Lőttek az előadásnak - kritika

Rég írtam utoljára kritikát képregényről, de most itt van egy, amit a képre kattintva lehet elolvasni.

Lénárd László: Semmi

Ez nem rendes kritika lesz, mert kevés értelmét látom olyasmiről értekezni, aminek épp a megfoghatatlansága tetszik, és nem a konkrétumai. Azt hiszem, el kell olvasnom legalább még egyszer ezt a képregényt, hogy tudjam hova tenni, de alapvetően tetszett - sokkal jobban, mint remélni mertem, és jobban, mint más képregények, amiket utoljára olvastam. Sokakkal ellentétben nekem éppen a nehezebben-követhetősége okozott kellemes perceket, mert arra ösztönzött, hogy a szokásosnál is alaposabban vizsgáljam a képeket. Ilyenkor mindig rájövök, milyen könnyű is felületesnek lenni, illetve hogy milyen könnyű olyan rajzokat készíteni, amelyek segítik a felületes szemlélést. Lehet persze azt mondani, hogy Lacinál egyszerűen arról van szó, hogy nem tud rajzolni, és én sem azt állítom, hogy az egyes képeknek hihetetlen mélységei volnának (a képregénynek nyilván amúgy sem ez a dolga), de én vonakodom egyedül a képzetlenség számlájára írni az egyes formai megoldásokat. Mert hát tény, hogy vannak. Ahogy mondanivaló is van, akármilyen egyszerű(nek tűnik) is. A semmi itt végső soron mégis valami; ha más nem, hát lelkes kísérletezés, ami számomra roppant szimpatikus.

Börze

A tegnapi képregénybörzén vettem pár újdonságot, magyar szerzői kiadványokat. Gyakorlatilag el is olvastam mindet, és vannak benyomásaim.

Noir
A szultán katonájáról lemaradtam a múltkor, úgyhogy kíváncsi voltam, ez milyen. Sajnos az az érzésem, hogy nem az igazi. Huszka Zsombor több fórumon is elismerte, hogy a grafikus szakmával ellentétben az írói teendőkről még van mit tanulnia - ezért is állt össze Dudás Győzővel, aki kész szöveget szállított neki. Engem viszont egyikük sem győzött meg igazán. A képi világ nem rossz, egy kicsit sin city-s, néhol meg Dave McKean dolgait juttatja eszembe; de sem az egyik, sem a másik, a hangulata nem eléggé erőteljes ahhoz, hogy magával ragadjon. A szöveg sablonos, lapos, helyenként szájbarágós és nem hagy teret a grafikának, megint máshol kínosan túlírt ("A macskakövek fejvesztve menekültek tűsarkaid elől"), műfaji önreflexiói/hypertextjei pedig túl direktek ("Találtál magadnak egy másik várost, egy másik képregényt, ahol soha nem esik az eső"). A legnagyobb baj vele mégis az, hogy rövid. Nem feltétlenül a valódi történetet hiányolom belőle, mert lehetne ez egy jól elkapott hangulat is, de még annak is kevés - a viszonylag ígéretes felvezetés után műfaji kliséhalmozás következik, aztán hirtelen vége az egésznek, mintha soha nem is lett volna. Főleg azt érzem azonban, hogy ez a képregény egy olyan 4-5 éves késésben van: a nagy magyar képregényboom időszakában, az út- és hangkeresés legelején készültek itthon hasonlók, amelyek között ez a kiadvány nem is mutatna olyan rosszul, sőt. Azt hiszem viszont, bátran kijelenthetem: ezen a szinten egy ideje már túl vagyunk. Amennyiben ez valóban egy ciklus legelső darabja óhajt lenni, úgy kívánom, hogy a többi valamivel magasabbra tegye a lécet.

Theo II.
Vári Tamás Theo-jának első részéhez még nem volt szerencsém, úgyhogy csak nagyon óvatosan formálok véleményt a másodikról, amelynek pontos megítélése nyilván nem történhet meg az előzmények ismerete nélkül. Tehát: a narráció egészen kifinomult, már ami a panelkezelést illeti - a történet elmesélésében még vannak megoldatlanságok. A rajzok tetszenek, bár az emberábrázoláson még volna mit csiszolni, és itt leginkább az árnyékolásra meg az arcok kidolgozására gondolok. A borító viszont annyira nem jön be, de nem tudom eldönteni, hogy a színezéssel van-e bajom, vagy a kompozícióval, esetleg mindkettővel. Összességében tehát azt tudom mondani, hogy nem mondok semmit - kíváncsian várom a folytatást (és hogy legyen újranyomás az első részből :)), mert úgy vélem, ez a történet nem itt kezdődik, és nem is itt végződik.








Űrkalóz
Brazil dolgait nagyon szeretem, mert baromi jó a stílusa, lendületesek a rajzai, profi minőségben nyomja, és igényes ponyvát csinál. Ez a 24 órás képregénye idézőjelben egy semmi, mégis hihetetlenül élvezetes olvasmány - a linkre kattintva bárki meggyőződhet erről; nem is pazarlom rá tovább a szót. Külön öröm, hogy jó szokásához híven a helyszínen dedikálta művét - az általam vásárolt füzetbe ezt a rajzot kanyarította röpke három perc alatt:


Fandom III.
Sok szempontból ez a kiadvány tetszett a legjobban, pedig nem is képregényeket közöl, hanem cikkeket. Korábban még nem volt hozzá szerencsém, mert viszonylag kevéssé foglalkoztatnak a szuperhősök, a sci-fi-képregények meg hasonlók (főleg ezeket témaköröket és zsánereket járják körbe ugyanis az írók), de már látom, hogy tévedtem. Nem a szuperhősöket, hanem a kiadványt illetően: nagyon kis igényes, barátságos mini-füzet ez, jók benne az írások és jó kézbe venni. Tetszik, hogy bár önköltséges rajongói kiadványnak nevezi magát, azért láthatóan van kutatómunka az egyes cikkek mögött, még ha szakszövegeknek nem is nevezném őket. De ez rendben van így: a srácok láthatóan őszinte lelkesedéssel írnak kedvenc témáikról, olykor szubjektív ítéleteiket sem hallgatva el, és egyértelműen a képregénymédium iránti szeretetből. Az talán nem annyira szerencsés, hogy a hat különböző cikkért mindössze három szerző felel; remélem, a többiek részéről csak kivételes lustaságról van szó, és ez nem egy tendencia. Amúgy viszont csak így tovább, kívánom, hogy a főszerkesztő reményéhez híven összejöjjön még legalább 97 számnyi folytatás!

Távol a Földtől

Írtam egy ilyet is:

Berlin - A kövek városa

Hö! Megint egy képregényes írás, csak ez most nem ajánló. Kritika? Elemzés? Tanulmány? Nemtom. Mindenképpen van benne egyfajta esztétikai nézőpont, szóval azoknak lehet igazán érdekes, akiknek az ilyesmi érdekes.

Link.

Ja igen. Ez amúgy a párommal közös oldalunk, alapvetően egy könyv apróhirdetési portál, de vannak kulturális rovatai is. Grg álnéven szokok ide írni néhanapján, mindenféléről (képregényről most először, ami nagy szó nálam).

Sandman - Párák évszaka

Kezd egyre lesújtóbb véleményem lenni Gaimanről, amit valószínűleg azzal magyarázhatunk, hogy kezd egyre kevésbé izgatni a tömegkultúra. Nem látom be, miért lenne a Sandman minden idők legjobb képregénye. Szóval lehet, hogy most írtam róla utoljára.

(Klikk a képre.)

Kázmér és Huba 9

Ez a kritikám most a Képregény Blogon jelent meg. Kattintsatok a képre!

Hellboy: A leláncolt koporsó és más mesék

Írtam valamit a Hellboy harmadik kötetéről. Igaz, hogy korábban azt mondtam, ilyet nem teszek (az első kötet nagyon nem jött be), de ugye soha ne mondd, hogy soha. A véleményem azért elég konkrétan kiolvasható a cikkből. Ami pedig érdekesség: ez most nem az Ekultúrán, hanem a KönyvesBlogon jelent meg.
Ám természetesen ez is a képre kattintva érhető el.

Ajánlom

Íme három angol nyelvű képregény, amit az utóbbi egy évben olvastam, és érdemesnek tartok arra, hogy mások is a kezükbe vegyék őket. A következőkben mindegyikről írok pár sort, hogy képbe kerüljetek.

The Playwright (Eddie Campbell - Daren White)
Top Shelf Productions, 2010.

Ahogy a fülszöveg mondja, ez a könyv egy középkorú, nőtlen férfi szexuális életéről szól. A fickó egy rendkívül sikeres dráma- és tévéfilmsorozat író, aki ugyanakkor nagyon sikertelen a magánéletében. Működhet-e a kettő egyszerre? Lehetséges, hogy csak addig van releváns mondanivalónk a világ számára, amíg szerencsétlennek és nyomorultnak érezzük magunkat? Daren White keserű humorral, mégis nagyfokú empátiával mutatja be a mindennapokban esetlen és ügyetlen főhősét, aki a szeme elé kerülő csinos nőket mentálisan "eltárolja", hogy aztán erotikus fantáziálásaiban "használja fel" őket. A könyv ereje mégis az írót kiegészítő rajzoló, Eddie Campbell intenzív színekben pompázó képi világában, mesteri panelkezelésében rejlik, ami egy következő réteget ad a történetnek. Nem mintha sokat vacakolna a formával - a fekvő téglalap alakú The Playwright minden oldalán három panel található, mintha egy baromi hosszú comic stripet olvasnánk -, a panelek tartalma és egymásutánja azonban folyamatosan játékba hív minket, kifinomult szellemi munkavégzésre szólít fel. A kizárólag narrátorszöveget működtető sztori (nincs se szóbuborék, se hangeffekt, se semmi) így válik lenyűgöző mélységekkel bíró illusztrált narratívává. Csak ajánlani tudom.

Tantrum (Jules Feiffer)
Fantagraphics Books, 1997.

Feiffer munkáira régóta kíváncsi voltam már, és úgy gondoltam, miért ne kezdjem az ismerkedést ezzel az 1997-ben kiadott, egyébként viszont 79-es művével, ami megelőzve korát, már a graphic novel mozgalom előtt (a comic bookhoz képest) jóval nagyobb terjedelemben vállalkozott igazán mély tartalmak kifejezésére. A Tantrum (Hiszti) valóságos remekmű. Főhőse - a Playwright-éhoz hasonlóan - középkorú férfi, azonban nem a világtól magát elszeparáló művész, hanem dolgos, családos kispolgár - aki egy nap besokall, és irtózatos hisztizés közepette visszaimádkozza magát kétévessé. Mert Feiffer tudja azt, amit már Heidegger is tudott: hogy a világ ellenséges, hogy a das Manoktól meg lehet fulladni; de már tudja azt is, amit a 19. század végének és 20. század első felének egzisztencialista filozófusai még nem tudhattak: hogy az önmegvalósítás nem végrehajtható, hanem szép álom csupán. Leo nem valósítja meg önmagát, nem válik übermensché: ő elmenekül a világ elől, vissza a csecsemőkorba, jelenvalólét-mivoltának abba az időszakába, amikor mindösszesen arra vágyott, hogy valaki a hátára vegye és cipelje egy kicsit. Az etikai stádiumból vissza a tisztán esztétikaiba, jegyezné meg Kierkegaard. És még mielőtt valaki sznobizmussal vádolna: a Tantrum egyértelműen ezekre a filozófiai és társadalmi kérdésekre/jelenségekre reflektál, nem csak az ujjamból szoptam őket. Mert hiszen az elidegenedés témakörét végső soron még mindig nem merítettük ki. Ám Feiffer erről a karikaturista eszközeivel beszél, hatalmas, egypaneles firkálmányokkal mind a 180 oldalon, fantasztikus humorral, fájdalmasan pontosan. Rajzai láttán "az alkotás pillanatában a világgal szemben tanúsított türelmetlenség benyomását kapjuk", ahogy azt Neil Gaiman írja a kötet előszavában. Bizony az egyik legkomolyabb képregény ez, amit a médium történetében alkottak. (Bővebb elemzésért forduljatok ide: Varró Attila: Kult-comics. Mozinet Kft., 2007.)

Asterios Polyp (David Mazzucchelli)
Pantheon, 2009.

A 2010. június 5-i Blossza arról szólt, hogy mennyire megérintett engem ez a képregény. Ami való igaz. De miért? Nos, David Mazzucchelli egy nagyszerű amerikai képregényművész, tehát az ő dolgai mindig nagyon érdekelnek, és általában meg is ragadnak. Olyan jól beszéli a képregénynyelvet, mint kevesen, ráadásul munkái vizualitásukban is kiemelkedők. De erről bővebben már írtam itt. Az Asterios Polyp minden esetre megosztja a kritikusokat, mivel Mazzucchelli ebben annyit szórakozik a formanyelvvel, hogy az sokak számára már nem jelent többet céltalan virtuozitásnál. Mert a történet nem bonyolult, sőt. Helyenként talán még némi falsság is van benne. Viszont gyönyörű a struktúrája, és nem, szerintem egyáltalán nem erőltetettek a formai megoldásai (és másból sem áll, mint formai megoldásokból). Szórakoztató, egy szuszra végigolvasható képregény ez, love story-val és én-kereséssel, stilizált szereplők felvonultatásával - de emberi tartalommal. A magam részéről nem csodálkozom rajta, hogy Mazzucchelli egy nem különösebben eredeti történetet választott arra, hogy elmesélése ürügyén összegezze évtizedek alatt felhalmozódott tudását és gondolatait a képregény formanyelvét illetően - erről van szó ugyanis. Mások nem értik, miért kellett ezen tíz évig dolgoznia. Én minden esetre ajánlom a könyvet mindenkinek, aki szereti az átgondoltan kísérletezős dolgokat. (A kötetről Kránicz Bence írt nagyszerű cikket a Buborékhámozó képregényes szaklap 9. számába.)

Némajáték + Felvidéki-interjú

Nagyon régóta vártuk már (én minden esetre biztosan) a Némajátékot, Felvidéki Miki első egész estés képregényét - végre itt van, kiadta a Nyitott Könyvműhely. Írtam is róla egy igen lelkes recenziót; ahogy az már megszokott, a képre kattintva elolvashatjátok. Nagy vonalakban ez a véleményem a kötetről - akinek kifejtősebb írásra van igénye, annak ajánlom Bayer Antal kritikáját. Mikinek pedig ezúton is gratulálok!


Ezen kívül interjút is készítettem a szerzővel, amit meg erre a képre kattintva olvashattok:


Fotó: Oravecz Dénes

Fa*zzine kritika Mráz Istvántól

Ezt István küldte nekem ímélben, hogy kitegyem ide. Ki is teszem, íme:

Írásomat kénytelen vagyok úgy kezdeni, hogy Oravecz Gergő ravasz. Ugyanis amikor Felvidéki Mikitől szimultán megvettük legújabb ’zine-ját, a rajzoló/szerkesztő felkért bennünket egy-egy kritika megírására, és Gergő egyből azt mondta: „Én írom a negatívat!”
Ügyes húzás, ugyanis az ember így könnyedén megszabadulhat a felelősségtől – ha amúgy sem tetszik neki, akkor lehet őszinte, ha meg bejövős a dolog, akkor lehet poénra venni a dolgot és egy vicceskedő lehúzósat írni, amiből úgyis kiderül, hogy az ember odáig van, vagy el lehet játszani a „most nekem egy lesújtó kritikát kellene írnom, de sajnos nem tudok mert annyira király amit olvastam, hogy csak a super lativus-ok maradtak” című játékot.
De Oravecz Gergely kétszeresen pofátlan és kétszeresen csaló, ugyanis a fentebb említettek egyikével sem élt, hanem írt egy teljesen őszinte recenziót. Hát akkor én is inkább így teszek – bár egy dicsőítő és csak a lap stábja számára félretett bókokat tartalmazó kis szösszenetet kellene ide pötyögnöm – de ha Gergő úgy, hát én is úgy.
Valahogy egyébként minden kicsit ilyen felemás most a Fa’zzine körül. Miklós például rögtön azzal fogadott minket, hogy a második szám nem néz ki elég szarul, ezért már-már szégyelli … Nem kellene. Mert a mostani ízléses kis dizájn ugyanolyan durva trasht tartalmaz, mint az előző, csak jobb érzés tőle a lapot kezünkbe venni, ami egyáltalán nem baj.
Ugyanolyan durva trasht? Nos, azért ez is kicsit felemás. Ugyanis az előző eresztés durván öncélú és mindenkinek beintő comixai után itt találunk szokatlanul finom humorral operáló rövid képregényeket (akvárium), és az önreflexív „csuklógyakorlatok” (popi vs. diabolik) is kritikával telítődnek, hogy aztán végül egyetlen egy panellel vissza rugdossanak minket a magazin (hö?) abszurd világába.
Rendkívül szimpatikus, hogy az olcsó humormagazinok és szennylapok bérkarikaturistáin kívül ez a csapat is megpróbálkozik a politikai, esetenként társadalmi témákkal – fontos, hogy a képregények világába is beszűrődjön az, ami körülvesz bennünket, hogy a képregény médiumában mint egy tükörben lecsapódjon mindaz, amiben élünk, és olyan dolgokat vegyünk észre, amik mellett a hétköznapokban esetleg elmennénk. A Fa’zzine alkotói megteszik efelé az első lépést, mégpedig úgy, hogy zászlójukra tűzik a „Semmi sem szent!” eszméjét. Önmagában az, hogy Orbán Viktor kibaszott gonosz (enemy of the state) nem egy hű de nagyon fontos és pontos állítás, ugyanakkor ennyire alpári módon kevesen mernének gúnyt űzni az ország első emberéből. Felvidéki Rebekája is bőszen irtja a nácikat, nem félve a következményektől. Az alkotók vállalják magukat – idolokat (?) rombolnak, mert csak akkor tudunk mindenről és legfőképpen a legfontosabb dolgokról beszélni, ha megtörünk bizonyos tabukat.
Nagyon remélem, hogy a jövőben szó is lesz néhány fontos dologról az újság lapjain, mert ezek (mint a hogy fentebb is írtam) csak az első lépések. Lehet tabukat dönteni, de akkor le kell mondani az öncélúságról, mert önmagában a szobrok széttörésének nincs értelme. Valami tartalom is kell. Ennek a csírái már ott vannak, például a szintén már említett Rebekában vagy Juhász Márk képregényében, a Bűnmegelőzésben.
Hiányoznak a jól kidolgozott forgatókönyvek - sokszor az az érzésem, hogy az alkotók csak homályos vázlatokat követnek, vagy össze-vissza rögtönöznek. Talán a legjobban felépített képregény írói szempontból a Humorman ismét lecsap, amely ügyes hatásmechanizmusa a képtelenebbnél képtelenebb faviccek fokozásából áll.
Az, hogy „az az érzésem”, enyhe kifejezés, hiszen több rövidebb comic-speech-szerű egyoldalast találhatunk a csinos borítók között. Ezeknek a jammeléseknek semmi más értelmük nincs, mint hogy az egyik rajzoló által megkezdett borult történetet hogyan tudja egy másik tovább borítani… Kifejezetten jókat szoktam rajtuk szórakozni, mert tetszik a punkos lendületük és beintős értelmetlenségük – sztorit vársz, izgulni akarsz? akkor kabbe! Sokak véleményével szemben nem gondolom, hogy száműzni kellene őket a hasábokról, de megférne mellettük esetleg néhány jóval átgondoltabb darab is …
Ó és persze gondolom nekem is beszélnem kell a faszokról: nos, nincs velük semmi bajom. Minél több van belőle egy képregényben an(n)ál jobb! Szóval én számítok rájuk a továbbiakban is.
Mindent összevetve a Fa’zzine alakulata továbbra is kishazánk legpofátlanabb és legbeintősebb képregényesei, akiket ha kérhetek, tartsák meg jó szokásukat. A zeneiparban azt mondják, hogy fontos, hogy milyen az első lemezed, de még fontosabb, hogy milyen lesz a második … Nos, hogy egy még nagyobb közhellyel éljek, ez nem csak a zeneiparra igaz. Az alkotók megmutatták, hogy képesek a fejlődésre és egy mérföldekkel jobb számot raktak le elénk az asztalra, mint az előző, de van még hova … de mikor nincs (csak hogy még két „örök igazságot” ejtsek el)? Kíváncsian várom a következőt. Mikor jön?

Zsákutca

Ajánlóm a Zsákutcáról. Természetesen katt a képre. Még annyit szeretnék mondani hogy ct98áúxh8cwhvtöbw5nuősfzmüóoióü9ds478ügvt5ó4

Fa*zzine No.2

A Fa*zzine 1-ből már látszott, hogy Felvidéki Miki új projektje nem valami magasztos cél elérését tűzte maga elé, de a második szám, ha lehet, idiótaságban az előzőt is meghaladja. Eleinte úgy volt, Mráz Pistivel mi is készítünk bele valami rövidet, de aztán ez a dolog elhalt, én azt hittem, azért, mert Fa*zzine se lesz. Megörültem, mikor a knet-re aztán fölkerültek a privjú oldalak.
Az előzetes koncepció szerint a politika meg a magyarság témája köré épültek volna a képregények - figyelmeztettek is egyesek, hogy jól gondoljam meg, beszállok-e ilyesmibe, mert ki tudja, milyen hátrányom származik majd belőle később; persze, mintha a politikusok éppen a MOMÉs hallgatók unalomból összedobott Fa*zzine-ját olvasgatnák szabadidejükben -, de a végeredmény eléggé vegyes lett. Azért fölbukkan a politika, természetesen elbagatellizálva és elidétlenkedve, sőt Csepella Olivér Scooby Doo-parafrázisos, híres politikusunkat kifigurázó "története" olyannyira nem mer állást foglalni, hogy a négy oldal során Cervantes módjára vagy tízszer tagadja le saját állításait és állítja saját tagadásait, addig csűrve-csavarva a dolgot, amíg az olvasó teljesen el nem bizonytalanodik. Egyébként meg így is, úgy is komolyan vehetetlen, ami nem baj, sőt.
Csak egyik-másik képregénynél érezni valami szerkesztettséget, előre átgondoltságot, a többiről egyértelműen süt, hogy órán a pad alatt készültek, annyira infantilisek. Az a pihent agyú hülyeség szabadul el bennük, amit már legalább az általánosból mindenki ismer: trágár szavak, rajzolt csöcsök és faszok, agresszió, miegymás. "Nem ajánljuk, hogy megvedd, és te mégis megveszed. Fura, nem?" - olvasható a flipcoveres borító egyik felén a szöveg, ami amellett, hogy szinte előre elnézést kér a tartalomért, arra is felhívja a figyelmet, hogy ennek bizony olvasója is akad - na meg remekül eladja az újságot, de ezt hozzá se kell tennem.
Az egy oldalas, céltalan bohóckodásokon kívül azért akad benne olyan, ami túllép a direkt alpáriságon, szinte egy sincs viszont, ami túllépne a direkt baromság kategóriáján. Ez sem baj. Felvidéki Miki Rebekája könnyed idétlenség, ponyva és mainstream elemekkel, az ő jól felismerhető stílusában, és még egy kicsit reflektál is bizonyos aktuális dolgokra. Elvileg lesz folytatása, de egyetértek Bayer Tónival, hogy végül is így, önmagában is megállja a helyét. Juhász Márk két részre bontotta Bűnmegelőzés című szösszenetét, ami jól sült el, mert az első két oldal után nem gondoltam volna, hogy némi lapozást követően tovább folytatódik, így én direkt félbehagyottságot feltételeztem a dolog mögött, és röhögtem egyet. De aztán a második felén is elmosolyodtam, mert poén. És van a srácnak néhány érdekes megoldása. Azért mégis Lanczinger Mátyás Humorman-je viszi a pálmát: nagyon fárasztó, de nagyon ott van. Bárány Dániel Ikarusáról a Kispál szövege jut eszembe: "Szárnnyal futás / Ikarusszal / De nem buszozás", csak ezt a szöveget egy hangyányit talán jobbnak érzem, mint az ő képregényét. A többiről meg nem nagyon van mondanivalóm jelen pillanatban, főleg mert elfáradtam a gépelésben...
Nagy gyökérségnek tartom a Fa*zzine-t, mégis úgy érzem, a következő számot is rohanok majd megvenni. Nem kell semmit sem túlmisztifikálni, de én gesztus értékűnek tartom, hogy Mikiék a Nagy Magyar Képregény megalkotása helyett szándékosan valami majdhogynem emészthetetlennel állnak elő. Ugyanakkor örülnék, ha a hülyeség-áradat mellett befigyelne egy A fiú, akit Zsuzsinak hívtak-típusú rövidebb füzet, amiben Miki (igen, elsősorban ő) ismételten megcsillogtatná remek képregényrajzolói tehetségét. Vajon a tervezett Néma Játék ilyen lesz? Nem tudom, de remélem.

Sandman - Álomország

A Sandman harmadik kötetéről szóló ajánlóm a képre kattintva olvasható. Csak ajánlani tudom. Mármint a kötetet, nem a cikket.

Buborékhámozós cikkem

Bayer Antal meghívott Buborékhámozó c. fanzin jellegű képregényes szaklapjába, hogy írjak valamiről. A felkérés baromi jólesett, el is fogadtam, naná, és írtam egy nem túl rövid, mégis tömör cikket Eddie Campbell önéletrajzi képregényeiről, mert azoknál jobb nincs a Földön. Tehát a cikk a Buborékhámozó 10. számában jelent meg, a tegnapi Hungarocomixon már kapható volt - ti is megvehetitek csupán 500 Ft-ért ilyen rendezvényeken vagy egyes képregényboltokban. Megéri, mert jó írások vannak benne (az enyémen kívül is :) ).
Na azért ide a blogra is kiposztolom a cikket, nehogy megfosszak bárkit is az elolvasása okozta élménytől. Here it goes:


Fedőneve: Alec MacGarry

Eddie Campbell nem szereti a horrort. Alan Moore azért őt kérte fel remek képregénye, a From Hell illusztrálására, mert remélte, hogy naturalista ábrázolásmódja segít a Hasfelmetsző Jack-gyilkosságokat itt és most történő, valóban borzalmas eseményekként láttatni, melyek nem a filmes “minél több vért, minél több sötét mellékutcát és minél több sikolyt!” klisé mentén épülnek fel.

Helyénvaló, ha Campbell munkásságáról beszélve mindjárt az elején a From Hell-t említjük, a műveltebb magyar képregényolvasó ugyanis vélhetőleg ennek kapcsán találkozott egyedül a nevével. De ugyanazzal a lendülettel tegyük is félre a közel ötszáz oldalas művet, melynek elkészítése mindkét alkotó részéről egy évtizedet vett igénybe: a végső elszámolásnál a From Hell inkább Moore életművéből hiányozna, mint Campbell-éből. Ha létezik ugyanis önéletrajzi szerző, aki e sokak próbálta területen még a legendás Harvey Pekar-on is túltesz, az harminc esztendős autobio-múltjával éppen ő.

Campbell azon kevés alkotók egyike, akik képregény címszó alatt nem holmi szemkápráztató fikciót, hanem varázslatos élet-narratívát művelnek. Mert nincs konfliktus, nincs dráma, nincs győzelem, ami igazabbul szólna és nagyobb relevanciával bírna az életünket tekintve, mint a hétköznapi ember mindennapos csetlése-botlása. Ezt vallotta Pekar is, aki rajzolni nem tudván különböző underground művészek segítségére szorult történetei vizuális megvalósítását illetően, ebből kifolyólag a képregényes narráció határait csak ritkán feszegetve - nem úgy Campbell, aki összetett gondolkodású, nagyszerű grafikus lévén az első perctől fogva önálló formanyelven dolgozott, mely a klasszikus comic strip minimalizmusának és a Will Eisner-féle kezdetleges “graphic novel” epikus jegyeinek ötvözeteként írható le (Campbell-re legalábbis, ahogy a kor underground alkotóira általában, bevallottan nagy hatást gyakorolt Eisner Szerződés Istennel című felnőtt hangvételű képregényének iránymutató szellemisége).

Noha Pekar-t tartják az alapvető önéletrajzi szerzőnek, az 1970-es években szárnyait bontogató brit small press szcéna, azon belül is a Paul Gravett irányította Fast Fiction-vonal kiemelkedő művészének számító Campbell egészen a nyolcvanas évekig nem találkozott kortársa munkáival, számottevő egyéb hatásról képregényes önéletrajz terén pedig még annyira sem beszélhetünk. A huszonéves Eddie Campbell körbenézve azt látta, hogy körülötte mindenki kozmikus problémákkal foglalkozik, szuperhősök köpenye mögé bújva alternatív világok síkjain keresve a Nagy Témát, miközben az igazán lényegi narratíva mindenkitől csupán egy karnyújtásnyira fekszik. Olyannyira közel, hogy talán lehetetlen is másképp megközelíteni, gondolta, mint személyes élmények kendőzetlen bemutatásával, az elbeszélőt állítva a cselekmény középpontjába (igaz, álnevekkel védve magát és környezetét). Így kezdte meg nemes egyszerűséggel Alec-re keresztelt sorozatát, melyhez számos egyéb projektjei mellett mind a mai napig visszatér, időről időre újabb fejezetekkel gazdagítva élete lenyűgöző enciklopédiáját.

Fejezetekről természetesen csak hasonlatképpen beszélhetünk, hiszen a korai Alec-sztoriktól (melyeket később a The King Canute Crowd címen gyűjtött össze) kezdve a Graffiti Kitchen-en át a legutóbbi The Years Have Pants-ig mindegyik epizód önálló, általában 30-40 oldalas könyvként működik, és az évek során megjelenésük is többé-kevésbé ezt a formátumot követte. Az egyes könyvek tematikusan és szerkezetileg jól elkülöníthetők egymástól. A King Canute Crowd a szerző gimnázium utáni éveit meséli el, mikor egy szemeszternyi feleslegesnek ítélt művészeti képzést követően egy gyárban kezd el dolgozni (fémlemezeket vág téglalap alakúra); megismerkedik mentorával, a tetovált, életművész Danny Gray-el; kétségbeesetten mindig más nő karjaiban keresi a szerelmet; fölös idejét pedig a King Canute nevű kocsmában tölti “a bandával”. A The Dead Muse és a Little Italy már Campbell ausztráliai évei alatt készültek: előbbi egy pénzkereseti nehézségekkel terhes, folyamatos fizikai és szellemi utazást ír le az út során újonnan megismert művész kollégáktól kölcsönvett képregényoldalak betűzdelésével (ezek a gyűjteményes kiadásból hiányoznak), utóbbi pedig az Ausztráliában csak Kis Itáliaként emlegetett területről mesél hol személyes élmények, hol újságcikkekből és könyvekből kilesett, olykor rémisztő történetek (Pyjama Girl) feldolgozásával. A Graffiti Kitchen Campbell szerint a sorozat csúcspontja, nem csak témájának összetettsége, de a narráció kifinomultsága okán is - nem véletlenül hagyta félbe ‘90 környékén és mert befejezés céljából ismét hozzányúlni csak jó pár évvel később. A történet a huszonéves Alec szerelmi életének legkülönösebb időszakát beszéli el, amikor is a csodás Georgette után epekedve annak negyvenes éveiben járó, bohém anyjával kezd randevúzni, mígnem az egyre szaporodó bonyodalmak hatására és a család régóta fontolgatott elköltözésével mindkettőjüket elveszíti. The Dance of Lifey Death címmel ismét egy anekdotákból álló kötetet veszünk kézbe, melyről a szerző a következőképpen nyilatkozik: “nem hiszem, hogy akár csak fele annyit gondolkodtam volna az elkerülhetetlen végzeten, mielőtt elkezdtem kényelmesen megélni az alkotásból, húsz évvel ezelőtt”.


A How to be an Artist ezzel szemben ismét egybefüggő, komplex történet, mely leginkább “a graphic novel mozgalom felemelkedése és bukása” mondattal foglalható össze röviden. Mivel Campbell a graphic novel-t elindító generációba tartozik, fontosnak tartotta, hogy valaki valamilyen formában rögzítse a képregény médium ezen új lépcsőfokának keletkezéstörténetét, és ezt személyes érintettségén túl minél hitelesebb források felkutatásával és rendszerezésével igyekezett elérni. A könyvben szó esik “nagyhajú” Alan Moore-ról és a comics magnum opusának szánt, befejezetlen Big Numbers projektről, párhuzamosan tárgyalva a Tini Titán Teknőcök jogdíjaiból milliárdossá lett Kevin Eastman cégének, az alkotói szabadságot szorgalmazó Tundra-nak katasztrofálisan szerencsétlen összeomlását. De Neil Gaiman, “szörnymániás” Steve Bissette és a nyolcvanas évek angol stripművészeinek és underground alkotóinak jelentős hányada is felbukkan a mintegy száztíz oldalon. Minthogy azonban önéletrajzi fikcióról van szó, a képregényipar történései Campbell életére nem gyakorolnak nagyobb hatást, mint végleges átköltözése Ausztráliába vagy első lánygyermekének születése. A How to be an Artist kordokumentáción túl értekezés a művészet és a művészi lét mibenlétéről, egy céltudatos ember gondolatmaratonja.

Az After the Snooter a leghosszabb Alec-kötet idáig, anekdotákból épül fel, és egy különös, éjszakai repülő rovar, a snooter képébe öltözött midlife crisis-szal néz farkasszemet - mellékesen Campbell ezen a ponton elhagyja alteregóját, Alec MacGarryt, eddig úgy tűnik, véglegesen. A felsorolásba kívánkozik még a színes, jóval fiktívebb The Fate of the Artist, melyben a szerző saját eltűnése után nyomoz, ám ami nem került bele a 2009-es omnibusz kiadásba, mivel jelenleg is forgalomban van, csak éppen nem a Top Shelf, hanem egy másik kiadó jóvoltából. Végül a The Years Have Pants (amely a gyűjteményes kötet alcímeként is szolgál) szintén egy-két oldalas sztorikból építkezik, csak és kizárólag régi emlékeket idéz fel, kellemetlen lenyomatként hagyva bennünk az elmúlás érzését.

Ami az Alec-eket lapozgatva rögtön feltűnik, az Campbell impresszionista jellegű, skiccelős rajzstílusa, valamint az időnként túlburjánzó szövegmennyiség. Scott McCloud tanain nevelkedett vérprofi képregényolvasóként létezhet egy olyan premisszánk, mely szerint az a képregény, amelynek egyetlen kockájában 65 szó helyett 66-ot találunk, már nem is képregény, hanem próza - a helyes konzekvencia levonásához azonban tudnunk kell, hogy Campbell valóban elsősorban illusztrált irodalomként tekint a képregényre, nem képzőművészetként vagy alkalmazott grafikaként. Talán nincs még egy alkotó, aki ilyen határozottan a magasabb szellemi tartalmak síkjára pozícionálná a médiumot: az Alec nem csupán témájában rugaszkodik el a bevált comics toposzoktól, de megfogalmazámódjában is. A King Canute Crowd-ra még a lineárisabb történetmesélés, a kilenc panelre osztott oldalszerkezet és a valamivel kidolgozottabb rajzok a jellemzők, ám a mondanivaló árnyalódásával a későbbi kötetek mindinkább sajátságos stílusjegyeket kezdenek mutatni. A kilences panelrend marad, azonban a kerethatárok fellazulnak, gyakran el is tűnnek, az oldalak a spontán szervezettség benyomását keltik. Akárcsak a grafika: a 70-es években közkedveltségnek örvendő különleges árnyékolástechnikát, a zip-a-tone-t a From Hell rajzolása közben nyilván jól begyakorolt satírozás váltja fel, a realista ábrázolásmód pedig egyre sűrűbben vegyül a comic strip “primitív” eszközeivel. Campbell a rajzokat a szöveg ellenpontozásaként, nem egyszer illusztrálásaként használja, ám oly módon, hogy a kettő egymás nélkül ne bírjon működni. Ez legjobban talán a How to be an Artist-ban érhető tetten: ha a rajzokat kimetszenénk, a szöveget pedig egyetlen leíró fogalmazásként olvasnánk, összeállna ugyan a kép, de minden bájától és humorától megfosztva - sőt a mű mélyebb rétegei is feltérképezetlenek maradnának. Eddie Campbell-t olvasva ugyanis a végtelen bölcsesség szüntelen áramlását érezzük, mégpedig a legelemibb emberi bölcsességét - és nem kételkedhetünk abban, hogy ezt a tartalom és forma tökéletes egysége révén adja át nekünk.


Az első pillanattól nyilvánvaló, hogy Campbell a nagy művészek munkáját folytatja, legyenek bár e művészek festők, költők vagy írók. Az After the Snooter-ben látható kis Eddie, aki festővásznával szobája magányába zárkózva Claude Monet utódjának képzeli magát, meg van róla győződve, hogy a képregény semmiben nem marad le az úgynevezett magas művészetektől. A Graffiti Kitchen-ben írt sorait idézve: “az elmúlt pár évben azzal a művészi problémával küszködtem, hogy a legegyszerűbb igazságot a comic strip szerény formájában testesítsem meg. Ez az a kihívás, ami elé az élet, mint Művészt, engem állít.” Akárcsak a nagy művészek, Campbell is óriási jelentőséget tulajdonít a humánumnak. Pekar bevett módszere volt, hogy történeteiben önmagát állította a gazfickó szerepébe, csak azért, hogy olvasói elfogulatlanabbul viszonyuljanak hozzá és ezáltal mondandójához. Campbell szintén az önkritika híve, de talán még inkább az öniróniáé: ahogy a király udvari bolondját, úgy jogosítja fel őt is a saját személyén való röhögés képessége arra, hogy az önmagán túl kezdődő dolgokról véleményt formáljon, végső soron pedig humánuma is ebből fakad. És ezzel Eddie Campbell művészetének tulajdonképpeni mozgatórugóját sikerült beazonosítanunk: a humort - amelynek történetéről egy sajnálatosan félbemaradt értekezés-kísérletet is találunk képregény formában The History of Humour címmel a tavaly kiadott, 600 oldalas Alec omnibusz utolsó harmadában.

Noha Campbell készített már kontinuitáson kívül eső Batman-képregényt, írt Hellblazer-történetet és a kilencvenes években megélhetés céljából beindította Bacchus, a történelmet a jelenkorig túlélő boristen mainstream olvasóközönség számára is élvezhető kalandjait (a gyűjteményes kiadást jövőre tervezik két, egyenként 500 oldalas kötetben a Top Shelfnél), egyáltalán nem érdeklődik a fősodor iránt. Akárcsak az elhatárolódásairól híres Moore, ő is eljutott oda, hogy munkásságát nem számítja többé a képregény kategóriájába - csalódott, majd kiábrándult minden mozgalomból, ami imádott kifejezési formáját, úgy tűnt, megmentheti a középszerűségtől. Az utóbbi idők bőséges termése (The Black Diamond Detective Agency, The Amazing Remarkable Monsieur Leotard) ellenére Campbell három évtizedre visszatekintő Alec-sorozatát tartja pályája legnagyobb eredményének - méghozzá teljes joggal. “Amikor eljön az ideje, valószínűleg négy vagy öt könyv lesz, amit a táskámba pakolok, mielőtt fölmegyek a mennybe. Megmutatom őket Isten hivatalnokainak - ateista vagyok, ez pusztán egy metafora -, és azt mondom: ‘Ez az az öt könyv, amit életemben csináltam. A többit nyugodtan felejtsétek el’.”

Oravecz Gergely

Lencsilány

Ahogy ígértem: íme az ajánlóm a Lencsilányról!Ez most sokáig az utolsó lesz, egyrészt mert a nyáron nem jön ki új képregény, másrészt mert pihenek. Elvileg írtam volna a Hellboy-ról is valamit, de végül... nos... szóval elképesztően rossznak tartom az első kötetet (többet meg nem olvastam), csupa negatívat tudtam volna csak mondani, de őszintén szólva ehhez most nem volt kedvem. A Hellboy-nak akkora és olyan elvetemült rajongótábora van, hogy félek tőlük - ez az egyik oka, a másik, hogy hirtelen besokalltam. Elegem van a mainstream-ből. De olyan szinten, hogy azt nem bírom megfogalmazni. Mondjuk én már évek óta nem olvasok semmi ilyet, csak az itthon megjelenőket néha (a Sandman-t és a Watchmen-t persze nem tudom nem zseniálisnak tartani), de tényleg ennyi. Ennek ellenére nagyon vártam a Hellboy-t, hisz annyi jót hallottam róla, a karakter meg mindig is tetszett. És nem. Elnézést mindenkitől, de nem.

Asszonybeszéd

Ismét egy ajánló. Majd még jön több is, pölö Lencsilány. Ja igen, katt a képre.

Sandman - A babaház

Már azt hittem, sosem rakják fel, de végül csak megtörtént: terjedelmes cikkem (ajánlóm, akármim) a Sandman második kötetéről elolvasható az ekultura.hu-n, a képre kattintva.Ja és nyomás a könyvesboltba megvenni, mert - ha az írásomból nem derülne ki - nagyszerű darab.

Nero Blanco Comix 6

Fölkerült ez is az Ekultúrára. Klikk a képre, ha mélyelemzésre vágytok!

Börze

Tegnap volt képregénybörze!!!
Hát mit ne mondjak, az árusítás része a dolognak ezúttal nem volt olyan izgalmas, mint a múltkor. Kevesebben is voltak ezen a mostanin, mint az eddigieken (én legalábbis így érzékeltem), meg aztán akit érdekelt, az már korábban beszerezte a Dzsánki Volume One-t.
Úgyhogy sokkal érdekesebb volt ide-oda mászkálni, feltérképezni a terepet, felforgatni a standokat, vadászni kisebb-nagyobb dolgokra, habár pénzem az nem sok volt, meg nem is akartam semmit se különösebben megvenni, csak a magyar megjelenésekből válogattam, bár ezt nem pusztán kényszerűségből tettem, hanem komoly elhatározásból is. Úgyhogy gazdagabb lettem a Kingpin Kiadó szerzői kiadványaival (11 történet, Piramisfej), a Nero Blanco Comix 6-tal, és - noha ez nem volt betervezve - Spuri mindkét Charax kötetével és Bóni és Timjével. Úgy döntöttem, mindegyikről, amelyiket sikerült már elolvasnom, írok most ide futó benyomásokat, röviden, tömören, abszolút személyes hangvételben, tehát nem ekultúrás képregényESZTÉTAként, hanem egyszerű olvasóként.

11 történet
Abszolút tetszett a Kingpin kezdeményezése, miszerint a szerzői képregény pályázatukra beérkező néhány oldalas történetek legjobbjaiból egy huszonnégy oldalas, olcsóért hozzáférhető füzetet állítanak össze, megteremtve a lehetőségét annak, hogy kvázi "amatőrök" is megjelenhessenek nyomtatásban. A mezőnyből kimagaslik két egyáltalán nem amatőr munka, Pilcz Roland 3 oldalas Kalyber Joe-története és Pásztor Tamás Tomsterje - számomra mindkettő a vizuális megvalósítása miatt (a Kalyber Joe egyszerűen gyönyörű fekete-fehérben, Rolandnak többet kéne ilyen stílusban alkotnia, nagyon jól áll neki). Sajnos történetileg egyik sem fogott meg, és ez bizony nagy kár, mert 3 illetve 2 oldalon igenis lehetséges maradandót alkotni. De hát nincs ez másként a füzet többi képregényével sem, hiába írta zömét a honi Pókemberszakértő, Harza Tamás (aki nem mellesleg a Kingpin Kiadó feje - a 11 sztoriból nagyon cselesen minimum négy az övé, de ezzel nincs semmi baj, én is így csinálnám). Annak örültem és meg is lepődtem rajta, hogy nem nyúlt szuperhősös témához - mégis, összességében sem a Döntés, sem a Főnyeremény, sem a többi nem nyűgözött le (a Körökben egy nagyon jó gondolat van, eléggé szürreális és nyomasztó, a végét mégis tönkre vágja néhány fölösleges mondat). Ellenben, hogy legalább egy konkrétabb pozitívumot mondjak, Puskás Szabolcs és Halmi Zsolt Hőség című kétoldalasa mind rajzilag, mind ötletileg, mind szövegileg/történetvezetésileg élvezetes. Ahogy István mondta: egy geges, de jó.
Hmm... Ez a kiadvány volt az első, amit megvettem a börzén (tehát nem mondhatja senki, hogy nem nyitottam felé), mégis ez bizonyult a legkevésbé jónak mind közül. Kár.

Piramisfej
Ezzel a marhasággal a Kingpin weboldalán találkoztam először, és már akkor is szétröhögtem rajta a belemet. Hogy valami ennyire primitív legyen, ugyanakkor ennyire jó! Az egésznek semmi értelme, nekem mégis tetszik. Ha bárkinek kedve támad, itt elolvashatja az összeset (merthogy ez egy sztripsorozat). Az mondjuk még nem derült ki számomra, hogy ki a szülőatyja a projektnek.

Nero Blanco Comix 6
Ezt a kiadványt meg kellett vennem, hiszen van benne egy Kemenes Iván-történet! És viccen kívül: ezért az egyért érdemes beruházni a cuccra leginkább - noha be kell vallanom, hogy még nem sikerült teljesen végigolvasnom a füzetet. Ettől függetlenül Nero Blanco legújabb kalandja éppen olyan volt, mint a többi: tökéletesen közömbös a számomra, hiába szuper rajzilag. Az új Bábel (Koska Zoli alkotása) egészen jópofa és érdekes - a vége valamiért nem jön be. Göndöcs Gergely egyoldalasa rendben van. A többihez (Süli Andrea, Pádár Ádám, Molnár Gábor és Fórizs Gergely munkáihoz) még nem volt szerencsém. Most azért engedem meg magamnak ezt a lazaságot (a féltudatlan prédikálást), mert van rá esély, hogy rövidesen - gondosabb tanulmányozás után - írok az egész füzetről az Ekultúrán, és azt akkor úgyis belinkelem ide. Szóval emiatt nem is vágnék bele a Napfekete című Kemenes-szösszenet elemzésébe - egyelőre legyen elég annyi, hogy pöpec.







Bóni és Tim
Tálosi András (alias Spuri) még a Hungarocomixon bevallotta, hogy neki a Pszicho Dzsánki nem tetszik, mert finoman szólva nem az ő világa. Ennek ellenére most kért tőlünk egy példányt - cserébe mi is vettünk mindegyik képregényéből. Mert az talán sejthető, hogy a világunk közti különbségről nekünk is hasonló a véleményünk: a Charax meg a Bóni és Tim szépen megrajzolt, szórakoztató valamik, de pusztán a saját örömünkre nem feltétlenül vennénk meg. Annál inkább adnám kisgyerekek kezébe! Noha a Charaxon érthető okokból még nem sikeredett végigrágnom magam (egy kötet nagyjából 40 oldalas, én meg este hétig söröztem tegnap - nem volt esélyem még csak hozzáfogni sem az olvasásához), a Bóni és Timet rögtön a helyszínen elolvastam, és tetszett! Az állatfigurák aranyosak, a rövid történetek kellően bájosak, bumfordiak. És ami különösen bejött, az az, hogy szövegbuborékok nem lévén az olvasónak a képkockák egymásutánjából, a rajzok dinamikájából kell összeraknia a cselekményt, majdnem mint egy néma rajzfilm esetében, mégis a képregény működési elvének megfelelően - ennél jobban semmi nem fejleszti a vizuális értelmezőkészséget. Nézzétek meg a charax.hu-t!

Szereztem még a magyar kiadások mellett egy 32 Stories című valamit egy Adrian Tomine nevű valakitől, de arról majd csak legközelebb írok. Röviden összefoglalva a tegnapot: jó volt, de volt már jobb is. Legalább Kemenes Ivánnal tudtunk inni két sört.