Hát szóval, tíz éve elég logikus (és könnyű) lépés volt blogot indítani, ugyanis virágzott a műfaj. Rengetegen blogoltak. A közösségi oldalak (elsősorban a Facebook) nem voltak még ilyen dominánsak, nem csak azokról tájékozódtunk és nem csak azokon keresztül osztottunk meg tartalmakat, sőt. Nekem sem ez volt az első blogom; mikor a Kommunikációs hibát elindítottam, már jó pár éve vezettünk egy hármas blogot apámmal és öcsémmel, de az Öngyújtó című kis irodalmi-művészeti lapunknak is létezett blogja, sőt a Pszicho Dzsánki c. képregényünknek is csináltunk egyet Mráz Istvánnal. Szóval a blogolás nem volt új nekem, főleg az a fajta blogolás nem, amikor az ember hosszabban igyekszik kifejteni a véleményét változatos témákról (régen még én is sokkal, de sokkal többet írtam). Ezt a blogot is ilyennek szántam: a képregényekkel, a rajzolással, és tágabban az alkotással kapcsolatos gondolataim gyűjtőhelyének. Emellett pedig egy olyan felületnek, ahol a saját munkáimat (amelyekből akkor még nem sok volt) is meg tudom osztani másokkal.
Ez a kétfajta törekvés eleinte nem különült el élesen egymástól (Eddie Campbell blogja lebegett a szemem előtt követendő példaként, aki egyszerre promózta a saját cuccait és írt minden nap halál izgalmasan a legkülönfélébb dolgokról.) De aztán lassacskán úgy alakult, hogy a gondolatébresztő szándékkal írt, elemző-értelmező bejegyzéseim háttérbe szorultak a saját képregényeim és alkotásaim mellett. Ennek több oka is volt. Az első és legfontosabb valószínűleg az, hogy 2010 májusában elindítottam egy másik blogot, amit hirtelen ötlettől vezérelve és a (honlap)címadás nyomasztó súlya alatt Blosszának neveztem el, ez a blog pedig a következő hónapokban lekötötte szinte minden időmet és kreativitásomat. A másik ok, hogy időközben felvettek a bölcsész karra, és onnantól kezdve a kritikai írásaim már nem annyira blogbejegyzések, mint inkább művészetelmélet órákra írt beadandók formájában látták meg a napvilágot (már amíg élt bennem a naiv remény, hogy esztétika szakon képregényes témával diplomázhatok). A harmadik ok teljesen prózai: a blog műfaja, amilyen gyorsan létrejött, olyan gyorsan meg is murdált, egy idő után lófasz sem olvasott már többé blogokat, ha azok nem voltak valamilyen módon becsatornázva a közösségi médiába (ez most is így van). A negyedik ok pedig természetesen az, hogy idővel a rajzok (és velük együtt a grafikus lét) minden másnál nagyobb hangsúlyt kaptak az életemben.
Tulajdonképpen hosszú évek óta már csak saját magamnak vezetem ezt az oldalt, mert nem akarok (nem merek?) megválni tőle. Pedig őszintén szólva köszönő viszonyban sincs már azzal a bloggal, amit anno elkezdtem - nyilván én sem vagyok már az a srác, akiről a Blossza szól, és Eddie Campbell sem az eszményképem többé (hű, ezt de jó volt leírni végre). Egy ideje már én is Instagramon és Tumblr-en posztolom a munkáimat, ahol meg is találják az emberek. Akkor meg minek ez a felület? Ebben a formában kevés értelme van, új formát viszont, azt hiszem, nincs már kedvem adni neki. Nem tudom még, mit kezdek vele, de ha mondjuk el akarnék búcsúzni tőle, egy ilyen kerek évfordulónál jobbat nem is találhatnék hozzá. Meglátjuk.
Mindezek kapcsán, úgy érzem, fontos elmondanom, hogy az utóbbi időben megint feltámadt (és rendkívül erős lett) bennem az igény, hogy ne csak az alkotásaimon keresztül beszéljek, mint ahogy azt az elmúlt pár évben tettem. A csigaházból pofázás asszem nem való nekem. Hiányzik az újságszerkesztés, a kritikaírás, meg úgy általában a kritikai reflexió, és hiányzik az a fajta kötetlenség, közvetlenség és nagyfokú személyesség is, amit régen a blogolásban annyira élveztem. Jelenleg a Q című underground képregényújságunk és a körülötte formálódó alkotói kör jelenti számomra azt a közeget és fórumot, ahol ezek a különböző érdeklődéseim, törekvéseim utat találnak maguknak. Szóval akit érdekel, mit gondolok mostanság képregényről, alkotásról, közösségi létről és társadalmi-filozófiai kérdésekről, a Q-ból megtudhatja. Bye-bye!
