal, hogy stilisztikailag olyan érdekesek."
Gyorsan megmagyarázom ezt a "felfüggesztett hitetlenséget", bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz. Campbell ezt annak kapcsán mondta, hogy bár egy mű sosem lehet teljesen valóságos - még akkor sem, ha megtörtént eset(ek)en alapszik, mint az ő munkái -, az olvasó mégis realitásértékkel ruházza fel, legalább addig, amíg olvassa. Erre való többek között az invokáció Homérosz műveiben ("Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott..."), de az "Egyszer volt, hol nem volt"-típusú mesekezdés is: ezek mind arra kínálnak garanciát már rögtön az elején, hogy ami most következik, az igaz. Akkor is, ha nem. A "felfüggesztett hitetlenség" ennek fényében az, hogy bár tudom, hogy nem valóságos, amit olvasok, erről mégis hajlandó vagyok elfeledkezni a mű kedvéért.
De vissza a főtémához. Az előbb kiderült, hogy a Gasoline Alley-nek, mint a legtöbb stripsorozatnak, volt vasárnapi kiadása is, és hogy az eléggé más volt, mint az alapvonal. A Wikipédián ez áll:
"Az 1930-as évek Vasárnapi oldalai legtöbbször nem tradicionális gegeket használtak, hanem szelíden beszéltek a természetről, képzeletbeli álmodozásokat mutattak be szemléletes rajzokkal, vagy naturalisztikus képet festettek a kisvárosi életről."
Továbbá, Jeet Heer szavait idézve ugyaninnen:
"A napi stripekkel ellentétben, amelyek hónapokig futó történeteket mutattak be, a vasárnapi képsorok majdnem mindig különálló egységként működtek" - írja. "Míg a napi stripek az események kibontakoztatására adtak lehetőséget, a vasárnap a zamatos élményeké és az életen való elmélkedésé volt. A vasárnapi képsorok mutatják legjobban King vizuális történetmesélői szakértelmének kiforrottságát: képsorok, amelyek gyönyörűen bizonyítják szeretetét a természet iránt, érzékenységét a művészi formák irányában, és mély érzelmi kötődését az élethez."
Chris Ware-re, noha óriási rajongója a napi Gasoline Alley-stripeknek is (olyannyira, hogy ő az egyik szerkesztője az újranyomott csíkokkal teli vaskos köteteknek), elsősorban a vasárnapi képsorok hatottak. Amellett, hogy ezt minden további nélkül bevallja, rá is játszik King egyes formai megoldásaira a munkáiban. Íme egy példa - a felső képregényoldal Kingé, az alsó Ware-é.
A Gasoline Alley vasárnapi csíkjait külön kötetekben adja ki a Drawn&Quarterly, mivel tényleg egy radikálisan másféle szemléletet képviselnek a napi stripekhez képest. Előbbiek a formáról, a formával kifejezhető érzésekről, vágyakról, álmokról, látomásokról, illetve a formáról mint nyelvi dimenzióról, utóbbiak pedig a mindennapokról, a mindennapok "hagyományos" észleléséről/felfogásáról, vagy, ahogy Campbell mondaná, a közhelyről szólnak.
Chris Ware pedig formalista - de egyáltalán nem tartalom nélküli. És az ő esetében a tartalom aztán tényleg elválaszthatatlan a formától. Mondom ezt úgy, hogy halvány lila gőzöm sincs, mit csinál, hogyan csinálja, egyszerűen képtelen vagyok tetten érni, mitől működnek a képregényei. Ahhoz bele kéne férkőznöm az agyába, hogy megértsem. De az tuti, hogy ha a képregény valóban önálló nyelv, akkor azt az ő munkái bizonyítják a legpontosabban.
Ennyit mára.
Chris Ware és Eddie Campbell közt hatalmas különbség van, és ha ezt a különbséget meg akarjuk ragadni, tulajdonképpen elég, ha a Gasoline Alley-vel való kapcsolatukról pár szót ejtünk. A Gasoline Alley egy stripsorozat, ami 1918-tól 1959-ig futott alkotója, Frank O. King keze alatt (azóta mások írják és rajzolják), és arról nevezetes, hogy ez volt az első strip, amiben a karakterek emberi idő szerint öregedtek. És ez nagy szó. Ebből az egy - és baromi jelentős - mozzanatból következik, hogy a Gasoline Alley humora egészen más, mint például a Garfieldé (nem repetitív és nem bárgyú), avagy tulajdonképpen a hétköznapihoz hasonló finom humorral operál. Szóval egy nagyon életszagú stripsorozat ez; tudom ajánlani, nekem is a polcomon csücsül a Drawn&Quarterly gondozásában megjelent Walt and Skeezix Book One c. első kötet, ami az 1921-ben az ajtó előtt talált kölyök, Skeezix felbukkanásától az 1922-es év végéig rendszerezi a képsorokat.
Campbell-re, aki ugyebár az önéletrajzi fikció nagymestere a képregényben, de legalábbis a hétköznapi élet történéseit megörökítő művész, mélységesen inspirálóan hatottak ezek a csíkok. Így beszél egy interjúban: "A kihívást mindig abban láttam, hogy a kis rajzolt figuráim életre keljenek az olvasó fejében. A túl elegáns képek ezt nem feltétlenül segítik. A Gasoline Alley-ben is a hétköznapi stripeket szeretem. A vasárnapi képsorok néha megszakítják a felfüggesztett hitetlenségemet [eg. a stripek valóságosságának illúzióját], pusztán azáltal, hogy stilisztikailag olyan érdekesek."
Gyorsan megmagyarázom ezt a "felfüggesztett hitetlenséget", bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz. Campbell ezt annak kapcsán mondta, hogy bár egy mű sosem lehet teljesen valóságos - még akkor sem, ha megtörtént eset(ek)en alapszik, mint az ő munkái -, az olvasó mégis realitásértékkel ruházza fel, legalább addig, amíg olvassa. Erre való többek között az invokáció Homérosz műveiben ("Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott..."), de az "Egyszer volt, hol nem volt"-típusú mesekezdés is: ezek mind arra kínálnak garanciát már rögtön az elején, hogy ami most következik, az igaz. Akkor is, ha nem. A "felfüggesztett hitetlenség" ennek fényében az, hogy bár tudom, hogy nem valóságos, amit olvasok, erről mégis hajlandó vagyok elfeledkezni a mű kedvéért.
De vissza a főtémához. Az előbb kiderült, hogy a Gasoline Alley-nek, mint a legtöbb stripsorozatnak, volt vasárnapi kiadása is, és hogy az eléggé más volt, mint az alapvonal. A Wikipédián ez áll:
"Az 1930-as évek Vasárnapi oldalai legtöbbször nem tradicionális gegeket használtak, hanem szelíden beszéltek a természetről, képzeletbeli álmodozásokat mutattak be szemléletes rajzokkal, vagy naturalisztikus képet festettek a kisvárosi életről."
Továbbá, Jeet Heer szavait idézve ugyaninnen:
"A napi stripekkel ellentétben, amelyek hónapokig futó történeteket mutattak be, a vasárnapi képsorok majdnem mindig különálló egységként működtek" - írja. "Míg a napi stripek az események kibontakoztatására adtak lehetőséget, a vasárnap a zamatos élményeké és az életen való elmélkedésé volt. A vasárnapi képsorok mutatják legjobban King vizuális történetmesélői szakértelmének kiforrottságát: képsorok, amelyek gyönyörűen bizonyítják szeretetét a természet iránt, érzékenységét a művészi formák irányában, és mély érzelmi kötődését az élethez."
Chris Ware-re, noha óriási rajongója a napi Gasoline Alley-stripeknek is (olyannyira, hogy ő az egyik szerkesztője az újranyomott csíkokkal teli vaskos köteteknek), elsősorban a vasárnapi képsorok hatottak. Amellett, hogy ezt minden további nélkül bevallja, rá is játszik King egyes formai megoldásaira a munkáiban. Íme egy példa - a felső képregényoldal Kingé, az alsó Ware-é.
A Gasoline Alley vasárnapi csíkjait külön kötetekben adja ki a Drawn&Quarterly, mivel tényleg egy radikálisan másféle szemléletet képviselnek a napi stripekhez képest. Előbbiek a formáról, a formával kifejezhető érzésekről, vágyakról, álmokról, látomásokról, illetve a formáról mint nyelvi dimenzióról, utóbbiak pedig a mindennapokról, a mindennapok "hagyományos" észleléséről/felfogásáról, vagy, ahogy Campbell mondaná, a közhelyről szólnak.
Chris Ware pedig formalista - de egyáltalán nem tartalom nélküli. És az ő esetében a tartalom aztán tényleg elválaszthatatlan a formától. Mondom ezt úgy, hogy halvány lila gőzöm sincs, mit csinál, hogyan csinálja, egyszerűen képtelen vagyok tetten érni, mitől működnek a képregényei. Ahhoz bele kéne férkőznöm az agyába, hogy megértsem. De az tuti, hogy ha a képregény valóban önálló nyelv, akkor azt az ő munkái bizonyítják a legpontosabban.
Ennyit mára.
2011. november 7., hétfő
...mert alkotó is vagyok
A lassan esedékes Szegedi Képregényfeszten nem csak beszélgetőpartnerként, hanem alkotóként is jelen leszek. Úgyhogy a könyvtár honlapjára tőlem is fölkerült valami kamu szöveg, meg valami kézzelfoghatóbb dolog. Ez utóbbi a lényeg: a dunatanösvényes egyoldalasomat küldtem, amit, íme, a maga teljes valójában megtekinthet most már mindenki. Nyomtatásban pedig a Papírmozi 5. számában lesz olvasható, ha minden igaz, decemberben.
No, hát kellenek ennél jobb hírek?
Update (2012.07.14.): Persze ezek a linkek is mind le vannak már törlődve, szóval itt van egy, ami remélhetőleg állandó.
No, hát kellenek ennél jobb hírek?
Update (2012.07.14.): Persze ezek a linkek is mind le vannak már törlődve, szóval itt van egy, ami remélhetőleg állandó.
2011. november 6., vasárnap
Berlin - A kövek városa
Hö! Megint egy képregényes írás, csak ez most nem ajánló. Kritika? Elemzés? Tanulmány? Nemtom. Mindenképpen van benne egyfajta esztétikai nézőpont, szóval azoknak lehet igazán érdekes, akiknek az ilyesmi érdekes.
Link.
Ja igen. Ez amúgy a párommal közös oldalunk, alapvetően egy könyv apróhirdetési portál, de vannak kulturális rovatai is. Grg álnéven szokok ide írni néhanapján, mindenféléről (képregényről most először, ami nagy szó nálam).
Link.
Ja igen. Ez amúgy a párommal közös oldalunk, alapvetően egy könyv apróhirdetési portál, de vannak kulturális rovatai is. Grg álnéven szokok ide írni néhanapján, mindenféléről (képregényről most először, ami nagy szó nálam).
2011. november 5., szombat
Sandman - Párák évszaka
2011. november 2., szerda
2011. október 26., szerda
2011. október 24., hétfő
Chris Ware 4. - Még még még
Na tessék, csak el kell indítanom itt a blogon valamit, és az pillangó effektust idéz elő. A hg.hu-n írtak egy nagyszerű cikket Chris Ware Jimmy Corrigan: The Smartest Kid on Earth c. képregényéről, amiről én is akartam, de ezek után semmi szükség rá.
"A Jimmy Corrigan-t korántsem a terjedelme miatt nehéz végigolvasni. A megcsavart narratíva, a képrejtvények, a vizuális metaforák boncolgatása gyermeki örömmel tölti el az edzett képregényolvasót, aki kezdetben hosszú perceket szán egy-egy infografika felfejtésére, és borzasztóan élvezi az asszociáció alapú panelrendezést, de a sokadik szétalázós-pofáraeséses kockasor után nem bírja tovább. A paranoiás Jimmy történetén keresztül olyan elviselhetetlen mértékben zúdul ránk a kilátástalanság, a magány és az üresség egyvelege, hogy időről időre egyszerűen le kell tennünk a könyvet, ha nem akarunk depresszió-túladagolástól kifordulni a fotelunkból."
Olvassátok el, ez a következő lépés Chris Ware felé.
"A Jimmy Corrigan-t korántsem a terjedelme miatt nehéz végigolvasni. A megcsavart narratíva, a képrejtvények, a vizuális metaforák boncolgatása gyermeki örömmel tölti el az edzett képregényolvasót, aki kezdetben hosszú perceket szán egy-egy infografika felfejtésére, és borzasztóan élvezi az asszociáció alapú panelrendezést, de a sokadik szétalázós-pofáraeséses kockasor után nem bírja tovább. A paranoiás Jimmy történetén keresztül olyan elviselhetetlen mértékben zúdul ránk a kilátástalanság, a magány és az üresség egyvelege, hogy időről időre egyszerűen le kell tennünk a könyvet, ha nem akarunk depresszió-túladagolástól kifordulni a fotelunkból."
Olvassátok el, ez a következő lépés Chris Ware felé.
2011. október 22., szombat
Chris Ware 3. - Még még
Lassan valami átfogó címet kell adnom ezeknek a Chris Ware-es bejegyzéseknek.
Megint lefordítottam egy szövegrészt (nyersfordítás, ezért kicsit szar), ez most a Wikipédiáról van. Egyelőre nincs időm átfogó bejegyzést írni a témáról, ezért a sok fordítás. Az is lehet, hogy végül nem lesz az egészből semmi. De persze dehogynem.
"A munkamódszeremet úgy jellemezhetném, hogy megpróbálom vizuálisan megközelíteni a prózabeli fikció hangnemét, szemben azzal a hangnemmel, amit mondjuk életrajzíráshoz használnék. Sosem rajzolnék életrajzi történetet a direkt mesterséges karikaturista [cartooning] stílusomban. Megpróbálom a tipográfia szabályait alkalmazva irányítani azt, ahogy rajzolok, amivel egyfelől józan távolságban tartom magam a sztoritól, és ami másfelől egy vizuális analógia arra, ahogy emlékezünk és ahogy felfogjuk a világot. Ezt a munkamódszert az általam csodált alkotóktól tanulva dolgoztam ki, olyan alkotók munkáinak a tanulmányozásával, akik szerintem a legközelebb kerültek ahhoz a valamihez, ami az én szememben a képregény 'esszenciája'; ez pedig nem a képek egyszerű szemlélése, hanem lényegében a képek olvasásának furcsa folyamata. A rajzok fekete körvonalai számomra a fejünkben tárolt általános fogalmak vizuális megközelítései, de megpróbálok naturalisztikus színezést használni hozzájuk, hogy ugyanakkor érzéki tapasztalatot is nyújtsanak - ami véleményem szerint nagyjából lefedi azt, ahogy felnőttként tulajdonképpen érzékeljük a világot: nem igazán 'látunk' többé egy bizonyos életkor után, hanem nagyrészt csak elnevezünk, kategorizálunk, azonosítunk, és azt silabizáljuk, hogyan is függ össze minden. Sajnos az olvasók végeredményben néha talán hűvös és steril képet kapnak emiatt, ami egyáltalán nem szándékos, és amit kész vagyok kudarcként felvállalni, mindazonáltal jelen pillanatban ezt nem tudom teljesen megváltoztatni."
Megint lefordítottam egy szövegrészt (nyersfordítás, ezért kicsit szar), ez most a Wikipédiáról van. Egyelőre nincs időm átfogó bejegyzést írni a témáról, ezért a sok fordítás. Az is lehet, hogy végül nem lesz az egészből semmi. De persze dehogynem.
"A munkamódszeremet úgy jellemezhetném, hogy megpróbálom vizuálisan megközelíteni a prózabeli fikció hangnemét, szemben azzal a hangnemmel, amit mondjuk életrajzíráshoz használnék. Sosem rajzolnék életrajzi történetet a direkt mesterséges karikaturista [cartooning] stílusomban. Megpróbálom a tipográfia szabályait alkalmazva irányítani azt, ahogy rajzolok, amivel egyfelől józan távolságban tartom magam a sztoritól, és ami másfelől egy vizuális analógia arra, ahogy emlékezünk és ahogy felfogjuk a világot. Ezt a munkamódszert az általam csodált alkotóktól tanulva dolgoztam ki, olyan alkotók munkáinak a tanulmányozásával, akik szerintem a legközelebb kerültek ahhoz a valamihez, ami az én szememben a képregény 'esszenciája'; ez pedig nem a képek egyszerű szemlélése, hanem lényegében a képek olvasásának furcsa folyamata. A rajzok fekete körvonalai számomra a fejünkben tárolt általános fogalmak vizuális megközelítései, de megpróbálok naturalisztikus színezést használni hozzájuk, hogy ugyanakkor érzéki tapasztalatot is nyújtsanak - ami véleményem szerint nagyjából lefedi azt, ahogy felnőttként tulajdonképpen érzékeljük a világot: nem igazán 'látunk' többé egy bizonyos életkor után, hanem nagyrészt csak elnevezünk, kategorizálunk, azonosítunk, és azt silabizáljuk, hogyan is függ össze minden. Sajnos az olvasók végeredményben néha talán hűvös és steril képet kapnak emiatt, ami egyáltalán nem szándékos, és amit kész vagyok kudarcként felvállalni, mindazonáltal jelen pillanatban ezt nem tudom teljesen megváltoztatni."
2011. október 17., hétfő
Füzetes firkák, második felvonás
Egy ideje már újra itt az egyetem, szóval újra gyűlnek a füzetekbe az órai firkálmányok. Nyilván nem a legjobb rajzaim ezek, nekem valamiért mégis tetszenek. Hihetetlen például, mi minden eszembe nem jut rajztémaként egy órán, ami egyébként soha nem jutna eszembe. Normálisan nem szoktam csak úgy leülni az asztalhoz és firkálni. Sajnos elmúltak a boldog gyermekidők. Manapság, ha húzok egy vonalat a papíron, azt így vagy úgy, de munkából teszem.
2011. október 15., szombat
Chris Ware 2. - További melegítés
Megint Chris Ware. Egy három részes videó 2005-ből. Sajnos csak angolul és franciául értőknek.
... És szép lassan eljutok majd odáig, hogy valamit írok is a fickóról.
... És szép lassan eljutok majd odáig, hogy valamit írok is a fickóról.
2011. október 14., péntek
Chris Ware 1. - Bemelegítés
"A filmes nyelv eléggé meghonosodott a képregényben a 40-es, 50-es évek kalandképregényeivel. Szerintem a panelre mint kamerára gondolni eléggé... Nos, ez az egyik módja a dolognak, persze, de az előnye annak, hogy valaki képregényrajzoló [cartoonist], az, hogy a műve létrehozásához nem a világban néz körül, hanem saját magában. Szóval ha úgy tekintünk a panelre, mint valamire, amin keresztülnézünk, akkor nem a megfelelő módon gondolkodunk róla. Ha a filmrendezők innovációit használjuk érzelmek kommunikálására, akkor egy olyan mankóra támaszkodunk, ami szerintem nem jellemző arra a médiumra, amiben dolgozunk.
(...)
Azt hiszem, a [képregényhez] legközelebbi analógia a művészet történetében a japán nyomat lehet, ami egyáltalán nem reprezentáló jellegű, hanem úgy mutatja be a dolgokat, ahogyan azokra emlékszünk. A látványról való gondolkodásuk nem azon alapszik, ahogy látunk, hanem ahogy átélünk és emlékezünk dolgokra, és ezt én is igyekszem a munkám részévé tenni. Szóval nem úgy próbálom lerajzolni a dolgokat, ahogy látom őket, hanem ahogy emlékszem rájuk, azt hiszem, így lehet a legjobban megfogalmazni.
(...)
A képregény egyszerre szekvenciális és szimultán (egyidejű), és ezt elég sokszor ki is használod, főleg a diagramszerű [ábrázolásmódoddal] ...Van egy idézet Goethe-től, ami úgy szól, hogy 'az építészet megfagyott zene', és azt hiszem, ez mindennél jobban illik a képregényre, hiszen itt fogsz néhány képet, kimerevíted őket, és egészen addig nem is kelnek életre, amíg végig nem mész rajtuk a szemeddel. Bizonyos értelemben olyan ez, mint kottát olvasni. Korábban a rajzstílusról kérdeztél: nem akarom, hogy a történet érzelmi töltete a rajzok kifejező erejéből származzon. Az érzelemnek magában a történetben kell lennie; vagy abban, ahogyan átéled a történetet olvasás közben, vagy ahogyan emlékszel rá. Ez egy művészi döntés, amit meghoztam."
A teljes interjú angolul: Part 1, Part 2
(...)
Azt hiszem, a [képregényhez] legközelebbi analógia a művészet történetében a japán nyomat lehet, ami egyáltalán nem reprezentáló jellegű, hanem úgy mutatja be a dolgokat, ahogyan azokra emlékszünk. A látványról való gondolkodásuk nem azon alapszik, ahogy látunk, hanem ahogy átélünk és emlékezünk dolgokra, és ezt én is igyekszem a munkám részévé tenni. Szóval nem úgy próbálom lerajzolni a dolgokat, ahogy látom őket, hanem ahogy emlékszem rájuk, azt hiszem, így lehet a legjobban megfogalmazni.
(...)
A képregény egyszerre szekvenciális és szimultán (egyidejű), és ezt elég sokszor ki is használod, főleg a diagramszerű [ábrázolásmódoddal] ...Van egy idézet Goethe-től, ami úgy szól, hogy 'az építészet megfagyott zene', és azt hiszem, ez mindennél jobban illik a képregényre, hiszen itt fogsz néhány képet, kimerevíted őket, és egészen addig nem is kelnek életre, amíg végig nem mész rajtuk a szemeddel. Bizonyos értelemben olyan ez, mint kottát olvasni. Korábban a rajzstílusról kérdeztél: nem akarom, hogy a történet érzelmi töltete a rajzok kifejező erejéből származzon. Az érzelemnek magában a történetben kell lennie; vagy abban, ahogyan átéled a történetet olvasás közben, vagy ahogyan emlékszel rá. Ez egy művészi döntés, amit meghoztam."
A teljes interjú angolul: Part 1, Part 2
Coming soon
2011. október 10., hétfő
A tudományosság igénye nélkül
Tehát a kilences panelrend. A háromszor hármas oldalfelosztás. A nine panel grid.
A Watchmenben találkoztam vele először. Moore és Gibbons azért használták, hogy 1) a régi, például a Steve Ditko-féle szuperhős-füzetekhez tegyék hasonlóvá képregényüket, illetve hogy (ez az előzőből szinte egyenesen következik) az akkori szuperhős-füzetektől látványosan különbözővé tegyék azt; 2) a történetmesélés egy kontrollálható és átlátható, egyébként meg bonyolult, ám mégis egyszerű, nem utolsó sorban pedig rendkívül szofisztikált formáját végezzék (noha az igazi értékeire csak menet közben jöttek rá).
Ez egy merev oldalszerkezet, ami ugyanakkor számos variációs lehetőséget enged meg: össze lehet vonni paneleket, vertikálisan és horizontálisan is, illetve a Watchmenben van egy (két) rész, ahol a panelek szélessége a felére csökken, ami rögtön feszültséget kelt (ami helyes, hiszen a jelenet maga is roppant feszült).
Tehát: a szerkezet, ami ritmust és egységet szolgáltat a narratívának. Az írónak meg tökjó, mert a script írása közben pontosan el tudja képzelni, hogy fog kinézni a végleges oldal (hiszen végig a háromszor hármas hálóban kell gondolkodnia). Gibbons úgy fogalmazott egyszer, hogy Moore kvázi hangszerelte a Watchment: ta-da-da-daaaa, ta-daa, ide most három azonos méretű képkockát, aztán egy három kocka széleset, a hatás kedvéért, stb.
Az ember persze nem engedi el a kincset, ha már így véletlenül rátalált. Moore sem tette. Szinte minden későbbi képregényében felbukkan az elrendezés, még ha csak egy-egy oldal erejéig is. A From Hell, ez az 500 oldalas monstrum pedig, akárcsak a Watchmen, elejétől a végéig nine panel grid-ben fut. Moore azt mondta, ezt tekinti a legegyszerűbb és egyben leghatásosabb képregényes történetmesélési technikának. Mert ez bizony technika is, nem csak forma.
Egyébként tényleg minden mellette szól: se nem túl sok, se nem túl kevés kilenc panel egy oldalon, a beléjük préselhető információmennyiség pedig viszonylag nagy. Én is ezért fordultam hozzá a dunatanösvényes egyoldalasom készítésekor: szép, letisztult látványt akartam a papírra vinni, viszonylag kevés (összesen nyolc) panelt, amitől az egész szellőssé válik - a panelekben viszont jó sok utalást meg infót elhelyezni (nyelvileg és képileg is), hogy legyen valami tartalma is a dolognak. Ezt a képregényemet egyelőre csak az ismerheti, aki látta élőben a Duna-parton, ám ha minden igaz, hamarosan nyomtatásban is olvasható lesz. De mindent a maga idejében.
Nem akarok nagyon részletesen belemenni ebbe az egész témába, mert a dolognak a hatásmechanizmusát én nem annyira elméletben, mint inkább gyakorlatban szeretem vizsgálni. De fölmerül a kérdés, hogy vajon csak a "történetmesélős" képregények járhatnak-e sikerrel az alkalmazásában. Hiszen tudjuk, hogy léteznek a narratívát tagadó képregények is.
Nos, őszintén szólva fogalmam sincs. De tény, hogy még sosem láttam olyan pszichedelikus, dadaista vagy hasonló képregényt, ami használta volna a formát. Véleményem szerint nincs is ilyen, azért, mert a kötött szerkezet valamiféle logikát követel ill. teremt. Márpedig ez egy látványosan kötött szerkezet. Hogy megint Moore-hoz forduljak: szerinte a nine panel grid azért a legalkalmasabb történetmesélési eszköz, mert szabályossága, változatlansága eléri, hogy elfeledkezzünk a médiumról; ahogy a tévé képernyőjét bámulva egy idő után elfeledkezünk magáról a tévékészülékről, és teljesen bevonódunk például egy film cselekményébe. Persze ez már inkább afféle médiapszichológia. A lényeg azonban, hogy a kilences panelrend használata mintegy előfeltételezi a narratív szándékokat.
A nine panel grid a rend, a kozmosz. Valami, ami érthető és átlátható. A Tükörváros legvége nagyszerűen példázza ezt: a főhős megtébolyodásával (vajon tényleg megtébolyodik? hmm...) az addig szabályos kilences panelrendszer felborul, darabjaira hullik - ahogy Quinn és a világa is. Átlépünk a káoszba. Ezt a trükköt egyébként mi is megcsináltuk anno a Pszicho Dzsánkiban (ami szintén a háromszor hármas szellemben készült): amikor Pédzsé egy helyen belőtte magát, a képkockák elkezdtek fölborulni. Itt viszont inkább arról volt szó, hogy a jelenségvilágból hirtelen a lényegi világba kerülünk. Akárhogy is: mindkét esetben valami olyasmit kezd a főhős megtapasztalni, amihez immár nem tud a berögzült, addig nagyon is jól működő kategóriáival közelíteni.
Ilyen értelemben persze minden panelezési mód rendszer. Már maga a panel is: miniatűr rendszer. Ott van a legutóbbi online egyoldalas képregényem, amit szerényen csak Kant nyomá(ba)n-ra kereszteltem. Az a játék pont erről szól. Hogy a képkockán kívül hirtelen már nem az van, ami a képkockán belül. Mert a képregényben a képkockákon belül vagyunk csak biztonságban; egyedül azt tudjuk pontosan meghatározni, ami ott történik. Scott McCloud viszont megmondta, hogy a szellemi munkavégzés inkább a paneleken kívül zajlik - csakhogy ahhoz már nem nagyon van mankónk.
Most jól megértelmeztem a saját alkotásomat, de ez ne vegye el a kedvét senkinek attól, hogy saját értelmezéseket gyártson.
De vissza a nine panel grid-hez (ez most már remélhetőleg az utolsó kör lesz, mert kezd hosszúra nyúlni ez a blogbejegyzés, tök feleslegesen). Szóval azt mondtam, hogy ez a technika, forma, rendszer vagy akármi erősen épít a narratívára. De azért kétségtelen, hogy a narrativitásnak különböző fajtái vannak. Eddie Campbell Alec-képregényei például közel sem azt a képregényes nyelvet beszélik, amit a From Hell vagy a Tükörváros - és mégis a háromszor hármas felosztás jellemző rájuk. Campbell pedig már jóval Moore előtt használta ezt a szisztémát, és még csak nem is annyira más megfontolásból: a mindennapi élet, a "valóság" visszaadásának legeffektívebb módjaként. Mert a "kilences" egész egyszerűen: prózai. És - most jön a csavar! - abba most nem megyek bele, hogy költői is lehet. Tudniillik Campbell kezei közt még olyan is tud lenni.
A forma mindig fontos. Ha van egy szabályszerűségekkel rendelkező formád, szinte már adja is magát a tartalom. A költők ezt tudják nagyon jól, és én is tapasztaltam a Blosszánál.
Viszont most abbahagyom ezt a kis írást. Befejezni nem lehet, ez egy kimeríthetetlen téma... Csak éppen elfáradtam.
A Watchmenben találkoztam vele először. Moore és Gibbons azért használták, hogy 1) a régi, például a Steve Ditko-féle szuperhős-füzetekhez tegyék hasonlóvá képregényüket, illetve hogy (ez az előzőből szinte egyenesen következik) az akkori szuperhős-füzetektől látványosan különbözővé tegyék azt; 2) a történetmesélés egy kontrollálható és átlátható, egyébként meg bonyolult, ám mégis egyszerű, nem utolsó sorban pedig rendkívül szofisztikált formáját végezzék (noha az igazi értékeire csak menet közben jöttek rá).
Ez egy merev oldalszerkezet, ami ugyanakkor számos variációs lehetőséget enged meg: össze lehet vonni paneleket, vertikálisan és horizontálisan is, illetve a Watchmenben van egy (két) rész, ahol a panelek szélessége a felére csökken, ami rögtön feszültséget kelt (ami helyes, hiszen a jelenet maga is roppant feszült).
Tehát: a szerkezet, ami ritmust és egységet szolgáltat a narratívának. Az írónak meg tökjó, mert a script írása közben pontosan el tudja képzelni, hogy fog kinézni a végleges oldal (hiszen végig a háromszor hármas hálóban kell gondolkodnia). Gibbons úgy fogalmazott egyszer, hogy Moore kvázi hangszerelte a Watchment: ta-da-da-daaaa, ta-daa, ide most három azonos méretű képkockát, aztán egy három kocka széleset, a hatás kedvéért, stb.
Az ember persze nem engedi el a kincset, ha már így véletlenül rátalált. Moore sem tette. Szinte minden későbbi képregényében felbukkan az elrendezés, még ha csak egy-egy oldal erejéig is. A From Hell, ez az 500 oldalas monstrum pedig, akárcsak a Watchmen, elejétől a végéig nine panel grid-ben fut. Moore azt mondta, ezt tekinti a legegyszerűbb és egyben leghatásosabb képregényes történetmesélési technikának. Mert ez bizony technika is, nem csak forma.
Egyébként tényleg minden mellette szól: se nem túl sok, se nem túl kevés kilenc panel egy oldalon, a beléjük préselhető információmennyiség pedig viszonylag nagy. Én is ezért fordultam hozzá a dunatanösvényes egyoldalasom készítésekor: szép, letisztult látványt akartam a papírra vinni, viszonylag kevés (összesen nyolc) panelt, amitől az egész szellőssé válik - a panelekben viszont jó sok utalást meg infót elhelyezni (nyelvileg és képileg is), hogy legyen valami tartalma is a dolognak. Ezt a képregényemet egyelőre csak az ismerheti, aki látta élőben a Duna-parton, ám ha minden igaz, hamarosan nyomtatásban is olvasható lesz. De mindent a maga idejében.
Nem akarok nagyon részletesen belemenni ebbe az egész témába, mert a dolognak a hatásmechanizmusát én nem annyira elméletben, mint inkább gyakorlatban szeretem vizsgálni. De fölmerül a kérdés, hogy vajon csak a "történetmesélős" képregények járhatnak-e sikerrel az alkalmazásában. Hiszen tudjuk, hogy léteznek a narratívát tagadó képregények is.
Nos, őszintén szólva fogalmam sincs. De tény, hogy még sosem láttam olyan pszichedelikus, dadaista vagy hasonló képregényt, ami használta volna a formát. Véleményem szerint nincs is ilyen, azért, mert a kötött szerkezet valamiféle logikát követel ill. teremt. Márpedig ez egy látványosan kötött szerkezet. Hogy megint Moore-hoz forduljak: szerinte a nine panel grid azért a legalkalmasabb történetmesélési eszköz, mert szabályossága, változatlansága eléri, hogy elfeledkezzünk a médiumról; ahogy a tévé képernyőjét bámulva egy idő után elfeledkezünk magáról a tévékészülékről, és teljesen bevonódunk például egy film cselekményébe. Persze ez már inkább afféle médiapszichológia. A lényeg azonban, hogy a kilences panelrend használata mintegy előfeltételezi a narratív szándékokat.
A nine panel grid a rend, a kozmosz. Valami, ami érthető és átlátható. A Tükörváros legvége nagyszerűen példázza ezt: a főhős megtébolyodásával (vajon tényleg megtébolyodik? hmm...) az addig szabályos kilences panelrendszer felborul, darabjaira hullik - ahogy Quinn és a világa is. Átlépünk a káoszba. Ezt a trükköt egyébként mi is megcsináltuk anno a Pszicho Dzsánkiban (ami szintén a háromszor hármas szellemben készült): amikor Pédzsé egy helyen belőtte magát, a képkockák elkezdtek fölborulni. Itt viszont inkább arról volt szó, hogy a jelenségvilágból hirtelen a lényegi világba kerülünk. Akárhogy is: mindkét esetben valami olyasmit kezd a főhős megtapasztalni, amihez immár nem tud a berögzült, addig nagyon is jól működő kategóriáival közelíteni.
Ilyen értelemben persze minden panelezési mód rendszer. Már maga a panel is: miniatűr rendszer. Ott van a legutóbbi online egyoldalas képregényem, amit szerényen csak Kant nyomá(ba)n-ra kereszteltem. Az a játék pont erről szól. Hogy a képkockán kívül hirtelen már nem az van, ami a képkockán belül. Mert a képregényben a képkockákon belül vagyunk csak biztonságban; egyedül azt tudjuk pontosan meghatározni, ami ott történik. Scott McCloud viszont megmondta, hogy a szellemi munkavégzés inkább a paneleken kívül zajlik - csakhogy ahhoz már nem nagyon van mankónk.
Most jól megértelmeztem a saját alkotásomat, de ez ne vegye el a kedvét senkinek attól, hogy saját értelmezéseket gyártson.
De vissza a nine panel grid-hez (ez most már remélhetőleg az utolsó kör lesz, mert kezd hosszúra nyúlni ez a blogbejegyzés, tök feleslegesen). Szóval azt mondtam, hogy ez a technika, forma, rendszer vagy akármi erősen épít a narratívára. De azért kétségtelen, hogy a narrativitásnak különböző fajtái vannak. Eddie Campbell Alec-képregényei például közel sem azt a képregényes nyelvet beszélik, amit a From Hell vagy a Tükörváros - és mégis a háromszor hármas felosztás jellemző rájuk. Campbell pedig már jóval Moore előtt használta ezt a szisztémát, és még csak nem is annyira más megfontolásból: a mindennapi élet, a "valóság" visszaadásának legeffektívebb módjaként. Mert a "kilences" egész egyszerűen: prózai. És - most jön a csavar! - abba most nem megyek bele, hogy költői is lehet. Tudniillik Campbell kezei közt még olyan is tud lenni.
A forma mindig fontos. Ha van egy szabályszerűségekkel rendelkező formád, szinte már adja is magát a tartalom. A költők ezt tudják nagyon jól, és én is tapasztaltam a Blosszánál.
Viszont most abbahagyom ezt a kis írást. Befejezni nem lehet, ez egy kimeríthetetlen téma... Csak éppen elfáradtam.
Megint felbukkan a nevem mellett Mazzucchellié
Nagyon pozitív kritika-recenzió a Papírmozi 4-ről a Képregény Blogon. És benne egy nagyon hízelgő vélemény a képregényemről.
Rohadt beteg vagyok, ezért most nem, de a közeljövőben valamikor írok pár sort a kilences panelrendről, hogy mi is ez és miért is szeretem annyira.
Rohadt beteg vagyok, ezért most nem, de a közeljövőben valamikor írok pár sort a kilences panelrendről, hogy mi is ez és miért is szeretem annyira.
2011. október 9., vasárnap
Hellboy: A leláncolt koporsó és más mesék
Írtam valamit a Hellboy harmadik kötetéről. Igaz, hogy korábban azt mondtam, ilyet nem teszek (az első kötet nagyon nem jött be), de ugye soha ne mondd, hogy soha. A véleményem azért elég konkrétan kiolvasható a cikkből. Ami pedig érdekesség: ez most nem az Ekultúrán, hanem a KönyvesBlogon jelent meg.
Ám természetesen ez is a képre kattintva érhető el.
Ám természetesen ez is a képre kattintva érhető el.
2011. október 8., szombat
Ma olvastam
Alan Moore a Watchmen filmről:
"Hogyne, hallottam, hogy jó látni Dave Gibbons rajzait reprodukálva a vásznon. 'Pont olyanok, mint a képregényben, csak nagyobbak, mozognak, és hangot adnak ki!' Hát, gonoszul fogalmazva, azt hiszem, jó, hogy létezik egy gyerekverzió azoknak, akik képtelenek voltak követni egy szuperhősképregényt a 80-as évekből."
Hahahahaha. Moore néha nagyon viccesen és pontosan fogalmaz.
És igen, nekem még mindig fáj, amit a Watchmennel műveltek.
"Hogyne, hallottam, hogy jó látni Dave Gibbons rajzait reprodukálva a vásznon. 'Pont olyanok, mint a képregényben, csak nagyobbak, mozognak, és hangot adnak ki!' Hát, gonoszul fogalmazva, azt hiszem, jó, hogy létezik egy gyerekverzió azoknak, akik képtelenek voltak követni egy szuperhősképregényt a 80-as évekből."
Hahahahaha. Moore néha nagyon viccesen és pontosan fogalmaz.
És igen, nekem még mindig fáj, amit a Watchmennel műveltek.
2011. október 6., csütörtök
Bookdrop
Csináltam nemrég pár újabb illusztrációt a volt munkahelyemnek (könyvtár), amik közül most csak ezt az egyet rakom fel ide, mert szerintem ez lett a legjobb. Tetszik benne, hogy sikerült (azt hiszem) a megfelelő mértékben stilizálnom a dolgot, és hogy ettől olyan lendületes lett, meg minden.
Ez itten amúgy a könyvbedobó alkalmatosságot illusztrálja a "rohanó emberek" számára.
Ez itten amúgy a könyvbedobó alkalmatosságot illusztrálja a "rohanó emberek" számára.
2011. szeptember 27., kedd
Plakát, amin nincs elég hely a szövegnek
Úgy hiszem, mindkét verzió közlésre érdemes. Azt ne nézzétek, hogy elrontottam a Cadillac perspektíváját a garázséhoz képest - nagyon siettem vele, és ha sietek, képes vagyok nem odafigyelni az apróságokra. Az minden esetre érdekes, hogy bizonyos hiányosságokat a színek emelnek ki, míg megint más bakikat éppen azok rejtenek el.
Egyébként rájöttem, hogy ebben a fajta rajzolási procedúrában a tuskihúzást szeretem a legjobban. A ceruzarajz még túl semmilyen, a színek meg teljesen más szubsztanciát adnak a rajznak. A részletek, kérem, a vonalak játéka és dinamikája, ezek mind a háttérbe húzódnak, amint megjelennek a színek. A tuskihúzás ellenben egységesíti és rendezi a kósza ceruzavonalakat, letisztázza a hirtelen felindulásból papírra vetett vázlatot, vagyis a közlés egyszerű, de elegáns formáját adja.
2011. szeptember 22., csütörtök
A Papírmozi blogra
kikerült a két oldalas képregényem, ami nyomtatásban a Papírmozi antológiában jelent meg még áprilisban. Amúgy papíron jobban mutat, már csak azért is, mert ott nincs levágva a széle. Hogy itt miért van, ne kérdezzétek, mert föl nem foghatom. (Ha valaki azt hiszi, hogy mi, képregényalkotók csak úgy vaktában jelöljük ki a panelek helyét a papíron, mindenféle kompozíciós szándékok nélkül, hát az téved. Annak is megvan a jelentősége, hogy adott esetben mekkora szegélyt hagyunk a papír négy oldalán.)
Katt a képre.
Katt a képre.
2011. szeptember 18., vasárnap
Zajlik még
Nem tudok, és soha nem is szoktam festeni, mégis ecsetet és festéket ragadtam, hogy elkészítsem ezt az állandó plakátot egy zenés rendezvénysorozathoz, mert úgy éreztem, ehhez más technikára van szükség, mint amit általában használni szoktam. Igyekeztem, hogy a végeredmény inkább valami klasszikusabb stílusú rajzra emlékeztessen, mintsem általános iskolás pacsmagolásra. Nyilvánvaló, hogy nem a festés az én utam, de egynek végül is elmegy.
Bal oldalra beszúrtam az előzetes ceruzarajzot, hogy lássátok, mennyire keveset változott a rajz koncepciója a készülés során - és hogy mégis mennyire más a kész plakát, mint a vázlat.
A betűkkel (a festésen kívül) szintén gondom volt, ugyanis nem vagyok tipográfus, és egy ilyen heterogén háttérre egyébként is nehéz szöveget helyezni úgy, hogy az ne nézzen ki szarul. Ez ügyben aztán egy momés ismerősömmel konzultáltam, aki megnyugtatott, hogy nem csak én vagyok a béna, tényleg nehéz dolog ez. Végül közösen jutottunk el az itt látható megoldáshoz.
A technikát kitartó gyakorlással még el tudnám sajátítani, de nagyon türelmetlen vagyok. Nem vagyok hozzászokva ahhoz a tempóhoz, amiben egy festmény készül, és sajnos fölös óráim sincsenek, hogy ráhangolódjak a témára. Viszont még így is nagy élmény volt ezt csinálni. Teljesen más tudatállapotba kerültem, mint eddig valaha is rajzolás közben. A festékkel egészen máshogyan kell bánni, mint a tussal vagy a ceruzával. Itt rétegeket visz föl az ember a papírra. Egymásra épít dolgokat. Meg sem tudom számolni, hányszor festettem át részleteiben a képet. Helyenként még lehetett volna pepecselni vele, persze. De vannak mozzanatai, amik kifejezetten tetszenek. Take a closer look:
Bal oldalra beszúrtam az előzetes ceruzarajzot, hogy lássátok, mennyire keveset változott a rajz koncepciója a készülés során - és hogy mégis mennyire más a kész plakát, mint a vázlat.
A betűkkel (a festésen kívül) szintén gondom volt, ugyanis nem vagyok tipográfus, és egy ilyen heterogén háttérre egyébként is nehéz szöveget helyezni úgy, hogy az ne nézzen ki szarul. Ez ügyben aztán egy momés ismerősömmel konzultáltam, aki megnyugtatott, hogy nem csak én vagyok a béna, tényleg nehéz dolog ez. Végül közösen jutottunk el az itt látható megoldáshoz.
A technikát kitartó gyakorlással még el tudnám sajátítani, de nagyon türelmetlen vagyok. Nem vagyok hozzászokva ahhoz a tempóhoz, amiben egy festmény készül, és sajnos fölös óráim sincsenek, hogy ráhangolódjak a témára. Viszont még így is nagy élmény volt ezt csinálni. Teljesen más tudatállapotba kerültem, mint eddig valaha is rajzolás közben. A festékkel egészen máshogyan kell bánni, mint a tussal vagy a ceruzával. Itt rétegeket visz föl az ember a papírra. Egymásra épít dolgokat. Meg sem tudom számolni, hányszor festettem át részleteiben a képet. Helyenként még lehetett volna pepecselni vele, persze. De vannak mozzanatai, amik kifejezetten tetszenek. Take a closer look:
2011. szeptember 6., kedd
Kritika és interjú az LD50-en!
2011. szeptember 4., vasárnap
Egy kis videó a HoldfényConról
Hát, mit mondjak, elég lekicsinylőnek tűnik a nyilatkozatom saját képregényrajzolói mivoltomat illetően, pedig a cél nem ez volt. Sajnos azt az egész beszélgetés alatt nem sikerült egyértelművé tenni, hogy köztünk és Csordás Dani közt az az egyik fő különbség, hogy mi nem csináljuk olyan régóta ezt a képregényes bulit, következésképp az Alfabéta-díjon kívül ezidáig nem sok mindennel büszkélkedhetünk. Erre nem ártott volna kitérni, mert félreértésekre adhat okot. Hiszen azért a legtöbben nem pénzért rajzolunk itthon képregényt, vagy legalábbis nem rendszeresen - a minőségbeli különbségek pedig amúgy sem ebben keresendők. Utólag már bánom, hogy behoztam a képbe ezt a képregényrajzoló-képregényalkotó "ellentétet" is, mert utóbbi észrevétlenül az amatőrség szinonimájává vált a beszélgetés során. Megint csak: nem ez volt a cél. Én elsősorban a hozzáállásbeli különbségeket szerettem volna példázni vele, de ez nem igazán sikerült. Felbukkant már ez a különbségtétel egy korábbi interjúmban is, csak ott jobban a helyén volt a dolog. Az én szememben képregényalkotó mondjuk Jules Feiffer vagy Daniel Clowes, mert a saját dolgaikat csinálják, megalkuvás nélkül, igazi szerzőkhöz méltón. Az én szememben képregényrajzoló az, aki valaki másnak az elképzeléseit valósítja meg vizuálisan, természetesen profi színvonalon, de sokszor talán úgy, hogy az alapanyag nem különösebben mozgatja meg - ezt nevezze ki aminek akarja, rá lehet mondani, hogy bérmunka, tökmindegy. Fontos azért, hogy ebben a különbségtételben önmagában nincs benne, hogy az egyik jobb/értékesebb, mint a másik, akár minőségileg, akár színvonalilag - de azért nyilván sejteni engedi, melyiket tartom egy picivel többre a másiknál. Olyan ez egy kicsit, mint A szerzők politikája az ötvenes évekből, a klasszikus filmes szerzői elméletek idejéből, amikor azt próbálták bebizonyítani, hogy annál jobb egy film, minél inkább magán viseli a rendező/forgatókönyvíró keze nyomát, méghozzá lehetőleg minél több vonatkozásban, a szereplőválogatástól kezdve a kameraállásokon át a vágásig. Elég elitista szemlélet, van sok hibája. Amit én próbáltam elmagyarázni, az nem pontosan ilyen, de hasonló. És éppen ezért használhatatlan, persze. Minden esetre ez egy implicit vita óhajtott lenni a kérdéssel, csak egy kicsit balul sült el. Egy ilyen beszélgetés nem alkalmas rá, hogy mélységükben belemenjünk dolgokba.
Egyébként is utálok emberek előtt pofázni.
2011. augusztus 27., szombat
Holnap
A holnapi HoldfényConon 15:00-tól beszélgetés velem, Vass Robival és Csordás Danival a klubszobában Hogyan lettünk képregényrajzolók - hogyan lehetsz az te is? címmel. Gyertek el, ha kíváncsiak vagytok, miféle faszságokat tudok válaszolni egy ilyen idióta kérdésre.
2011. július 25., hétfő
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)