
Az egészet a Mázsa téren hajdanában működő kis trafik ihlette. Ott voltak "olcsó árak". Néhányan még emlékszünk rá. Az én reprezentálásomban zöldséges lett belőle.
Ja és BUÉK.








Sosem gondoltam volna, hogy egy szép napon az én figurám egy rajzon szerepel majd a fiúval, akit Zsuzsinak hívtak, meg Stromfeld nyomozóval... Ja igen, találjátok meg az általam rajzolt és Pilcz Roland által színezett karaktert! (Nem lesz nehéz...)



Ezt a matricát egyébként unalmamban átfirkáltam, mintegy bizonyításképpen, hogy én is tudok abszurd humort produkálni.
A Papír(on)-nal különben az a bajom, hogy sohasem lehet olyan nagyszerű, mint a szintén vektoros grafikájú A fekete macska. Nálam legalábbis mindenképpen hátránnyal indul, merthogy egy roppant fontos dolgot nélkülöz: az internetes képregénygenerátorral készült macsek-strip sablonkaraktereivel ellentétben ezek a kis papírlap-csávók teljes mértékben Szentgyörgyi Ottó szüleményei - így viszont sajnos kevesebb bennük a kreativitás. Mert mi teszi A fekete macskát azzá, ami? Hát az, hogy a világ bármely pontján bárki foghatja azokat a halál gagyi figurákat, és felruházhatja őket tulajdonságokkal, belehelyezheti őket akármilyen környezetbe, és nem utolsó sorban: megcsinálhatja velük a saját poénjait. Több, mint valószínű, hogy a világ minden országában jelenleg is párhuzamosan létezik több ezer képsor, ami a fekete macskát és a fekete nyulat használja főszereplőjeként - de nagyon nem mindegy, hogy ki csinálja azt a képsort. Ha az illető nem érti a humort, a strip nem lesz vicces, hiába használja ugyanazokat a karaktereket, mint a többiek, akiknek viszont sikerül viccessé tenniük azt a négy képkockát.
A poén. A figurák nem perdültek táncra, nem borultak fel, nem történt velük semmi, egy tapodtad sem mozdultak, első ránézésre még össze is keverhetjük a kettőt, annyira nincs semmi különbség. Csak a poén cserélődött. Vagyis lehetséges akár százszor is felhasználni ezt az egyszer már legyártott sémát (hogy egy macska meg egy nyúl egymással szemben állnak mozdulatlanul), és mindig másra kifuttatni az egészet. Ugyanez van a Papír(on)-nál is, csak egyelőre kevesebb sikerrel. De még elválik.
Nem csinálok belőle titkot, hogy a Joy Division a kedvenc együttesem. És nem azért a kedvencem, mert műdepis emós vagyok (nem mintha a JD-nek bármi köze lenne az emóhoz, amúgy), hanem mert a leggéniuszibb együttes, ami valaha létezett - az én értékrendem szerint. A punk aranykorában ennyire teljesen mást csinálni, mégis ugyanazokkal az eszközökkel és ugyanazzal a szellemiséggel, az valami.
Pedig ezek egymástól nagyon eltérő karakterek. Na jó, a sor folytatható lenne a végtelenségig, de ahhoz most nincs kedvem.
...egy könyvjelzőt.
Ilyen esetekben a kihúzás tulajdonképpen azt jelenti, hogy föl kell építeni a rajzot a semmiből, mindössze néhány főbb segédvonal mentén. Persze minél határozottabb elképzelése van a rajzolónak (magyarul: minél konkrétabb vonalakat húz), annál kevésbé tud a kihúzó elszakadni azoktól. Ettől még megteheti, mint ahogy általában egy minimális szinten mindig meg is teszi. Ez itt a Daredevil egyik oldala - a ceruzarajz Mazzucchelli, a tusról és a színekről viszont nem tudom, kitől származnak:
Én nem sok mindent tudok felmutatni a saját házam tájékáról, maximum a Dzsánkiból valamit. (Természetesen nem az előbbi profikkal egy ringben indulok, de azért ezt sosem árt leszögezni.)
Egyébként még így is láthatóan más a kész oldal, mint a ceruzás. A vázlatoldalról meg már ne is beszéljünk.















