Úgy rémlik, ez volt az első képregényem, és nem csak Pókemberből. Mára már csak ennyi maradt belőle...
Egy mátrai kiránduláson kaptam hét éves koromban (pont mielőtt általános elsőbe léptem, szóval még nem tudtam olvasni), és annyira megtetszett nekem a figura, meg a képregény maga, hogy a Kékestetőre menet állítólag behisztiztem, hogy én csak akkor megyek tovább, ha vesznek nekem még egy számot (mit tudtam én, hogy havonta csak egyet adnak ki). Nagy találkozás volt, azt hiszem. Megeshet, hogy korábban is láttam már képregényeket, talán akadt is otthon egy-kettő, de ha így volt, nem emlékszem, hogy bármelyik is hasonló lelkesedést váltott volna ki belőlem. Meg aztán előttem van egy nagyon élénk kép, ahogy Mária, apám felesége olvassa nekem a buborékokba írt szöveget, miközben én a képeket bogarászom nagy áhítattal.
Persze már jó ideje nem olvasok szuperhősös képregényeket, de még mindig nosztalgiázva nyitom ki ezeket a régi füzeteket. Úgy tűnik, az ember tényleg gyerekkorában köt életre szóló barátságot a képregénnyel, ha köt egyáltalán. Ez mondjuk nem baj, de sok mindent megmagyaráz.
