Valamikor februárban

történhetett, hogy Bogyóval (a Blossza olvasóinak ismerős lehet a név és a személy: ő a kedvenc könyvtáros kolléganőm) jó szokásunkhoz híven elmentünk sörözni, majd másnap (vagy harmadnap, már nem emlékszem) ezt a kétpaneles képregényt kanyarítottam az esetből.Ez a rajz némileg feledésbe merült azóta, de most nyilvánossá teszem. Hiszen ez a Blossza előfutárának is tekinthető, ha úgy vesszük. Bár önmagában ezzel a két kockával semmiféle távoli tervem nem volt, nagyobb koncepció húzódott meg a dolog mögött, mint az valaha is - ebből a rövid akármiből kiindulva - feltételezhető lenne. Februárban már jó fél éve égett bennem a vágy, hogy a saját életemen alapuló, hosszú, összefüggő képregényt készítsek. De fogalmam sem volt, hogy fogjak hozzá.

Mostanra teljesen nyilvánvaló lett, hogy ez a vállalkozás a napi stripek formájában immár közel három hónapja működő Blossza, ami eddigi életem legnehezebb, ugyanakkor legélvezetesebb és legkreatívabb brainflow-ja. Valószínűleg a legőszintébb is.

De mondom, fél éve még nem volt semmi fogódzóm, ami mentén el tudtam volna indulni, egy ennyire embert próbáló és időigényes projektet pedig a legmerészebb álmaimban sem voltam képes elképzelni önmagam számára. Annyit tudtam, hogy Eddie Campbell művészete az a csúcs, amit nem lehet meghódítani, mégis ki kell tűzni elérendő célként ahhoz, hogy legalább minimális sikerrel járjon az ember - mondjuk juhokat legeltető pásztor válhasson belőle a hegy oldalában. Szó sincs róla, hogy ennek a szintnek akár csak a negyedét elértem volna, de az útjelző még áll, rendületlenül. Útkereső időszakomból ez a kétoldalas, fiktív történet lehet ismerős a komm.hiba olvasóinak, amire pozitív értékeléseket kaptam, és amit próbálkozás szinten még ma is frankónak tartok.

Áprilisban aztán szembetaláltam magam James Kochalka stripjeivel, és egyszeriben meglett a módszerem is. Úgy éreztem, nincs mese, nekem is ezt kell csinálnom, akármennyire nyúlás, akármennyire fárasztó, akármennyire lélekölő. A május elsején beindított stripek előfutára ez a három kockás szösszenet volt, amit hirtelen felindulásból követtem el, és ami nem tartozik a hivatalos kontinuitásba, egyfelől mert két nap leforgása alatt rajzoltam, másfelől mert rajzstílusában eltérő.

Röviden ennyi. Természetesen nem a Blossza jelenti az út végét. Éppen ezért tartom érdekesnek a korábbi, fejletlenebb dolgaimat is ezen a területen: az én fejemben mindez egy nagy egészet alkot, és csak formai szempontok alapján tudom őket különválasztani. Hell, ha őszinte akarok lenni, már a The Fate of the Librarian-nel elkezdtem önéletrajzi képregényeket gyártani. De az megint egy másik forma, másik műfaj. Állomás a végcél felé, amiről még én magam sem tudom, hogy végül is mi lenne az.

Harvey Pekar (1939-2010)

Július 12-én hunyt el Harvey Pekar, amerikai underground képregényíró, az önéletrajzi comics emblematikus figurája és egyik legfontosabb művelője. Munkássága itthon alig ismert - sajnos én sem vagyok túlzottan képben vele, csupán egy pár történetét olvastam. Lénárd Lacitól kaptam kölcsön egy "best of" kötetet még a júniusi Képregényfesztivál után nem sokkal, mert a Blossza kapcsán fölmerült a kérdés, hogy ismerem-é az American Splendor képregényeket (ezen a címen futottak Pekar autobió cuccai, 1976-tól egészen 2008-ig). Munkáit többnyire underground rajzolók illusztrálták, legismertebb közülük talán a világhírű Robert Crumb, de egy-egy sztori erejéig olyan nevek is felbukkantak az alkotói listán, mint (a számomra legmeghatározóbb önéletrajzi szerző) Eddie Campbell, vagy, elképzelni is nehéz, a köztudomásúlag írói pozícióban tevékenykedő Alan Moore.

A vaskos American Splendor otthon csücsül a polcon, csak ritkán lapoztam bele az utóbbi másfél hónapban, mert egyszerre több mindent olvasok, és mert úgy voltam vele, ráér a dolog, nincs miért sietnem. Most már azonban világos, hogy Harvey Pekar is egy olyan alkotó lesz számomra, akinek életművét csak halála után ismerem meg.

Ehhez már hozzászoktam. Eleve nincs olyan általam hallgatott zenekar, amelyik ne oszlott volna fel már évtizedekkel ezelőtt, vagy amelyiknek a tagjai ne haltak volna már meg ilyen-olyan okokból. Úgyszintén, hiába voltam gyerekkoromban (és később a bárkás fellépései alkalmával) több Cseh Tamás-koncerten, igazából csak most, majdnem egy évvel a halála után kezdek rájönni, mit nyert a dalai által a magyar zenei kultúra, illetve mit veszített a távozásával. Megesz a penész, amiért nem élhettem a nyolcvanas évek közepén, a képregény forradalmi időszakában, mikor Alan Moore megírta a Watchment, mikor Art Spiegelman megírta/megrajzolta a Maust (amit egyébként még mindig nem olvastam - halál rám!), vagy amikor Daniel Clowes útjára indította az Eightballt. A nagy műveket, a mérföldköveket, úgy néz ki, mindig lekésem.

Ugyanakkor az ilyesmit nem lehet lekésni. A nagy művek örökké nagy művek maradnak, a mérföldkövek pedig mozdíthatatlanok. Shakespeare még ma is megkerülhetetlen. És így tovább.

Úgyhogy azt is tudom, hogy Harvey Pekarnak nem kell ahhoz élnie, hogy olvassam és szeressem a képregényeit, hogy - minden további nélkül megtörténhet - végérvényesen megváltoztassák az életemet vagy a képregény médiumáról vallott nézeteimet, elképzeléseimet. Nem nagyon hiszek abban, hogy Harvey odafentről néz most minket, mert nem hiszek a túlvilágban - sokkal szimpatikusabb nekem az a gondolat, hogy egy embert a művei, tehát a világban hagyott lenyomata határoz meg, az a képessége, hogy szüntelenül formálja a környezetét, hogy másokat is formálásra ösztönöz. Minden tiszteletem azoké, akik ezzel megpróbálkoznak, és nem mondanak le róla - vagyis inkább rólunk, többi emberekről. Ehhez még csak "művésznek" sem kell lenni feltétlenül.

Alig várom, hogy végigolvashassam a kötetet.



Lásd még:
a KönyvesBlog megemlékezése
Thought balloonists
The Comics Journal interview (1984) part 1. / part 2.

XYZ

Általánossá vált a munkahelyemen, hogy rám bízzák a rajzos feladatokat - illetve engem kérnek meg az elvégzésükre. Bár ha jobban belegondolok, a jelenlétem nélkül valószínűleg föl sem merülnének ezek a feladatok. Vagyis ha én nem lennék, a mostani ügyben érintett kolléganőm nyilván a legnagyobb nyugalommal töltögetett volna le ilyen-olyan képeket vagy rajzokat az internetről a prezentációjához. De vagyok! Szóval megkért, hogy készítsek neki pár illusztrációt.

A témáról nem sok fogalmam van még most se, annyit tudok csak, amennyire szükségem volt a munka során. A különböző generációkról fog szólni az előadás, amelyekről így, ebben a formában most hallottam először. Nagyon sarkított, leegyszerűsített és sztereotip kategóriák ezek, nem tudok velük túlságosan azonosulni, de megértem, hogy valahogy rendszerezni kell a dolgokat a világban, és hát minderre végül is jók ezek a definíciók meg hasonlók. Röviden: (az előadás témája szerint) van a hallgatag, a baby boom, az X, az Y és a Z generáció. Mindegyikhez készült egy rajz. Nem vagyok teljes mértékben megelégedve velük, mert szűkös időbeosztásom miatt sietve dolgoztam, de azért talán nem a vizuális szennyezés kategóriájába tartoznak. Használtam fotó referenciát a testtartások miatt, de igyekeztem megtartani egy egyszerű stílust. Sima zseléstollal húztam ki a figurákat, majd beszkenneltem és több példányban kinyomtattam őket. A vízfestékes színezés csak ezután következett. Azért így oldottam meg, mert már az elején tudtam, hogy vízfestéket akarok használni, de semmiképpen sem szerettem volna elrontani az eredeti rajzokat, amire nagy esély volt, mivel fogalmam sincs a színekről. Így viszont tudtam kísérletezgetni - és nekem volt igazam, mert általában ötből négyet dobhattam a kukába. Egyedül a papír minősége nem volt megfelelő (természetesen xerox, elvégre én csak arra tudok nyomtatni), ami néhol kiütközik a rajzokon, jól látható ecsetvonások formájában, meg ilyenek. De mindennek ellenére talán azért nem égetnivalók.

Mellékelek a rajzokhoz némi rövid leírásokat, hogy jobban érthető legyen, miről van szó. Vigyázat! Nem feltétlenül igazak! (Sőt, helyenként megdöbbentően nagy hülyeségek, meg elemi ellentmondások olvashatók...) De nekem ezek alapján kellett nekilátnom a rajzolásnak.

Hallgatag generáció
A jelenleg 68-85 évesek, közülük kerültek ki a kockázat kerülő szakbarbárok; divatos életmódot folytatva és jó anyagi helyzetben vonultak nyugdíjba. (Ez itt csak ilyen rövid...)
















Baby boom generáció
Jelenleg 50-67 évesek, Magyarországon „nagygenerációnak” nevezik őket. Leginkább felnőtté válásuk szenvedélyes időszaka és elveik által vezérelt időskori patrónusi tevékenység jellemzi őket. A II. világháború után születettek generációja, azaz a demográfiai robbanás gyermekeinek csoportjába tartozik. Elvetették szüleik értékrendjét. Kevéssé rugalmasak, ellenállnak a változásoknak. Elfogadják a hierarchikus struktúrákat. Tartanak attól, hogy az utána következő nemzedék elveszi a munkájukat. A nyugdíjkorhatár elérése után is szeretnének tovább dolgozni. A szülők elleni lázadás, a tehetség teremtette önállóság és felemelkedés generációja – a mai vezetők jelentős része ennek tagja. Nem igazán értik a közösségi oldalakkal kapcsolatos őrületet. Életük derekán találkoztak az internettel. A munkavégzésükbe hellyel-közzel beépült ugyan az internet használata, de nem hozott radikális változást. Új tudásra, információra, cselekvésre vágytak, megkérdőjelezték a szüleik által megteremtett világot. Karriert építettek, a lehetőséget keresték és megkérdőjelezték ahol vannak és új utak után néztek.





X generáció
Jelenleg 29-49 évesek: „just do it” elvét követik; jobban szeretik a szabadúszást a vállalati hűségnél; jellemző rájuk a felnőttkor elejei felforgató tevékenység, középkorú éveikben pedig a gyakorlatias vezetési stílus. Mmagas­abban iskolázottak, belecsöppentek a számítógép világába. A képességek fejlesztését a siker kulcsának érzik. Azonnali jutalmazást várnak, nem hisznek a munkahelyi biztonságban. Kamasz- és ifjúkorukban találkoztak az internettel, munkavégzésüket alapvetően határozza meg a web. Életvitelükben hellyel-közzel van jelen az internet. Jelenleg ők dominálják a munkaerőpiacot. Körülöttük a világ alapjaiban alakult át: a fogyasztói társadalom egyeduralkodóvá vált, új világ, új értékrendszerek születtek. Gravitációs referenciapontként magukban bíznak és nem a körülöttük lévő világra és intézményekre támaszkodnak. A korábbi generációkhoz képest ők a szkeptikusok, akik a saját képességeik és tudásuk növelésével erősítik társadalmi helyzetüket és biztonságukat.




Y generáció
Jelenleg 15-28 évesek. Emlegetik őket milleniumiként is. Az angolszász szakiro­da­lom szerint okos, értelmes, nyitott, a fejlődést naprakészen követő generáció. Erős médiafüggőség. Nyitottak az újdonságokra, befogadóak, gyorsan sajátítják el a technológiai újdonságokat. Agilisak, célratörőek. Korlátlan munkakedv, horribilis fizetési elvárások. Fontos ars poeticájuk, hogy nem akarnak úgy élni, mint szüleik, akik állandóan hajtják a pénzt, és szorongva felelnek meg minden elvárásnak. Vizuális generáció, van netes személyiségük, és új a kommunikációs stílusuk. Nem márkahűek, náluk inkább a gerillamarketing működik. Az amerikai ipszilonok előre tekintőek, míg magyar kortársaik közömbösebbek. Már belenőttek a számítógépes programok felhasználási stádiumába. Öntudatos munkavállalók, ha nem tetszik valami, akkor odébbállnak, ezt minden különösebb érzelmi kötődés nélkül és érzelmi trauma nélkül teszik meg. Sokszor hidegek és kemények, mert így tudják státusukat védeni másokkal szemben. Iwiw, Facebook. Elődeikhez képest egy teljesen más világot képviselnek: a modern technikák, az informatika, az online világ velük együtt váltak nagykorúvá, személyiségük része lett. Társadalmi kapcsolataikat egy időben élik meg a valós és a virtuális világban. Bátrak, kezdeményezőek, kevésbé kételkedőek saját képességeikben, korlátaikban. Praktikus szemlélet jellemzi őket, az egyén szabadságát, a formalitás mentes közvetlen világot nagyra értékelik. Új világot építenek, hiszen nem a hagyományos irodai munkakultúrát képviselik, hanem a mobil és az internet segítségével a világ bármelyik pontján elvégzik feladataikat, létrehozzák virtuális közösségeiket.

Z generáció
Jelenleg 14 éves korig bezárólag. Bedrótozott vagy internethez kötött nemzedékként is emlegetik őket, vagy google-generációként. Profin kezelik az elektronikus eszközöket, virtuálisan naponta akár több száz emberrel is kommunikálnak, a közösségi oldalakon ezernél több baráttal rendelkezhetnek, a való életben zajló kommunikációt azonban stresszhelyzetként élik meg, ezért egyre inkább bezárkóznak, a valódi világban leépítik baráti körüket és az internet nyújtotta biztonságba menekülnek. Egyszerre képesek MP3-at hallgatni, chatelni, msn-ezni és a házi feladatot is elkészíteni (ez Gary Small amerikai neurológus szerint azért lehetséges, mert az agyban eddig nem, vagy alig használt idegpályák erősödnek meg). Viszont: képesek villámgyorsan döntéseket hozni. Természetes közegük az internet, bármilyen digitális környezetben kiismerik magukat, inkább a gépi kommunikációt preferálják. Információforrásuk leginkább a web. Jellemző rájuk a párhuzamos cselekvés: blogírás, chatelés.


Na, szóval ez. A meghatározásokról nyugodtan vitát lehet nyitni! Annyi azonban remélem átjött, hogy leginkább a számítógép és az egyéb modern vívmányok használata alapján különböztetik meg ezeket a generációkat.

A végére pedig jut egy másik rajz, ami a prezentáció nyitó kérdéséhez készült: vajon megértik-e egymást ezek a generációk, vajon mennyire beszélnek el egymás mellett?

Mostanában ez volt az egyedüli valami, amivel időt töltöttem, szóval túl sok új dolgot nem tudok posztolni egy darabig. Esetleg majd szétnézek a gépemen, hátha akad valami régről. Addig is szevasztok.