Kant nyomá(ba)n

Terápia

Olyan rég nem rajzoltam semmit. Muszáj volt firkálnom egy kicsit.

Campbell finds out

Eddie Campbell másfél év szünet után újra blogol. A kiváltó ok egy spanyolországi képregényes rendezvény és az ott szerzett tapasztalatai - egészen jó tapasztalatok azzal kapcsolatban, ahogy a spanyolok a graphic novel kérdéséről beszélnek. A terminus használatáról ő korábban igen negatív véleménnyel volt. De most egy kicsit mintha kezdene megengedőbb és bizakodóbb lenni.

Minden esetre ezt találni a blogján, tegnapi posztként:


Sosem tagadta az öreg, hogy nagy self-googler (egyszer tréfásan azt mondta egy képregényes öninterjúban, hogy addig nem kezdi el a napját, amíg be nem írta a nevét a google-be és meg nem bizonyosodott róla, hogy senki nem mond róla csúnyákat), de az meglepett, hogy megtalálta ezt a szövegrészt, ami egy több mint egy évvel ezelőtti bejegyzésemből való. Persze a google kicsit szarul fordít, valójában ezt írtam akkor:

"Azt gondolom, Eddie Campbellnek igaza van, azaz ahelyett, hogy meghatározásokkal vesződnénk, koncentráljunk inkább az egyes alkotások minőségére, és arra, hogy mindegyik komoly mű mögött egy alkotó áll, mondanivalóval és célokkal, legyen az film, színdarab, regény vagy képregény."

Blogjaink észrevétlenül fonódnak egymásba.

Ajánlom

Íme három angol nyelvű képregény, amit az utóbbi egy évben olvastam, és érdemesnek tartok arra, hogy mások is a kezükbe vegyék őket. A következőkben mindegyikről írok pár sort, hogy képbe kerüljetek.

The Playwright (Eddie Campbell - Daren White)
Top Shelf Productions, 2010.

Ahogy a fülszöveg mondja, ez a könyv egy középkorú, nőtlen férfi szexuális életéről szól. A fickó egy rendkívül sikeres dráma- és tévéfilmsorozat író, aki ugyanakkor nagyon sikertelen a magánéletében. Működhet-e a kettő egyszerre? Lehetséges, hogy csak addig van releváns mondanivalónk a világ számára, amíg szerencsétlennek és nyomorultnak érezzük magunkat? Daren White keserű humorral, mégis nagyfokú empátiával mutatja be a mindennapokban esetlen és ügyetlen főhősét, aki a szeme elé kerülő csinos nőket mentálisan "eltárolja", hogy aztán erotikus fantáziálásaiban "használja fel" őket. A könyv ereje mégis az írót kiegészítő rajzoló, Eddie Campbell intenzív színekben pompázó képi világában, mesteri panelkezelésében rejlik, ami egy következő réteget ad a történetnek. Nem mintha sokat vacakolna a formával - a fekvő téglalap alakú The Playwright minden oldalán három panel található, mintha egy baromi hosszú comic stripet olvasnánk -, a panelek tartalma és egymásutánja azonban folyamatosan játékba hív minket, kifinomult szellemi munkavégzésre szólít fel. A kizárólag narrátorszöveget működtető sztori (nincs se szóbuborék, se hangeffekt, se semmi) így válik lenyűgöző mélységekkel bíró illusztrált narratívává. Csak ajánlani tudom.

Tantrum (Jules Feiffer)
Fantagraphics Books, 1997.

Feiffer munkáira régóta kíváncsi voltam már, és úgy gondoltam, miért ne kezdjem az ismerkedést ezzel az 1997-ben kiadott, egyébként viszont 79-es művével, ami megelőzve korát, már a graphic novel mozgalom előtt (a comic bookhoz képest) jóval nagyobb terjedelemben vállalkozott igazán mély tartalmak kifejezésére. A Tantrum (Hiszti) valóságos remekmű. Főhőse - a Playwright-éhoz hasonlóan - középkorú férfi, azonban nem a világtól magát elszeparáló művész, hanem dolgos, családos kispolgár - aki egy nap besokall, és irtózatos hisztizés közepette visszaimádkozza magát kétévessé. Mert Feiffer tudja azt, amit már Heidegger is tudott: hogy a világ ellenséges, hogy a das Manoktól meg lehet fulladni; de már tudja azt is, amit a 19. század végének és 20. század első felének egzisztencialista filozófusai még nem tudhattak: hogy az önmegvalósítás nem végrehajtható, hanem szép álom csupán. Leo nem valósítja meg önmagát, nem válik übermensché: ő elmenekül a világ elől, vissza a csecsemőkorba, jelenvalólét-mivoltának abba az időszakába, amikor mindösszesen arra vágyott, hogy valaki a hátára vegye és cipelje egy kicsit. Az etikai stádiumból vissza a tisztán esztétikaiba, jegyezné meg Kierkegaard. És még mielőtt valaki sznobizmussal vádolna: a Tantrum egyértelműen ezekre a filozófiai és társadalmi kérdésekre/jelenségekre reflektál, nem csak az ujjamból szoptam őket. Mert hiszen az elidegenedés témakörét végső soron még mindig nem merítettük ki. Ám Feiffer erről a karikaturista eszközeivel beszél, hatalmas, egypaneles firkálmányokkal mind a 180 oldalon, fantasztikus humorral, fájdalmasan pontosan. Rajzai láttán "az alkotás pillanatában a világgal szemben tanúsított türelmetlenség benyomását kapjuk", ahogy azt Neil Gaiman írja a kötet előszavában. Bizony az egyik legkomolyabb képregény ez, amit a médium történetében alkottak. (Bővebb elemzésért forduljatok ide: Varró Attila: Kult-comics. Mozinet Kft., 2007.)

Asterios Polyp (David Mazzucchelli)
Pantheon, 2009.

A 2010. június 5-i Blossza arról szólt, hogy mennyire megérintett engem ez a képregény. Ami való igaz. De miért? Nos, David Mazzucchelli egy nagyszerű amerikai képregényművész, tehát az ő dolgai mindig nagyon érdekelnek, és általában meg is ragadnak. Olyan jól beszéli a képregénynyelvet, mint kevesen, ráadásul munkái vizualitásukban is kiemelkedők. De erről bővebben már írtam itt. Az Asterios Polyp minden esetre megosztja a kritikusokat, mivel Mazzucchelli ebben annyit szórakozik a formanyelvvel, hogy az sokak számára már nem jelent többet céltalan virtuozitásnál. Mert a történet nem bonyolult, sőt. Helyenként talán még némi falsság is van benne. Viszont gyönyörű a struktúrája, és nem, szerintem egyáltalán nem erőltetettek a formai megoldásai (és másból sem áll, mint formai megoldásokból). Szórakoztató, egy szuszra végigolvasható képregény ez, love story-val és én-kereséssel, stilizált szereplők felvonultatásával - de emberi tartalommal. A magam részéről nem csodálkozom rajta, hogy Mazzucchelli egy nem különösebben eredeti történetet választott arra, hogy elmesélése ürügyén összegezze évtizedek alatt felhalmozódott tudását és gondolatait a képregény formanyelvét illetően - erről van szó ugyanis. Mások nem értik, miért kellett ezen tíz évig dolgoznia. Én minden esetre ajánlom a könyvet mindenkinek, aki szereti az átgondoltan kísérletezős dolgokat. (A kötetről Kránicz Bence írt nagyszerű cikket a Buborékhámozó képregényes szaklap 9. számába.)

Ah, Life!

Délutáni szieszta a kellemesen hűvös lakásban, ölemben Bendegúzzal, az egyik legnagyszerűbb képregényt, a From Hellt lapozgatva. Már csak egy üveg vörösbor hiányzott volna, hogy teljes legyen az összhatás. Mennyei szünidő!


Picture taken by Kékes Szaffi

Haláltánc a Dunán

A VaLyo csoport megkeresett azzal, hogy a Dunatanösvény nevű projektjükhöz járuljak hozzá valamivel. A tanösvény lényege, hogy a Duna-part 11 különböző pontján képzőművészeti és egyéb alkotások vannak kiállítva, mindegyik más és más alkotó keze munkáját dicséri, de mindegyik a Dunáról szól valamilyen formában. Én az öngyilkosság témakörét választottam, és készítettem egy egyoldalas képregényt, amiben Pityu haverom és én a Szabadság-hídon azon filózunk, hogyan kéne kinyírnunk magunkat. A képregény teljesen önéletrajzi ihletettségű, de érthető utalások vannak benne a Duna "sötét" múltjára, arra az időszakra, amikor a vízbeugrós öngyilkosságok csaknem mindennaposak voltak. A comichoz Hudra Móni kreált fasza magyarázó-kiegészítő szöveget pöpec háttérrel, ez is ott van a tablón.
Szaffival elcsaltuk Pityut megnézni a dolgot, ő nem is tudott róla, meglepődött és örült. Bizony rengeteg időt töltöttünk mi régen együtt a Szabadság-hídon és környékén. Belegondolni is durva, mennyit.
Na, ha elzarándokoltok a Boráros téri hévmegálló mögötti sétálós részhez, ti is megnézhetitek a képregényt, amíg össze nem graffitizik. A tanösvény tegnap nyílt, hogy meddig él, fogalmam sincs. Minden esetre here are some pictures, ezek ma készültek.

Fotók: Kékes Szaffi

Vizsgára készülés helyett, a füzet hátuljába

Szülinapi rajz

Szaffinak készítettem ezt a rajzot a szülinapjára, mert a Stranglers a kedvenc zenekara. Mármint a régi, még Hugh Cornwellel. Fotókartonra festettem fehér tussal, szerintem jó ötlet volt.



Ezt pedig érdemes meghallgatni/megnézni hozzá.

Interjú az ekultúrán

Kattints a képre!

Nem akarok vizsgára tanulni

Némajáték + Felvidéki-interjú

Nagyon régóta vártuk már (én minden esetre biztosan) a Némajátékot, Felvidéki Miki első egész estés képregényét - végre itt van, kiadta a Nyitott Könyvműhely. Írtam is róla egy igen lelkes recenziót; ahogy az már megszokott, a képre kattintva elolvashatjátok. Nagy vonalakban ez a véleményem a kötetről - akinek kifejtősebb írásra van igénye, annak ajánlom Bayer Antal kritikáját. Mikinek pedig ezúton is gratulálok!


Ezen kívül interjút is készítettem a szerzővel, amit meg erre a képre kattintva olvashattok:


Fotó: Oravecz Dénes

Ami lesz

Mindig ez van, nem történik semmi, a blogom nem frissül, aztán, hogy ne árválkodjon itt magában, kiposztolok valami akármit, és a következő pillanatban már van is újabb posztolni való, de már olyan, ami akár érdekes is lehet.

I'm so bored with the university

Fa*zzine kritika Mráz Istvántól

Ezt István küldte nekem ímélben, hogy kitegyem ide. Ki is teszem, íme:

Írásomat kénytelen vagyok úgy kezdeni, hogy Oravecz Gergő ravasz. Ugyanis amikor Felvidéki Mikitől szimultán megvettük legújabb ’zine-ját, a rajzoló/szerkesztő felkért bennünket egy-egy kritika megírására, és Gergő egyből azt mondta: „Én írom a negatívat!”
Ügyes húzás, ugyanis az ember így könnyedén megszabadulhat a felelősségtől – ha amúgy sem tetszik neki, akkor lehet őszinte, ha meg bejövős a dolog, akkor lehet poénra venni a dolgot és egy vicceskedő lehúzósat írni, amiből úgyis kiderül, hogy az ember odáig van, vagy el lehet játszani a „most nekem egy lesújtó kritikát kellene írnom, de sajnos nem tudok mert annyira király amit olvastam, hogy csak a super lativus-ok maradtak” című játékot.
De Oravecz Gergely kétszeresen pofátlan és kétszeresen csaló, ugyanis a fentebb említettek egyikével sem élt, hanem írt egy teljesen őszinte recenziót. Hát akkor én is inkább így teszek – bár egy dicsőítő és csak a lap stábja számára félretett bókokat tartalmazó kis szösszenetet kellene ide pötyögnöm – de ha Gergő úgy, hát én is úgy.
Valahogy egyébként minden kicsit ilyen felemás most a Fa’zzine körül. Miklós például rögtön azzal fogadott minket, hogy a második szám nem néz ki elég szarul, ezért már-már szégyelli … Nem kellene. Mert a mostani ízléses kis dizájn ugyanolyan durva trasht tartalmaz, mint az előző, csak jobb érzés tőle a lapot kezünkbe venni, ami egyáltalán nem baj.
Ugyanolyan durva trasht? Nos, azért ez is kicsit felemás. Ugyanis az előző eresztés durván öncélú és mindenkinek beintő comixai után itt találunk szokatlanul finom humorral operáló rövid képregényeket (akvárium), és az önreflexív „csuklógyakorlatok” (popi vs. diabolik) is kritikával telítődnek, hogy aztán végül egyetlen egy panellel vissza rugdossanak minket a magazin (hö?) abszurd világába.
Rendkívül szimpatikus, hogy az olcsó humormagazinok és szennylapok bérkarikaturistáin kívül ez a csapat is megpróbálkozik a politikai, esetenként társadalmi témákkal – fontos, hogy a képregények világába is beszűrődjön az, ami körülvesz bennünket, hogy a képregény médiumában mint egy tükörben lecsapódjon mindaz, amiben élünk, és olyan dolgokat vegyünk észre, amik mellett a hétköznapokban esetleg elmennénk. A Fa’zzine alkotói megteszik efelé az első lépést, mégpedig úgy, hogy zászlójukra tűzik a „Semmi sem szent!” eszméjét. Önmagában az, hogy Orbán Viktor kibaszott gonosz (enemy of the state) nem egy hű de nagyon fontos és pontos állítás, ugyanakkor ennyire alpári módon kevesen mernének gúnyt űzni az ország első emberéből. Felvidéki Rebekája is bőszen irtja a nácikat, nem félve a következményektől. Az alkotók vállalják magukat – idolokat (?) rombolnak, mert csak akkor tudunk mindenről és legfőképpen a legfontosabb dolgokról beszélni, ha megtörünk bizonyos tabukat.
Nagyon remélem, hogy a jövőben szó is lesz néhány fontos dologról az újság lapjain, mert ezek (mint a hogy fentebb is írtam) csak az első lépések. Lehet tabukat dönteni, de akkor le kell mondani az öncélúságról, mert önmagában a szobrok széttörésének nincs értelme. Valami tartalom is kell. Ennek a csírái már ott vannak, például a szintén már említett Rebekában vagy Juhász Márk képregényében, a Bűnmegelőzésben.
Hiányoznak a jól kidolgozott forgatókönyvek - sokszor az az érzésem, hogy az alkotók csak homályos vázlatokat követnek, vagy össze-vissza rögtönöznek. Talán a legjobban felépített képregény írói szempontból a Humorman ismét lecsap, amely ügyes hatásmechanizmusa a képtelenebbnél képtelenebb faviccek fokozásából áll.
Az, hogy „az az érzésem”, enyhe kifejezés, hiszen több rövidebb comic-speech-szerű egyoldalast találhatunk a csinos borítók között. Ezeknek a jammeléseknek semmi más értelmük nincs, mint hogy az egyik rajzoló által megkezdett borult történetet hogyan tudja egy másik tovább borítani… Kifejezetten jókat szoktam rajtuk szórakozni, mert tetszik a punkos lendületük és beintős értelmetlenségük – sztorit vársz, izgulni akarsz? akkor kabbe! Sokak véleményével szemben nem gondolom, hogy száműzni kellene őket a hasábokról, de megférne mellettük esetleg néhány jóval átgondoltabb darab is …
Ó és persze gondolom nekem is beszélnem kell a faszokról: nos, nincs velük semmi bajom. Minél több van belőle egy képregényben an(n)ál jobb! Szóval én számítok rájuk a továbbiakban is.
Mindent összevetve a Fa’zzine alakulata továbbra is kishazánk legpofátlanabb és legbeintősebb képregényesei, akiket ha kérhetek, tartsák meg jó szokásukat. A zeneiparban azt mondják, hogy fontos, hogy milyen az első lemezed, de még fontosabb, hogy milyen lesz a második … Nos, hogy egy még nagyobb közhellyel éljek, ez nem csak a zeneiparra igaz. Az alkotók megmutatták, hogy képesek a fejlődésre és egy mérföldekkel jobb számot raktak le elénk az asztalra, mint az előző, de van még hova … de mikor nincs (csak hogy még két „örök igazságot” ejtsek el)? Kíváncsian várom a következőt. Mikor jön?

A Blossza a legjobb képsor

Úgy helyes, ha nem csak a Facebook-on, hanem itt a blogon is kiposztolom: a Blossza lett a 2010-es év legjobb képregénye kép-sor kategóriában a tegnapi Alfabéta-díjkiosztón! Bár tegnapi az esemény, azért szép, hogy csak most írok róla, mert ma van pont egy éve, hogy elkezdtem rajzolni a stripeket. (És majd augusztus végén lesz egy éve, hogy befejeztem a dolgot... De arról nem fogok megemlékezni.)
Sokan drukkoltak a Blosszának, nekik nagyon köszönöm, de még jobban köszönöm a zsűrinek, hogy ezt a stripet választották, és hogy olyan értelmes dolgokat mondtak róla pár szóban. Sajnos a programban meghirdetett beszélgetésre a díjazottakkal nem került sor, pedig számítottam rá, ezért aztán azon kívül, hogy "öööö.... köszönöm..." mást nem is mondtam a színpadon, pedig talán jó lett volna.
Természetesen gratulálok Vass Robinak és Fritznek is az első díjért kép-regény ill. kép-novella kategóriában! Az alábbi képen láthatjátok, hármunk közül melyikünknek a legnagyobb az egója. :)

Fotó: Kékes Szaffi

Oh és ezt még így utólag, mert csak most (május 13) került fel a Youtube-ra: