Plakát, amin nincs elég hely a szövegnek

Úgy hiszem, mindkét verzió közlésre érdemes. Azt ne nézzétek, hogy elrontottam a Cadillac perspektíváját a garázséhoz képest - nagyon siettem vele, és ha sietek, képes vagyok nem odafigyelni az apróságokra. Az minden esetre érdekes, hogy bizonyos hiányosságokat a színek emelnek ki, míg megint más bakikat éppen azok rejtenek el.

Egyébként rájöttem, hogy ebben a fajta rajzolási procedúrában a tuskihúzást szeretem a legjobban. A ceruzarajz még túl semmilyen, a színek meg teljesen más szubsztanciát adnak a rajznak. A részletek, kérem, a vonalak játéka és dinamikája, ezek mind a háttérbe húzódnak, amint megjelennek a színek. A tuskihúzás ellenben egységesíti és rendezi a kósza ceruzavonalakat, letisztázza a hirtelen felindulásból papírra vetett vázlatot, vagyis a közlés egyszerű, de elegáns formáját adja.

A Papírmozi blogra

kikerült a két oldalas képregényem, ami nyomtatásban a Papírmozi antológiában jelent meg még áprilisban. Amúgy papíron jobban mutat, már csak azért is, mert ott nincs levágva a széle. Hogy itt miért van, ne kérdezzétek, mert föl nem foghatom. (Ha valaki azt hiszi, hogy mi, képregényalkotók csak úgy vaktában jelöljük ki a panelek helyét a papíron, mindenféle kompozíciós szándékok nélkül, hát az téved. Annak is megvan a jelentősége, hogy adott esetben mekkora szegélyt hagyunk a papír négy oldalán.)

Katt a képre.

Zajlik még

Nem tudok, és soha nem is szoktam festeni, mégis ecsetet és festéket ragadtam, hogy elkészítsem ezt az állandó plakátot egy zenés rendezvénysorozathoz, mert úgy éreztem, ehhez más technikára van szükség, mint amit általában használni szoktam. Igyekeztem, hogy a végeredmény inkább valami klasszikusabb stílusú rajzra emlékeztessen, mintsem általános iskolás pacsmagolásra. Nyilvánvaló, hogy nem a festés az én utam, de egynek végül is elmegy.

Bal oldalra beszúrtam az előzetes ceruzarajzot, hogy lássátok, mennyire keveset változott a rajz koncepciója a készülés során - és hogy mégis mennyire más a kész plakát, mint a vázlat.



A betűkkel (a festésen kívül) szintén gondom volt, ugyanis nem vagyok tipográfus, és egy ilyen heterogén háttérre egyébként is nehéz szöveget helyezni úgy, hogy az ne nézzen ki szarul. Ez ügyben aztán egy momés ismerősömmel konzultáltam, aki megnyugtatott, hogy nem csak én vagyok a béna, tényleg nehéz dolog ez. Végül közösen jutottunk el az itt látható megoldáshoz.

A technikát kitartó gyakorlással még el tudnám sajátítani, de nagyon türelmetlen vagyok. Nem vagyok hozzászokva ahhoz a tempóhoz, amiben egy festmény készül, és sajnos fölös óráim sincsenek, hogy ráhangolódjak a témára. Viszont még így is nagy élmény volt ezt csinálni. Teljesen más tudatállapotba kerültem, mint eddig valaha is rajzolás közben. A festékkel egészen máshogyan kell bánni, mint a tussal vagy a ceruzával. Itt rétegeket visz föl az ember a papírra. Egymásra épít dolgokat. Meg sem tudom számolni, hányszor festettem át részleteiben a képet. Helyenként még lehetett volna pepecselni vele, persze. De vannak mozzanatai, amik kifejezetten tetszenek. Take a closer look:

Kritika és interjú az LD50-en!

Egy részletekbe abszolút belemenő recenzió/kritika/ajánló/elemzés a Blosszáról, és egy ugyancsak mélyre menő interview velem sok mindenről, de főleg a Blosszáról - egyben. Készüljetek fel: baromi hosszú olvasmány. De azt hiszem, baromi jó is.

Kattintsatok a képre!

Egy kis videó a HoldfényConról

Hát, mit mondjak, elég lekicsinylőnek tűnik a nyilatkozatom saját képregényrajzolói mivoltomat illetően, pedig a cél nem ez volt. Sajnos azt az egész beszélgetés alatt nem sikerült egyértelművé tenni, hogy köztünk és Csordás Dani közt az az egyik fő különbség, hogy mi nem csináljuk olyan régóta ezt a képregényes bulit, következésképp az Alfabéta-díjon kívül ezidáig nem sok mindennel büszkélkedhetünk. Erre nem ártott volna kitérni, mert félreértésekre adhat okot. Hiszen azért a legtöbben nem pénzért rajzolunk itthon képregényt, vagy legalábbis nem rendszeresen - a minőségbeli különbségek pedig amúgy sem ebben keresendők. Utólag már bánom, hogy behoztam a képbe ezt a képregényrajzoló-képregényalkotó "ellentétet" is, mert utóbbi észrevétlenül az amatőrség szinonimájává vált a beszélgetés során. Megint csak: nem ez volt a cél. Én elsősorban a hozzáállásbeli különbségeket szerettem volna példázni vele, de ez nem igazán sikerült. Felbukkant már ez a különbségtétel egy korábbi interjúmban is, csak ott jobban a helyén volt a dolog. Az én szememben képregényalkotó mondjuk Jules Feiffer vagy Daniel Clowes, mert a saját dolgaikat csinálják, megalkuvás nélkül, igazi szerzőkhöz méltón. Az én szememben képregényrajzoló az, aki valaki másnak az elképzeléseit valósítja meg vizuálisan, természetesen profi színvonalon, de sokszor talán úgy, hogy az alapanyag nem különösebben mozgatja meg - ezt nevezze ki aminek akarja, rá lehet mondani, hogy bérmunka, tökmindegy. Fontos azért, hogy ebben a különbségtételben önmagában nincs benne, hogy az egyik jobb/értékesebb, mint a másik, akár minőségileg, akár színvonalilag - de azért nyilván sejteni engedi, melyiket tartom egy picivel többre a másiknál. Olyan ez egy kicsit, mint A szerzők politikája az ötvenes évekből, a klasszikus filmes szerzői elméletek idejéből, amikor azt próbálták bebizonyítani, hogy annál jobb egy film, minél inkább magán viseli a rendező/forgatókönyvíró keze nyomát, méghozzá lehetőleg minél több vonatkozásban, a szereplőválogatástól kezdve a kameraállásokon át a vágásig. Elég elitista szemlélet, van sok hibája. Amit én próbáltam elmagyarázni, az nem pontosan ilyen, de hasonló. És éppen ezért használhatatlan, persze. Minden esetre ez egy implicit vita óhajtott lenni a kérdéssel, csak egy kicsit balul sült el. Egy ilyen beszélgetés nem alkalmas rá, hogy mélységükben belemenjünk dolgokba.

Egyébként is utálok emberek előtt pofázni.

Holnap

A holnapi HoldfényConon 15:00-tól beszélgetés velem, Vass Robival és Csordás Danival a klubszobában Hogyan lettünk képregényrajzolók - hogyan lehetsz az te is? címmel. Gyertek el, ha kíváncsiak vagytok, miféle faszságokat tudok válaszolni egy ilyen idióta kérdésre.

Kant nyomá(ba)n

Terápia

Olyan rég nem rajzoltam semmit. Muszáj volt firkálnom egy kicsit.

Campbell finds out

Eddie Campbell másfél év szünet után újra blogol. A kiváltó ok egy spanyolországi képregényes rendezvény és az ott szerzett tapasztalatai - egészen jó tapasztalatok azzal kapcsolatban, ahogy a spanyolok a graphic novel kérdéséről beszélnek. A terminus használatáról ő korábban igen negatív véleménnyel volt. De most egy kicsit mintha kezdene megengedőbb és bizakodóbb lenni.

Minden esetre ezt találni a blogján, tegnapi posztként:


Sosem tagadta az öreg, hogy nagy self-googler (egyszer tréfásan azt mondta egy képregényes öninterjúban, hogy addig nem kezdi el a napját, amíg be nem írta a nevét a google-be és meg nem bizonyosodott róla, hogy senki nem mond róla csúnyákat), de az meglepett, hogy megtalálta ezt a szövegrészt, ami egy több mint egy évvel ezelőtti bejegyzésemből való. Persze a google kicsit szarul fordít, valójában ezt írtam akkor:

"Azt gondolom, Eddie Campbellnek igaza van, azaz ahelyett, hogy meghatározásokkal vesződnénk, koncentráljunk inkább az egyes alkotások minőségére, és arra, hogy mindegyik komoly mű mögött egy alkotó áll, mondanivalóval és célokkal, legyen az film, színdarab, regény vagy képregény."

Blogjaink észrevétlenül fonódnak egymásba.

Ajánlom

Íme három angol nyelvű képregény, amit az utóbbi egy évben olvastam, és érdemesnek tartok arra, hogy mások is a kezükbe vegyék őket. A következőkben mindegyikről írok pár sort, hogy képbe kerüljetek.

The Playwright (Eddie Campbell - Daren White)
Top Shelf Productions, 2010.

Ahogy a fülszöveg mondja, ez a könyv egy középkorú, nőtlen férfi szexuális életéről szól. A fickó egy rendkívül sikeres dráma- és tévéfilmsorozat író, aki ugyanakkor nagyon sikertelen a magánéletében. Működhet-e a kettő egyszerre? Lehetséges, hogy csak addig van releváns mondanivalónk a világ számára, amíg szerencsétlennek és nyomorultnak érezzük magunkat? Daren White keserű humorral, mégis nagyfokú empátiával mutatja be a mindennapokban esetlen és ügyetlen főhősét, aki a szeme elé kerülő csinos nőket mentálisan "eltárolja", hogy aztán erotikus fantáziálásaiban "használja fel" őket. A könyv ereje mégis az írót kiegészítő rajzoló, Eddie Campbell intenzív színekben pompázó képi világában, mesteri panelkezelésében rejlik, ami egy következő réteget ad a történetnek. Nem mintha sokat vacakolna a formával - a fekvő téglalap alakú The Playwright minden oldalán három panel található, mintha egy baromi hosszú comic stripet olvasnánk -, a panelek tartalma és egymásutánja azonban folyamatosan játékba hív minket, kifinomult szellemi munkavégzésre szólít fel. A kizárólag narrátorszöveget működtető sztori (nincs se szóbuborék, se hangeffekt, se semmi) így válik lenyűgöző mélységekkel bíró illusztrált narratívává. Csak ajánlani tudom.

Tantrum (Jules Feiffer)
Fantagraphics Books, 1997.

Feiffer munkáira régóta kíváncsi voltam már, és úgy gondoltam, miért ne kezdjem az ismerkedést ezzel az 1997-ben kiadott, egyébként viszont 79-es művével, ami megelőzve korát, már a graphic novel mozgalom előtt (a comic bookhoz képest) jóval nagyobb terjedelemben vállalkozott igazán mély tartalmak kifejezésére. A Tantrum (Hiszti) valóságos remekmű. Főhőse - a Playwright-éhoz hasonlóan - középkorú férfi, azonban nem a világtól magát elszeparáló művész, hanem dolgos, családos kispolgár - aki egy nap besokall, és irtózatos hisztizés közepette visszaimádkozza magát kétévessé. Mert Feiffer tudja azt, amit már Heidegger is tudott: hogy a világ ellenséges, hogy a das Manoktól meg lehet fulladni; de már tudja azt is, amit a 19. század végének és 20. század első felének egzisztencialista filozófusai még nem tudhattak: hogy az önmegvalósítás nem végrehajtható, hanem szép álom csupán. Leo nem valósítja meg önmagát, nem válik übermensché: ő elmenekül a világ elől, vissza a csecsemőkorba, jelenvalólét-mivoltának abba az időszakába, amikor mindösszesen arra vágyott, hogy valaki a hátára vegye és cipelje egy kicsit. Az etikai stádiumból vissza a tisztán esztétikaiba, jegyezné meg Kierkegaard. És még mielőtt valaki sznobizmussal vádolna: a Tantrum egyértelműen ezekre a filozófiai és társadalmi kérdésekre/jelenségekre reflektál, nem csak az ujjamból szoptam őket. Mert hiszen az elidegenedés témakörét végső soron még mindig nem merítettük ki. Ám Feiffer erről a karikaturista eszközeivel beszél, hatalmas, egypaneles firkálmányokkal mind a 180 oldalon, fantasztikus humorral, fájdalmasan pontosan. Rajzai láttán "az alkotás pillanatában a világgal szemben tanúsított türelmetlenség benyomását kapjuk", ahogy azt Neil Gaiman írja a kötet előszavában. Bizony az egyik legkomolyabb képregény ez, amit a médium történetében alkottak. (Bővebb elemzésért forduljatok ide: Varró Attila: Kult-comics. Mozinet Kft., 2007.)

Asterios Polyp (David Mazzucchelli)
Pantheon, 2009.

A 2010. június 5-i Blossza arról szólt, hogy mennyire megérintett engem ez a képregény. Ami való igaz. De miért? Nos, David Mazzucchelli egy nagyszerű amerikai képregényművész, tehát az ő dolgai mindig nagyon érdekelnek, és általában meg is ragadnak. Olyan jól beszéli a képregénynyelvet, mint kevesen, ráadásul munkái vizualitásukban is kiemelkedők. De erről bővebben már írtam itt. Az Asterios Polyp minden esetre megosztja a kritikusokat, mivel Mazzucchelli ebben annyit szórakozik a formanyelvvel, hogy az sokak számára már nem jelent többet céltalan virtuozitásnál. Mert a történet nem bonyolult, sőt. Helyenként talán még némi falsság is van benne. Viszont gyönyörű a struktúrája, és nem, szerintem egyáltalán nem erőltetettek a formai megoldásai (és másból sem áll, mint formai megoldásokból). Szórakoztató, egy szuszra végigolvasható képregény ez, love story-val és én-kereséssel, stilizált szereplők felvonultatásával - de emberi tartalommal. A magam részéről nem csodálkozom rajta, hogy Mazzucchelli egy nem különösebben eredeti történetet választott arra, hogy elmesélése ürügyén összegezze évtizedek alatt felhalmozódott tudását és gondolatait a képregény formanyelvét illetően - erről van szó ugyanis. Mások nem értik, miért kellett ezen tíz évig dolgoznia. Én minden esetre ajánlom a könyvet mindenkinek, aki szereti az átgondoltan kísérletezős dolgokat. (A kötetről Kránicz Bence írt nagyszerű cikket a Buborékhámozó képregényes szaklap 9. számába.)

Ah, Life!

Délutáni szieszta a kellemesen hűvös lakásban, ölemben Bendegúzzal, az egyik legnagyszerűbb képregényt, a From Hellt lapozgatva. Már csak egy üveg vörösbor hiányzott volna, hogy teljes legyen az összhatás. Mennyei szünidő!


Picture taken by Kékes Szaffi

Haláltánc a Dunán

A VaLyo csoport megkeresett azzal, hogy a Dunatanösvény nevű projektjükhöz járuljak hozzá valamivel. A tanösvény lényege, hogy a Duna-part 11 különböző pontján képzőművészeti és egyéb alkotások vannak kiállítva, mindegyik más és más alkotó keze munkáját dicséri, de mindegyik a Dunáról szól valamilyen formában. Én az öngyilkosság témakörét választottam, és készítettem egy egyoldalas képregényt, amiben Pityu haverom és én a Szabadság-hídon azon filózunk, hogyan kéne kinyírnunk magunkat. A képregény teljesen önéletrajzi ihletettségű, de érthető utalások vannak benne a Duna "sötét" múltjára, arra az időszakra, amikor a vízbeugrós öngyilkosságok csaknem mindennaposak voltak. A comichoz Hudra Móni kreált fasza magyarázó-kiegészítő szöveget pöpec háttérrel, ez is ott van a tablón.
Szaffival elcsaltuk Pityut megnézni a dolgot, ő nem is tudott róla, meglepődött és örült. Bizony rengeteg időt töltöttünk mi régen együtt a Szabadság-hídon és környékén. Belegondolni is durva, mennyit.
Na, ha elzarándokoltok a Boráros téri hévmegálló mögötti sétálós részhez, ti is megnézhetitek a képregényt, amíg össze nem graffitizik. A tanösvény tegnap nyílt, hogy meddig él, fogalmam sincs. Minden esetre here are some pictures, ezek ma készültek.

Fotók: Kékes Szaffi

Vizsgára készülés helyett, a füzet hátuljába

Szülinapi rajz

Szaffinak készítettem ezt a rajzot a szülinapjára, mert a Stranglers a kedvenc zenekara. Mármint a régi, még Hugh Cornwellel. Fotókartonra festettem fehér tussal, szerintem jó ötlet volt.



Ezt pedig érdemes meghallgatni/megnézni hozzá.

Interjú az ekultúrán

Kattints a képre!