Kázmér és Huba 9

Ez a kritikám most a Képregény Blogon jelent meg. Kattintsatok a képre!

Chris Ware 4. - Még még még

Na tessék, csak el kell indítanom itt a blogon valamit, és az pillangó effektust idéz elő. A hg.hu-n írtak egy nagyszerű cikket Chris Ware Jimmy Corrigan: The Smartest Kid on Earth c. képregényéről, amiről én is akartam, de ezek után semmi szükség rá.

"A Jimmy Corrigan-t korántsem a terjedelme miatt nehéz végigolvasni. A megcsavart narratíva, a képrejtvények, a vizuális metaforák boncolgatása gyermeki örömmel tölti el az edzett képregényolvasót, aki kezdetben hosszú perceket szán egy-egy infografika felfejtésére, és borzasztóan élvezi az asszociáció alapú panelrendezést, de a sokadik szétalázós-pofáraeséses kockasor után nem bírja tovább. A paranoiás Jimmy történetén keresztül olyan elviselhetetlen mértékben zúdul ránk a kilátástalanság, a magány és az üresség egyvelege, hogy időről időre egyszerűen le kell tennünk a könyvet, ha nem akarunk depresszió-túladagolástól kifordulni a fotelunkból."

Olvassátok el, ez a következő lépés Chris Ware felé.

Chris Ware 3. - Még még

Lassan valami átfogó címet kell adnom ezeknek a Chris Ware-es bejegyzéseknek.
Megint lefordítottam egy szövegrészt (nyersfordítás, ezért kicsit szar), ez most a Wikipédiáról van. Egyelőre nincs időm átfogó bejegyzést írni a témáról, ezért a sok fordítás. Az is lehet, hogy végül nem lesz az egészből semmi. De persze dehogynem.

"A munkamódszeremet úgy jellemezhetném, hogy megpróbálom vizuálisan megközelíteni a prózabeli fikció hangnemét, szemben azzal a hangnemmel, amit mondjuk életrajzíráshoz használnék. Sosem rajzolnék életrajzi történetet a direkt mesterséges karikaturista [cartooning] stílusomban. Megpróbálom a tipográfia szabályait alkalmazva irányítani azt, ahogy rajzolok, amivel egyfelől józan távolságban tartom magam a sztoritól, és ami másfelől egy vizuális analógia arra, ahogy emlékezünk és ahogy felfogjuk a világot. Ezt a munkamódszert az általam csodált alkotóktól tanulva dolgoztam ki, olyan alkotók munkáinak a tanulmányozásával, akik szerintem a legközelebb kerültek ahhoz a valamihez, ami az én szememben a képregény 'esszenciája'; ez pedig nem a képek egyszerű szemlélése, hanem lényegében a képek olvasásának furcsa folyamata. A rajzok fekete körvonalai számomra a fejünkben tárolt általános fogalmak vizuális megközelítései, de megpróbálok naturalisztikus színezést használni hozzájuk, hogy ugyanakkor érzéki tapasztalatot is nyújtsanak - ami véleményem szerint nagyjából lefedi azt, ahogy felnőttként tulajdonképpen érzékeljük a világot: nem igazán 'látunk' többé egy bizonyos életkor után, hanem nagyrészt csak elnevezünk, kategorizálunk, azonosítunk, és azt silabizáljuk, hogyan is függ össze minden. Sajnos az olvasók végeredményben néha talán hűvös és steril képet kapnak emiatt, ami egyáltalán nem szándékos, és amit kész vagyok kudarcként felvállalni, mindazonáltal jelen pillanatban ezt nem tudom teljesen megváltoztatni."

Újabb hülye plakátrajz

Ezen alapszik: link.

Füzetes firkák, második felvonás

Egy ideje már újra itt az egyetem, szóval újra gyűlnek a füzetekbe az órai firkálmányok. Nyilván nem a legjobb rajzaim ezek, nekem valamiért mégis tetszenek. Hihetetlen például, mi minden eszembe nem jut rajztémaként egy órán, ami egyébként soha nem jutna eszembe. Normálisan nem szoktam csak úgy leülni az asztalhoz és firkálni. Sajnos elmúltak a boldog gyermekidők. Manapság, ha húzok egy vonalat a papíron, azt így vagy úgy, de munkából teszem.

Chris Ware 2. - További melegítés

Megint Chris Ware. Egy három részes videó 2005-ből. Sajnos csak angolul és franciául értőknek.





... És szép lassan eljutok majd odáig, hogy valamit írok is a fickóról.

Chris Ware 1. - Bemelegítés

"A filmes nyelv eléggé meghonosodott a képregényben a 40-es, 50-es évek kalandképregényeivel. Szerintem a panelre mint kamerára gondolni eléggé... Nos, ez az egyik módja a dolognak, persze, de az előnye annak, hogy valaki képregényrajzoló [cartoonist], az, hogy a műve létrehozásához nem a világban néz körül, hanem saját magában. Szóval ha úgy tekintünk a panelre, mint valamire, amin keresztülnézünk, akkor nem a megfelelő módon gondolkodunk róla. Ha a filmrendezők innovációit használjuk érzelmek kommunikálására, akkor egy olyan mankóra támaszkodunk, ami szerintem nem jellemző arra a médiumra, amiben dolgozunk.
(...)
Azt hiszem, a [képregényhez] legközelebbi analógia a művészet történetében a japán nyomat lehet, ami egyáltalán nem reprezentáló jellegű, hanem úgy mutatja be a dolgokat, ahogyan azokra emlékszünk. A látványról való gondolkodásuk nem azon alapszik, ahogy látunk, hanem ahogy átélünk és emlékezünk dolgokra, és ezt én is igyekszem a munkám részévé tenni. Szóval nem úgy próbálom lerajzolni a dolgokat, ahogy látom őket, hanem ahogy emlékszem rájuk, azt hiszem, így lehet a legjobban megfogalmazni.


(...)
A képregény egyszerre szekvenciális és szimultán (egyidejű), és ezt elég sokszor ki is használod, főleg a diagramszerű [ábrázolásmódoddal] ...Van egy idézet Goethe-től, ami úgy szól, hogy 'az építészet megfagyott zene', és azt hiszem, ez mindennél jobban illik a képregényre, hiszen itt fogsz néhány képet, kimerevíted őket, és egészen addig nem is kelnek életre, amíg végig nem mész rajtuk a szemeddel. Bizonyos értelemben olyan ez, mint kottát olvasni. Korábban a rajzstílusról kérdeztél: nem akarom, hogy a történet érzelmi töltete a rajzok kifejező erejéből származzon. Az érzelemnek magában a történetben kell lennie; vagy abban, ahogyan átéled a történetet olvasás közben, vagy ahogyan emlékszel rá. Ez egy művészi döntés, amit meghoztam."

A teljes interjú angolul: Part 1, Part 2

Coming soon

A kicsivel több mint egy hónap múlva esedékes III. Szegedi Képregényfesztiválon én is felbukkanok, Lakatos István oldalán. Nagyon kíváncsi vagyok, mi sül ki az egészből!

A tudományosság igénye nélkül

Tehát a kilences panelrend. A háromszor hármas oldalfelosztás. A nine panel grid.

A Watchmenben találkoztam vele először. Moore és Gibbons azért használták, hogy 1) a régi, például a Steve Ditko-féle szuperhős-füzetekhez tegyék hasonlóvá képregényüket, illetve hogy (ez az előzőből szinte egyenesen következik) az akkori szuperhős-füzetektől látványosan különbözővé tegyék azt; 2) a történetmesélés egy kontrollálható és átlátható, egyébként meg bonyolult, ám mégis egyszerű, nem utolsó sorban pedig rendkívül szofisztikált formáját végezzék (noha az igazi értékeire csak menet közben jöttek rá).



Ez egy merev oldalszerkezet, ami ugyanakkor számos variációs lehetőséget enged meg: össze lehet vonni paneleket, vertikálisan és horizontálisan is, illetve a Watchmenben van egy (két) rész, ahol a panelek szélessége a felére csökken, ami rögtön feszültséget kelt (ami helyes, hiszen a jelenet maga is roppant feszült).

Tehát: a szerkezet, ami ritmust és egységet szolgáltat a narratívának. Az írónak meg tökjó, mert a script írása közben pontosan el tudja képzelni, hogy fog kinézni a végleges oldal (hiszen végig a háromszor hármas hálóban kell gondolkodnia). Gibbons úgy fogalmazott egyszer, hogy Moore kvázi hangszerelte a Watchment: ta-da-da-daaaa, ta-daa, ide most három azonos méretű képkockát, aztán egy három kocka széleset, a hatás kedvéért, stb.

Az ember persze nem engedi el a kincset, ha már így véletlenül rátalált. Moore sem tette. Szinte minden későbbi képregényében felbukkan az elrendezés, még ha csak egy-egy oldal erejéig is. A From Hell, ez az 500 oldalas monstrum pedig, akárcsak a Watchmen, elejétől a végéig nine panel grid-ben fut. Moore azt mondta, ezt tekinti a legegyszerűbb és egyben leghatásosabb képregényes történetmesélési technikának. Mert ez bizony technika is, nem csak forma.



Egyébként tényleg minden mellette szól: se nem túl sok, se nem túl kevés kilenc panel egy oldalon, a beléjük préselhető információmennyiség pedig viszonylag nagy. Én is ezért fordultam hozzá a dunatanösvényes egyoldalasom készítésekor: szép, letisztult látványt akartam a papírra vinni, viszonylag kevés (összesen nyolc) panelt, amitől az egész szellőssé válik - a panelekben viszont jó sok utalást meg infót elhelyezni (nyelvileg és képileg is), hogy legyen valami tartalma is a dolognak. Ezt a képregényemet egyelőre csak az ismerheti, aki látta élőben a Duna-parton, ám ha minden igaz, hamarosan nyomtatásban is olvasható lesz. De mindent a maga idejében.

Nem akarok nagyon részletesen belemenni ebbe az egész témába, mert a dolognak a hatásmechanizmusát én nem annyira elméletben, mint inkább gyakorlatban szeretem vizsgálni. De fölmerül a kérdés, hogy vajon csak a "történetmesélős" képregények járhatnak-e sikerrel az alkalmazásában. Hiszen tudjuk, hogy léteznek a narratívát tagadó képregények is.

Nos, őszintén szólva fogalmam sincs. De tény, hogy még sosem láttam olyan pszichedelikus, dadaista vagy hasonló képregényt, ami használta volna a formát. Véleményem szerint nincs is ilyen, azért, mert a kötött szerkezet valamiféle logikát követel ill. teremt. Márpedig ez egy látványosan kötött szerkezet. Hogy megint Moore-hoz forduljak: szerinte a nine panel grid azért a legalkalmasabb történetmesélési eszköz, mert szabályossága, változatlansága eléri, hogy elfeledkezzünk a médiumról; ahogy a tévé képernyőjét bámulva egy idő után elfeledkezünk magáról a tévékészülékről, és teljesen bevonódunk például egy film cselekményébe. Persze ez már inkább afféle médiapszichológia. A lényeg azonban, hogy a kilences panelrend használata mintegy előfeltételezi a narratív szándékokat.


A nine panel grid a rend, a kozmosz. Valami, ami érthető és átlátható. A Tükörváros legvége nagyszerűen példázza ezt: a főhős megtébolyodásával (vajon tényleg megtébolyodik? hmm...) az addig szabályos kilences panelrendszer felborul, darabjaira hullik - ahogy Quinn és a világa is. Átlépünk a káoszba. Ezt a trükköt egyébként mi is megcsináltuk anno a Pszicho Dzsánkiban (ami szintén a háromszor hármas szellemben készült): amikor Pédzsé egy helyen belőtte magát, a képkockák elkezdtek fölborulni. Itt viszont inkább arról volt szó, hogy a jelenségvilágból hirtelen a lényegi világba kerülünk. Akárhogy is: mindkét esetben valami olyasmit kezd a főhős megtapasztalni, amihez immár nem tud a berögzült, addig nagyon is jól működő kategóriáival közelíteni.

Ilyen értelemben persze minden panelezési mód rendszer. Már maga a panel is: miniatűr rendszer. Ott van a legutóbbi online egyoldalas képregényem, amit szerényen csak Kant nyomá(ba)n-ra kereszteltem. Az a játék pont erről szól. Hogy a képkockán kívül hirtelen már nem az van, ami a képkockán belül. Mert a képregényben a képkockákon belül vagyunk csak biztonságban; egyedül azt tudjuk pontosan meghatározni, ami ott történik. Scott McCloud viszont megmondta, hogy a szellemi munkavégzés inkább a paneleken kívül zajlik - csakhogy ahhoz már nem nagyon van mankónk.

Most jól megértelmeztem a saját alkotásomat, de ez ne vegye el a kedvét senkinek attól, hogy saját értelmezéseket gyártson.



De vissza a nine panel grid-hez (ez most már remélhetőleg az utolsó kör lesz, mert kezd hosszúra nyúlni ez a blogbejegyzés, tök feleslegesen). Szóval azt mondtam, hogy ez a technika, forma, rendszer vagy akármi erősen épít a narratívára. De azért kétségtelen, hogy a narrativitásnak különböző fajtái vannak. Eddie Campbell Alec-képregényei például közel sem azt a képregényes nyelvet beszélik, amit a From Hell vagy a Tükörváros - és mégis a háromszor hármas felosztás jellemző rájuk. Campbell pedig már jóval Moore előtt használta ezt a szisztémát, és még csak nem is annyira más megfontolásból: a mindennapi élet, a "valóság" visszaadásának legeffektívebb módjaként. Mert a "kilences" egész egyszerűen: prózai. És - most jön a csavar! - abba most nem megyek bele, hogy költői is lehet. Tudniillik Campbell kezei közt még olyan is tud lenni.

A forma mindig fontos. Ha van egy szabályszerűségekkel rendelkező formád, szinte már adja is magát a tartalom. A költők ezt tudják nagyon jól, és én is tapasztaltam a Blosszánál.

Viszont most abbahagyom ezt a kis írást. Befejezni nem lehet, ez egy kimeríthetetlen téma... Csak éppen elfáradtam.

Megint felbukkan a nevem mellett Mazzucchellié

Nagyon pozitív kritika-recenzió a Papírmozi 4-ről a Képregény Blogon. És benne egy nagyon hízelgő vélemény a képregényemről.

Rohadt beteg vagyok, ezért most nem, de a közeljövőben valamikor írok pár sort a kilences panelrendről, hogy mi is ez és miért is szeretem annyira.

Hellboy: A leláncolt koporsó és más mesék

Írtam valamit a Hellboy harmadik kötetéről. Igaz, hogy korábban azt mondtam, ilyet nem teszek (az első kötet nagyon nem jött be), de ugye soha ne mondd, hogy soha. A véleményem azért elég konkrétan kiolvasható a cikkből. Ami pedig érdekesség: ez most nem az Ekultúrán, hanem a KönyvesBlogon jelent meg.
Ám természetesen ez is a képre kattintva érhető el.

Ma olvastam

Alan Moore a Watchmen filmről:

"Hogyne, hallottam, hogy jó látni Dave Gibbons rajzait reprodukálva a vásznon. 'Pont olyanok, mint a képregényben, csak nagyobbak, mozognak, és hangot adnak ki!' Hát, gonoszul fogalmazva, azt hiszem, jó, hogy létezik egy gyerekverzió azoknak, akik képtelenek voltak követni egy szuperhősképregényt a 80-as évekből."

Hahahahaha. Moore néha nagyon viccesen és pontosan fogalmaz.

És igen, nekem még mindig fáj, amit a Watchmennel műveltek.

Bookdrop

Csináltam nemrég pár újabb illusztrációt a volt munkahelyemnek (könyvtár), amik közül most csak ezt az egyet rakom fel ide, mert szerintem ez lett a legjobb. Tetszik benne, hogy sikerült (azt hiszem) a megfelelő mértékben stilizálnom a dolgot, és hogy ettől olyan lendületes lett, meg minden.

Ez itten amúgy a könyvbedobó alkalmatosságot illusztrálja a "rohanó emberek" számára.