Húsz éves lett a Hybrid Theory, a Linkin Park debütáló nagylemeze. Próbálok nem úgy reagálni erre, mint az internet népe, hogy "úristen, de öreg vagyok!", de ez nehéz, mert valahol mégiscsak erről van szó. Ciki vagy sem, ők voltak a fiatal kamaszkorom legmeghatározóbb együttese, és szinte felfoghatatlan, hogy az már ilyen régen volt.
2002 és 2003 között gyakorlatilag nem hallgattam más zenekart, és még utána is jó pár évig vissza-visszatértem az első két albumhoz (a későbbi lemezek idején már nem izgatott a nu-metal, teljesen más zenei irányzatok érdekeltek, elsősorban a punk, így azokat mind a mai napig nem ismerem). De a Hybrid Theory, az valami olyan durván létélmény volt akkor, mint azelőtt (és lényegében azóta) semmi más. Barátságok szövődtek általa: az akkori két legjobb barátommal, Pityuval és Tamással úgy lettünk legjobb barátok, hogy mindhárman őrülten rajongtunk a bandáért. Én középre zseléztem a hajam és tüskékbe csavartam, hogy úgy nézzek ki, mint Chester a Papercut klipjében (nem néztem ki úgy, de azért vagány voltam). Tamás pirosra festette a haját és fülbevalót lövetett magának, hogy hasonlítson Mike-ra. Pityuval órákon át beszéltünk telefonon, mert sikerült megfejtenie a Crawling egyik nehezen érthető sorát. Szóval totális lázban égtünk. Ez volt a mi zenénk. A szövegek a mi legbelsőbb érzéseinket fejezték ki. Chester a mi fájdalmainkról énekelt, és a mi frusztrációinkat üvöltötte bele a mikrofonba. Legalábbis így éreztük.
Ahogy teltek az évek, és kicsit kiszélesedett a zenei horizontom, persze már én is azt a széles körben elterjedt véleményt kezdtem osztani, hogy a Linkin Park zenéje faék egyszerűségű (de nem a "jó" értelemben, mint mondjuk a punk esetében), a szövegeik pedig lényegében ügyesen megszerkesztett süketelések, amire csak a tinédzserek vevők. Chester öngyilkosságának híre 2017-ben éppen ezért rendesen fejbe kólintott: az a sok fájdalom, amiről énekelt, ezek szerint nem póz volt, hanem a durva valóság. A tizenöt éves Gergőnek még semmi kétsége nem lett volna efelől.
*
A Papercut volt az első Linkin Park-szám, amivel találkoztam, és bár az In The End-et jóval többet hallgattam, valahol, azt hiszem, mégis ez maradt a definitív LP-szám a számomra. Úgyhogy nem volt kérdés, mit fogok rajzolni, mikor eldöntöttem, hogy megemlékezek valamivel az évfordulóról.
