Hejj! Úgy érzem, ideje ismét jelentkeznem, és mivel jó régóta nem hallattam már magamról, rögtön egy monstre bejegyzéssel térek vissza. Ebben a szuperposztban azt szándékozom bemutatni, hogyan is készült el egy képregény-oldalpár a
Yellow Spots együttes egyik szövegére. A tagok az ismerőseim, és engem kértek fel, hogy képregényesítsem meg az új albumuk dalszövegeit (az album valamikor tavasszal jelenik meg, egy képregényfüzet végébe csúsztatva). Ami tehát most következik, az kedvcsináló is, dokumentatív is, meg elméleti is, ezen felül meglehetősen exkluzív.
Noha korábban mindig kötöttem az ebet a karóhoz, és nem voltam hajlandó eladni a lelkemet (értsd: képregényt rajzolni megrendelésre, másnak), ez esetben félretettem az elveimet és szabályaimat, mondván, hogy ezek igazából nem is képregények. És valóban nem azok, csak annak tűnnek: illusztrált szövegek, amelyek maximum az avatatlan szemet csaphatják be. Ennek ellenére - egyáltalán nem meglepő módon - az elkészítésükhöz nagyon is szükség volt a képregényes látásmódomra. Olyannyira, hogy végül is nem tudom, van-e értelme akár csak önmagammal is azon vitázni, minek nevezzem őket. Fogjuk rá, hogy képregények. Legalább az elkövetkező néhány sor erejéig fogadjuk ezt el - a készülési folyamat ugyanis kísértetiesen hasonlít arra, ahogy képregényt csinálok. Illetve mégsem: tudniillik azért választottam éppen ezt a két oldalt bemutatásra, mert ennek elkészítése során hágtam át legtöbbször a saját képregényalkotói elveimet, aminek köszönhetően kétszer annyi időbe telt megrajzolni az egészet, mint normális esetben. A következőkben tehát nem csak arra láthattok példát, hogyan készült ez a konkrét oldalpár, hanem arra is, véleményem szerint hogyan NEM készítünk képregényt. Lássuk tehát lépésről lépésre, mi történt itt.
Adott volt először is egy dalszöveg, amiért felelősséget nem vállalok, ugyanakkor amiből nekem ki kellett indulnom. Namost az első dolog, ami feltűnt, az az, hogy ez sehogy sem fér rá egy oldalra, következésképp legalább kettőre fog kijönni. A szerencse itt úgy hozta, hogy ezek történetesen egymás melletti oldalakat jelentenek a végleges kiadványban, tehát rögtön gondolkodhattam valami átfogó kompozícióban. A szöveget elolvasva annyit máris tudtam, hogy valami táncolós dolgot akarok látni a papíron. Rövid ötletelés után elvetettem azt a gondolatot, hogy a képkockák tartalma szorosan kövesse a szöveget, és ezzel együtt azt is, hogy esetleg valami szado-mazo cuccba öltözött párt vessek papírra (pedig az ötlet kézenfekvő). Jó, de akkor kik legyenek a táncosok? Itt eszembe jutott a legelső plakátom, amit a Spots-nak rajzoltam, nevezetesen ez, amin Szifon, a bőgős bőgőzik egy guminőn:
A plakátnak viszonylag nagy sikere volt anno, még folytatást is csináltam neki, szóval arra gondoltam, miért ne teljesedhetne ki a “történet” ezen a két oldalon? Végül azonban ezt is elvetettem, amikor Szaffi egy zombis megoldást javasolt - persze nem teljesen, mert, min látható, Szifont megtartottam. Az alapötlet tehát készen állt, már csak formába kellett önteni.
A következő lépés a vázlatkészítés szokott lenni, amire ebben az esetben nem fektettem valami nagy hangsúlyt. Látható, hogy itt még egy csomó minden nem eldöntött (szinte semmi). Annyit viszont már ezen a szinten is tudtam, hogy nem akarom, hogy a panelek keresztbe-kasul vándoroljanak az oldalakon, mert a fűzés esetleg ott töri meg őket, ahol lényegi információt tartalmaznak (pl. szöveg). Ennél már egy fokkal jobbnak tartottam, ha középre helyezek egy olyan motívumot, aminek kevésbé árt, ha félbevágják (még akkor is, ha tudom, az ilyesmi sosem szerencsés), és ami egyúttal össze is köti a két oldalt. A paneleket egyenlő arányban osztottam el, az olvasási irányt pedig meghagytam vertikálisnak, vagyis nem bajlódtam a horizontalitással. A középen táncoló két alak betölti funkcióját, amennyiben 1) ki tudtam velük tölteni az üresen maradt teret, 2) összekötik a két oldalt, 3) nem a panelekben megelevenedő cselekmény elemeként, hanem a panelek világának szükségszerűségéből kiszakadt általános motívumként tekintünk rájuk (bocs, ez a szöveg már csak ilyen lesz). Ez utóbbit próbálja érzékeltetni egyfelől az, hogy nincsenek keretbe ágyazva, másfelől hogy valamivel vastagabb és durvább ecsettel húztam ki őket. Ugyanakkor arra is figyeltem, hogy - a fentiek ellenére - igenis illeszkedjenek a mozdulatsorba.
Itt kezdődik az első probléma: tudniillik ahhoz, hogy a paneleket megfelelően el tudjam rendezni körülöttük, először a két figurát kellett megrajzolnom középre. Ez azt jelentette, hogy bármit is találok ki az első nyolc panelbe, végül kapcsolódnia kell a főmotívumhoz. És mivel én egy mozdulatsort akartam viszontlátni, ami némileg azt a hatást kelti, hogy a két alak végigtáncol az oldalakon, háromszor olyan nehéz volt olyan fázisokat rajzolni, amelyek után természetesen következhet a zombival táncoló Szifon képe. Ez tehát az első elvem, amit megszegtem:
lehetőleg ne építkezzünk visszafelé egy képregényben, mert az a természetesség rovására mehet. Egy képkockának az azt megelőzőből kell megszületnie, asszociatív módon, mint a folyamatos írás esetében. (Másfelől, ez akár egy izgalmas képregényalkotási módot is jelenthet: az utolsó kockával kezdeni, és az elsővel fejezni be. Hmm. Még az is lehet, hogy ezen érdemes komolyabban elgondolkodni; kisülhet belőle valami.)
A második problémát a panelek kapcsolódásának mikéntje jelentette, és itt már komolyabb volt a tét is. Hogy legyen egyszerre laza, lényegre törő, követhető és elegáns? A legnagyobb gond az szokott lenni a virtuóz panelezésű képregények esetében, hogy az ember elveszti a fonalat, melyik panel melyik után következik, hogy mi is az olvasási irány. Az alapelv tehát az, hogy a panelezésnek nem nehezítenie, hanem segítenie kell a befogadást. Normális esetben ezért használom a legegyszerűbb panelelrendezéseket, mint például
a korábban már tárgyalt nine panel grid-et, de a spots-os képregényeknél egyértelmű volt számomra, hogy a látványra is nagy hangsúlyt kell fektetnem. Szóval, mint látható, egy “láncos szerkezetet” találtam ki: a panelek a sarkoknál összekapcsolódnak, és ez a láncolat mondja meg, hogyan következnek egymásra. (Belátom viszont, hogy ennek a megfejtéséhez nem árthat némi képregényes előképzettség.)
Ez a megoldás egyébként azt a nehezítést hozta, hogy az egymásba fonódó részeknél a panelek nem tartalmazhattak fontos képi elemet a háttéren kívül, azaz a figurák nem lóghattak bele azokba a területekbe, mert az csúnyán nézett volna ki. Onnantól kezdve legalábbis, hogy eldöntöttem, egy “folyamatos hátteret” akarok használni, nem volt más választásom. A rajzok kereten belüli megkomponálása tehát irtó nehézzé vált, ráadásul kénytelen voltam lemondani egy csomó értékes területről is. Ezzel az egésszel felrúgtam egy következő szabályomat:
ne a képkocka formája határozza meg a tartalmát, hanem a tartalom a formát. Lényegében ugyanis az történt, hogy először megrajzoltam a csodálatosan egymásba kapaszkodó paneleket, tekintet nélkül arra, milyen képtartalommal töltöm majd ki őket, és csak ezután láttam neki a rajzolásnak, ami így - mivel többszörösen inverzben kellett gondolkodnom - olyannyira nehézzé vált, hogy mindegyik panel órákat vett el az életemből, és közben többször is feladtam a harcot. Megint arról van szó tehát, hogy a virtuóz panelezés nem segít felépíteni a képregényt, hanem fordítva: megfelelő kontroll híján destruálhatja az egészet.
Még valamit az elméleti részhez, ami aztán át is vezet minket a technikaihoz. A buborékok és szövegdobozok elhelyezésénél általában ügyelek arra, hogy a panelek tetején helyezkedjenek el (kivéve, amikor nem, de akkor annak külön oka van), mert az a tapasztalatom, hogy ez megint csak az olvasást segíti. Ezt egyébként Eddie Campbelltől tanultam. Ez azt is jelenti, hogy a buborékok jönnek először, a rajzok csak utána. Nem értek egyet ugyanis az amcsi szuperhősképregényes gyakorlattal, amelyik a beírást hagyja utoljára, és teljesen a kompozíciótól teszi függővé, hogy egy szövegrész hova kerül. (Sok más dologgal sem értek egyet mondjuk, már rögtön azzal sem, hogy ilyen élesen elválasztják egymástól az írót, a rajzolót, a tuskihúzót, a színezőt és a beírót; mármint azon kívül, hogy a hatékonyságot akarják növelni, mert az rendben van. Csak ez oda vezet, hogy mindenki más is egymástól nagyon távoli kategóriákként kezeli ezeket, ami abszolút tévedés.) De visszatérve: láthatjuk, hogy a buborékok elrendezése itt vajmi keveset segít az olvasónak eldönteni, milyen sorrendben olvassa őket. Alapesetben az ilyen elrendezéstől ódzkodom, mert kaotikusnak hat. Igazán jó megoldás az lehetett volna, ha a paneleken belülre teszem a buborékokat, ám akkor nem maradt volna elég hely a rajzok számára. Ez szívás. Mégis, bízom annyira az olvasóban, hogy - amennyiben jól végeztem a dolgomat a panelezés tekintetében - a képkockák sorrendjét azok egymáshoz való kapcsolódásának vizuális tényéből próbálja majd kikövetkeztetni, nem pedig a buborékok térbeli közelségéből. Meg vagyok róla győződve ugyanis, hogy
a szem az egymáshoz közelebb eső buborékokat akarná ösztönösen összekapcsolni, ami jelen esetben függőleges olvasási irányt jelölne ki, nem pedig az általam kitalált cikkcakkosat. Remélem, világos. Mindegyik közül ez a legfontosabb elv, amit megszegtem, és mentségemre csak annyi szolgál, hogy - reményeim szerint - a képregény olvasói nagyrészt már ismerik a számot, vagy ha nem, olvasás közben hozzáhallgatják.
És akkor jöjjön a technikai rész; ez rövidebb lesz. Az egyszerűség kedvéért még jelen időre is váltok, mert a következő lépések általánosan igazak mindegyik YS-képregény elkészültére. Tehát először is mindennek meghatározom a helyét, ráérzésre megadom a buborékok méretét, aztán beszkennelem a két oldalt, és Photoshopban egyből megcsinálom a beírást. Az még a dolog elvi részéhez tartozik, hogy nem vagyok hajlandó géppel rátenni a buborékokat az oldalakra (hiszen a buborékok jönnek először), és általában szabad kézzel szeretem beírni a szöveget is, de itt most külön kérés volt a gépesített beírás, hogy ha úgy adódna, változtatni lehessen rajta.
Tehát miután megvagyok a beírással, már pontosan látom, mennyi helyet foglal a szöveg, így a papíron is ki tudom javítani a buborékok méretét és formáját. Ezután következhet a ceruzarajz, ami esetemben mindig eléggé ki van dolgozva, hogy a tusrajzzal már gyorsabban haladhassak. Ez a fázis mind közül a legidőigényesebb, és - fura, nem fura - ezt unom a leginkább. (Apropó: Szifon arcának megrajzolásához természetesen használtam fotóreferenciát.
Szaffi képei között Szerencsére volt egy millió.)
Ha viszont ezzel megvagyok, jön a kedvenc részem: a tuskihúzás. Úgy tűnik, pont fordítva működök, mint Chris Ware, aki egy interjúban ezt a fázist nevezte a legkevésbé izgalmasnak, mert az ember csak lemásolja azokat a vonalakat, amiket egyszer már meghúzott. Ez egyáltalán nem igaz: nem lemásoljuk őket, hanem végleges formát adunk nekik, egységes külalakot, ha úgy tetszik. A rajz ekkor kel csak igazán életre, ekkor lesz tényleg rajz, nem pedig csak néhány kósza vonal a papíron. Vagyis, más szóval, innentől kezdve felelős az ember azért, amit alkotott. Nem véletlen, hogy amikor Eddie Campbell annak idején asszisztenst fogadott, aki rögtön az elején kijelentette, hogy nem akar “csak egy tuskihúzó” lenni, azt válaszolta: ne aggódjon, sose bízná rá a tuskihúzást. Nos, én, ha az amerikai gyakorlat szerint kéne hivatást választanom, egészen biztosan tuskihúzó akarnék lenni.
Az utolsó lényeges fázis a színezés. A képregény jellegétől függ, gépet vagy ecsetet használok-e - itt most az utóbbit. Különösebb technikai paraméterekről vagy eljárásokról nem számolnék be: van többféle ecsetem meg festékem, ezeket használom általában.
Természetesen nagyon más az, amikor az ember fekete-fehérben dolgozik, meg amikor tudja, hogy az oldalak végül színesek lesznek. Általában fekete-fehér képregényeket csinálok, mert talán az áll hozzám közelebb, de ez most fel sem merült - sőt, baromira örültem neki, hogy végre annyit szórakozhatok a színekkel, amennyit akarok. Ennek megfelelően aztán mindegyik képregény másmilyen lett hangulatilag, de szerkezetileg és narrativitását tekintve is (bár még nem vagyok a végén).
A legeslegvégső fázis az utómunka, szigorúan számítógépen, Photoshopban. Mahinálok a képen (eltüntetem az apróbb hibákat, "javítok" a színeken stb.), véglegesítem a szöveget, elhelyezem a címet, és különböző apróbb módosításokat hajtok végre, ahol szükségét érzem. De feltételezem, hogy ez utóbbit mindenki így csinálja. :)
Na, szóval valahogy így nézne ki ez az egész. Akinek esetleg nem jön be az itt bemutatott két oldal, azt megnyugtatom, hogy a többi ennél jobb lesz. Persze nagy meglepetések érhetnek még engem is, pláne ha a végén a nyomda elszúr valamit. Na de elég a szóból, van még egy csomó rajzolnivalóm. Bye!
U.i.: Mint utólag kiderült számomra, ennek a dalnak az eredetije, a
The Masochism Tango Tom Lehrer amerikai humorista-zeneszerző-matematikus-etc. szerzeménye. Itt meghallgatható/megtekinthető:
http://www.youtube.com/watch?v=VR3VpvkAd0E
Ezen kívül a szöveg magyar fordítása a képregényes körökben is ismertségnek örvendő Bárány Ferencnek és cimborájának, Philipp Istvánnak köszönhető. Minden szál összeér!
A szultán katonájáról lemaradtam a múltkor, úgyhogy kíváncsi voltam, ez milyen. Sajnos az az érzésem, hogy nem az igazi. Huszka Zsombor több fórumon is elismerte, hogy a grafikus szakmával ellentétben az írói teendőkről még van mit tanulnia - ezért is állt össze Dudás Győzővel, aki kész szöveget szállított neki. Engem viszont egyikük sem győzött meg igazán. A képi világ nem rossz, egy kicsit sin city-s, néhol meg Dave McKean dolgait juttatja eszembe; de sem az egyik, sem a másik, a hangulata nem eléggé erőteljes ahhoz, hogy magával ragadjon. A szöveg sablonos, lapos, helyenként szájbarágós és nem hagy teret a grafikának, megint máshol kínosan túlírt ("A macskakövek fejvesztve menekültek tűsarkaid elől"), műfaji önreflexiói/hypertextjei pedig túl direktek ("Találtál magadnak egy másik várost, egy másik képregényt, ahol soha nem esik az eső"). A legnagyobb baj vele mégis az, hogy rövid. Nem feltétlenül a valódi történetet hiányolom belőle, mert lehetne ez egy jól elkapott hangulat is, de még annak is kevés - a viszonylag ígéretes felvezetés után műfaji kliséhalmozás következik, aztán hirtelen vége az egésznek, mintha soha nem is lett volna. Főleg azt érzem azonban, hogy ez a képregény egy olyan 4-5 éves késésben van: a nagy magyar képregényboom időszakában, az út- és hangkeresés legelején készültek itthon hasonlók, amelyek között ez a kiadvány nem is mutatna olyan rosszul, sőt. Azt hiszem viszont, bátran kijelenthetem: ezen a szinten egy ideje már túl vagyunk. Amennyiben ez valóban egy ciklus legelső darabja óhajt lenni, úgy kívánom, hogy a többi valamivel magasabbra tegye a lécet.
Vári Tamás Theo-jának első részéhez még nem volt szerencsém, úgyhogy csak nagyon óvatosan formálok véleményt a másodikról, amelynek pontos megítélése nyilván nem történhet meg az előzmények ismerete nélkül. Tehát: a narráció egészen kifinomult, már ami a panelkezelést illeti - a történet elmesélésében még vannak megoldatlanságok. A rajzok tetszenek, bár az emberábrázoláson még volna mit csiszolni, és itt leginkább az árnyékolásra meg az arcok kidolgozására gondolok. A borító viszont annyira nem jön be, de nem tudom eldönteni, hogy a színezéssel van-e bajom, vagy a kompozícióval, esetleg mindkettővel. Összességében tehát azt tudom mondani, hogy nem mondok semmit - kíváncsian várom a folytatást (és hogy legyen újranyomás az első részből :)), mert úgy vélem, ez a történet nem itt kezdődik, és nem is itt végződik.
Brazil dolgait nagyon szeretem, mert baromi jó a stílusa, lendületesek a rajzai, profi minőségben nyomja, és igényes ponyvát csinál. Ez a 24 órás képregénye idézőjelben egy semmi, mégis hihetetlenül élvezetes olvasmány - a linkre kattintva bárki meggyőződhet erről; nem is pazarlom rá tovább a szót. Külön öröm, hogy jó szokásához híven a helyszínen dedikálta művét - az általam vásárolt füzetbe ezt a rajzot kanyarította röpke három perc alatt:
Sok szempontból ez a kiadvány tetszett a legjobban, pedig nem is képregényeket közöl, hanem cikkeket. Korábban még nem volt hozzá szerencsém, mert viszonylag kevéssé foglalkoztatnak a szuperhősök, a sci-fi-képregények meg hasonlók (főleg ezeket témaköröket és zsánereket járják körbe ugyanis az írók), de már látom, hogy tévedtem. Nem a szuperhősöket, hanem a kiadványt illetően: nagyon kis igényes, barátságos mini-füzet ez, jók benne az írások és jó kézbe venni. Tetszik, hogy bár önköltséges rajongói kiadványnak nevezi magát, azért láthatóan van kutatómunka az egyes cikkek mögött, még ha szakszövegeknek nem is nevezném őket. De ez rendben van így: a srácok láthatóan őszinte lelkesedéssel írnak kedvenc témáikról, olykor szubjektív ítéleteiket sem hallgatva el, és egyértelműen a képregénymédium iránti szeretetből. Az talán nem annyira szerencsés, hogy a hat különböző cikkért mindössze három szerző felel; remélem, a többiek részéről csak kivételes lustaságról van szó, és ez nem egy tendencia. Amúgy viszont csak így tovább, kívánom, hogy a főszerkesztő reményéhez híven összejöjjön még legalább 97 számnyi folytatás!
