Távol a Földtől

Írtam egy ilyet is:

Olvasás extrém helyen

A tegnapi Szegedi Képregényfesztiválon három téma volt megadva, amiről rajzolni lehetett; én az Olvasás extrém helyen címűt választottam, ha már valamelyiket mindenképpen muszáj volt. Nem lett valami jó... Nem igazán jön át, amit szerettem volna, de legalábbis nem könnyen. Azért bízom benne, hogy néhányan értik. Sajnos 1) semmi kedvem nem volt a dologhoz, 2) semmi jó ötletem nem volt, 3) kurvára fáztam ott az aulában a padnál, 4) nem tudtam rendesen koncentrálni a sok figyelő tekintettől (egy idő után háttérbe is húzódtam).

A beszélgetésünk Lakatos Istvánnal viszont nem is volt olyan rossz. Nem tudom, felvette-e valaki, szerintem nem, úgyhogy hát megnézni/meghallgatni sajna nem lehet. De ezen a linken van mindenféle kép, köztük egy rólunk is, ahogy próbálunk rájönni, miről is akarunk beszélni. Kevés idő volt az egészre, de asszem valamit azért sikerült kihoznunk a dologból. Nem tudom, a hallgatókat kéne megkérdezni erről. Én összességében jól éreztem magam tegnap.

Old man

Nemtom miért rajzoltam ilyet, csak unatkoztam órán, aztán hazajöttem és kiszíneztem photoshopban. Ez az első gépen színezett rajzom, úgyhogy tesztnek sem volt rossz. Picit Chris Ware-es. Picit.

Chris Ware 5. - Ware, Campbell, Gasoline Alley, etc.

Mint tudjátok, Eddie Campbell az én nagy kedvenc szerzői képregényesem. De nemrégiben találkoztam Chris Ware művészetével, és ez az élmény maradandó nyomot hagyott bennem. Egyelőre még csak tapogatózom azzal kapcsolatban, hogy ki is ő és mit is tud, mert az én képregényalkotói felfogásomhoz képest nagyon mást csinál. Mégis azt kell mondjam, hogy jelen pillanatban valószínűleg ő az egyik legfontosabb képregényes, aki ebben a művészeti ágban alkot. Alant megpróbálok valahogy közelebb kerülni hozzá, úgy, ahogy az számomra logikus és kényelmes: egy közös szálra felfűzve, de némileg ellentétbe állítva őt Eddie Campbellel.

Chris Ware és Eddie Campbell közt hatalmas különbség van, és ha ezt a különbséget meg akarjuk ragadni, tulajdonképpen elég, ha a Gasoline Alley-vel való kapcsolatukról pár szót ejtünk. A Gasoline Alley egy stripsorozat, ami 1918-tól 1959-ig futott alkotója, Frank O. King keze alatt (azóta mások írják és rajzolják), és arról nevezetes, hogy ez volt az első strip, amiben a karakterek emberi idő szerint öregedtek. És ez nagy szó. Ebből az egy - és baromi jelentős - mozzanatból következik, hogy a Gasoline Alley humora egészen más, mint például a Garfieldé (nem repetitív és nem bárgyú), avagy tulajdonképpen a hétköznapihoz hasonló finom humorral operál. Szóval egy nagyon életszagú stripsorozat ez; tudom ajánlani, nekem is a polcomon csücsül a Drawn&Quarterly gondozásában megjelent Walt and Skeezix Book One c. első kötet, ami az 1921-ben az ajtó előtt talált kölyök, Skeezix felbukkanásától az 1922-es év végéig rendszerezi a képsorokat.


Campbell-re, aki ugyebár az önéletrajzi fikció nagymestere a képregényben, de legalábbis a hétköznapi élet történéseit megörökítő művész, mélységesen inspirálóan hatottak ezek a csíkok. Így beszél egy interjúban: "A kihívást mindig abban láttam, hogy a kis rajzolt figuráim életre keljenek az olvasó fejében. A túl elegáns képek ezt nem feltétlenül segítik. A Gasoline Alley-ben is a hétköznapi stripeket szeretem. A vasárnapi képsorok néha megszakítják a felfüggesztett hitetlenségemet [eg. a stripek valóságosságának illúzióját], pusztán azáltal, hogy stilisztikailag olyan érdekesek."

Gyorsan megmagyarázom ezt a "felfüggesztett hitetlenséget", bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz. Campbell ezt annak kapcsán mondta, hogy bár egy mű sosem lehet teljesen valóságos - még akkor sem, ha megtörtént eset(ek)en alapszik, mint az ő munkái -, az olvasó mégis realitásértékkel ruházza fel, legalább addig, amíg olvassa. Erre való többek között az invokáció Homérosz műveiben ("Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott..."), de az "Egyszer volt, hol nem volt"-típusú mesekezdés is: ezek mind arra kínálnak garanciát már rögtön az elején, hogy ami most következik, az igaz. Akkor is, ha nem. A "felfüggesztett hitetlenség" ennek fényében az, hogy bár tudom, hogy nem valóságos, amit olvasok, erről mégis hajlandó vagyok elfeledkezni a mű kedvéért.

De vissza a főtémához. Az előbb kiderült, hogy a Gasoline Alley-nek, mint a legtöbb stripsorozatnak, volt vasárnapi kiadása is, és hogy az eléggé más volt, mint az alapvonal. A Wikipédián ez áll:

"Az 1930-as évek Vasárnapi oldalai legtöbbször nem tradicionális gegeket használtak, hanem szelíden beszéltek a természetről, képzeletbeli álmodozásokat mutattak be szemléletes rajzokkal, vagy naturalisztikus képet festettek a kisvárosi életről."

Továbbá, Jeet Heer szavait idézve ugyaninnen:

"A napi stripekkel ellentétben, amelyek hónapokig futó történeteket mutattak be, a vasárnapi képsorok majdnem mindig különálló egységként működtek" - írja. "Míg a napi stripek az események kibontakoztatására adtak lehetőséget, a vasárnap a zamatos élményeké és az életen való elmélkedésé volt. A vasárnapi képsorok mutatják legjobban King vizuális történetmesélői szakértelmének kiforrottságát: képsorok, amelyek gyönyörűen bizonyítják szeretetét a természet iránt, érzékenységét a művészi formák irányában, és mély érzelmi kötődését az élethez."

Chris Ware-re, noha óriási rajongója a napi Gasoline Alley-stripeknek is (olyannyira, hogy ő az egyik szerkesztője az újranyomott csíkokkal teli vaskos köteteknek), elsősorban a vasárnapi képsorok hatottak. Amellett, hogy ezt minden további nélkül bevallja, rá is játszik King egyes formai megoldásaira a munkáiban. Íme egy példa - a felső képregényoldal Kingé, az alsó Ware-é.


A Gasoline Alley vasárnapi csíkjait külön kötetekben adja ki a Drawn&Quarterly, mivel tényleg egy radikálisan másféle szemléletet képviselnek a napi stripekhez képest. Előbbiek a formáról, a formával kifejezhető érzésekről, vágyakról, álmokról, látomásokról, illetve a formáról mint nyelvi dimenzióról, utóbbiak pedig a mindennapokról, a mindennapok "hagyományos" észleléséről/felfogásáról, vagy, ahogy Campbell mondaná, a közhelyről szólnak.

Chris Ware pedig formalista - de egyáltalán nem tartalom nélküli. És az ő esetében a tartalom aztán tényleg elválaszthatatlan a formától. Mondom ezt úgy, hogy halvány lila gőzöm sincs, mit csinál, hogyan csinálja, egyszerűen képtelen vagyok tetten érni, mitől működnek a képregényei. Ahhoz bele kéne férkőznöm az agyába, hogy megértsem. De az tuti, hogy ha a képregény valóban önálló nyelv, akkor azt az ő munkái bizonyítják a legpontosabban.

Ennyit mára.

...mert alkotó is vagyok

A lassan esedékes Szegedi Képregényfeszten nem csak beszélgetőpartnerként, hanem alkotóként is jelen leszek. Úgyhogy a könyvtár honlapjára tőlem is fölkerült valami kamu szöveg, meg valami kézzelfoghatóbb dolog. Ez utóbbi a lényeg: a dunatanösvényes egyoldalasomat küldtem, amit, íme, a maga teljes valójában megtekinthet most már mindenki. Nyomtatásban pedig a Papírmozi 5. számában lesz olvasható, ha minden igaz, decemberben.

No, hát kellenek ennél jobb hírek?



Update (2012.07.14.): Persze ezek a linkek is mind le vannak már törlődve, szóval itt van egy, ami remélhetőleg állandó.

Berlin - A kövek városa

Hö! Megint egy képregényes írás, csak ez most nem ajánló. Kritika? Elemzés? Tanulmány? Nemtom. Mindenképpen van benne egyfajta esztétikai nézőpont, szóval azoknak lehet igazán érdekes, akiknek az ilyesmi érdekes.

Link.

Ja igen. Ez amúgy a párommal közös oldalunk, alapvetően egy könyv apróhirdetési portál, de vannak kulturális rovatai is. Grg álnéven szokok ide írni néhanapján, mindenféléről (képregényről most először, ami nagy szó nálam).

Sandman - Párák évszaka

Kezd egyre lesújtóbb véleményem lenni Gaimanről, amit valószínűleg azzal magyarázhatunk, hogy kezd egyre kevésbé izgatni a tömegkultúra. Nem látom be, miért lenne a Sandman minden idők legjobb képregénye. Szóval lehet, hogy most írtam róla utoljára.

(Klikk a képre.)

Csak