Feladat

Mikor több mint egy hónappal ezelőtt megkérdeztem, kinek hiányoznak a képregényes bejegyzéseim, egyöntetű válaszként kaptam sok embertől, hogy "nekem". Ehhez képest a múltkori posztomra alig érkezett komment, ami már csak azért is meglepő, mert volt benne egy egy oldalas képregény, amit én rajzoltam.
Természetesen nem gondolom, hogy a Szegedi Képregényfesztiválon rögtönzött (teljesen igaz történéseken alapuló) comic speech-em lenne a legjobb dolog, amit valaha képregény terén elkövettem. Még csak azt sem mondanám, hogy különösebben vicces lett, mély értelműnek pedig még annyira sem nevezném. Sima, egyszerű, egy oldalas kis szösszenet. De ki van találva.
Nem csak azért, mert a comic speech szabályainak megfelelően az előre megrajzolt panelekbe és buborékokba kell beszuszakolni valamiféle történetet, hanem mert mi, képregényalkotók, akárcsak a filmkészítők, a zeneszerzők vagy a költők és írók, mindent kicentizünk (jó esetben). Ezzel azt akarom mondani, hogy minden azért úgy van megrajzolva, megkomponálva, megírva és elhelyezve a papíron, a képkockáktól a buborékokon át a figurákig, mert úgy AKARJUK. Mert koncepció. Mert megpróbáljuk kikísérletezni, hogyan működne legjobban az általunk megálmodott jelenet, és a sok (legtöbbször fejben zajló) kísérletezgetés végeredményeként vetünk a papírra valamit. De néha még azt is kísérletnek szánjuk, ami végül a papírra kerül. Majd az olvasók eldöntik.
Képregényt olvasni nem könnyű dolog, de ha hihetünk Scott McCloud-nak, elsajátítható, és egy idő után úgy megy, mint a karikacsapás. De hányan olvasunk tudatosan képregényt? Hányan elemezgetjük olvasás közben, hogy éppen milyen hatásmechanizmusok érvényesülnek az oldalon; hogy miért úgy váltja fel egyik jelenet a másikat, ahogy; hogy miért nagyobb egyik képkocka a másiknál; hogy voltaképpen mit is akart ezen meg ezen a helyen az alkotó?
Tegyünk egy próbát. Elemezzétek ki a comic speech-emet, lépésről lépésre (emlékeztetőül: erről van szó). Nem kétlem, hogy a szakavatottaknak és az eleve elméleti oldalról vizsgálódóknak ez könnyebben fog menni, mint azoknak, akik csak átlag befogadók, azaz nem szentelnek akkora figyelmet a működés törvényeinek. Én mégis annak örülnék, ha mindenki a saját szempontjai alapján vágna neki a dolognak, nem Will Eisner vagy Scott McCloud könyvét forgatva a kezében. Mire megyünk, ha csak az ösztöneinkre hallgatunk? Mit mond nekünk egy furcsa alakú buborék, sok apró panel után egy nagy és széles, a végletekig stilizált és a realisztikus határvonalán mozgó ábrázolásmód? (Ezek csak példák, nem feltétlenül jó kiindulópontok egy sablon formára épülő comic speech elemzéséhez).
A beérkező pályaművek minőségénél is kíváncsibb vagyok arra, vajon hányan ragadnak végül tényleg klaviatúrát és írnak nekem kommentet vagy levelet. A három legjobb munka (már ha egyáltalán érkezik annyi) ide a blogra is kikerül. Jutalom nincs, legfeljebb a dicsőség, és a játék öröme.
Hajrá mindenki.

2. Szegedi Képregényfesztivál

Nna. Eltelt egy év, és másodszor is képregényfesztivált rendeztek Szegeden a Somogyi-Könyvtárban. Sok minden változott, néhány dolog talán hátrányára, néhány bizonyosan előnyére, de két dolog mindenképpen: míg tavaly Istvánnal közösen Pszicho Dzsánki című képregényünket árusítottuk egy standnál, most csak egyszerű szemlélőként vettünk részt a rendezvényen a barátnőmmel, Szaffival, aki egyébként végigfotózta a bulit (minden kép copyright Kékes Szaffi); míg tavaly Pestről zarándokoltam le megcsodálni a neves eseményt, idén már mint über-törzsgyökeres szegedi tettem tiszteletemet, elvégre két és fél hónapja az SZTE-n vagyok nappalis, vagyis a hét legtöbb napján itt lakom.
Elképzelhető, hogy rosszul emlékszem, de tavaly mintha nagyobb lett volna a képregénykínálat. Most egyszerűen nem volt mit vennem, mármint olyat, ami érdekel, pedig szórtam volna a pénzt. Így csak a szerzői kiadású Hidegbékét szereztem be, meg a legutóbbi, azaz kábé egy évvel ezelőtti Pinkhell-t (sosem olvastam még olyat), valamint az első Kázmér és Huba gyűjteményt. Szóval végül is sikerült elköltenem annyi pénzt, amennyivel beljebb lehetnék ahhoz, hogy a jövő havi Hungarocomixon megvegyek akár csak egy olyan képregényt, ami komolyan beindítja a fantáziámat.
Hosszú nap volt, tömve előadásokkal. A sort Pilcz Roli nyitotta a Hollandiában megrendezett Haarlem Stripdagen-es vendégszerepléséről készült fényképes beszámolóval, mely könnyed hangvételével igen hamar feloldotta a hely szűkösségéből, az emberek sokaságából és a kínálat soványságából eredő feszültségeket. Megjegyzem a fesztivál legnagyobb újítása, vagyis az egyes alkotók (Lanczinger Mátyás, Koska Zoli, Kuczora Zsolt stb.) standjainál kiszögelt portfóliók ötlete minden bizonnyal neki köszönhető, illetve külföldön tett látogatásának.
Váradi Gábor és Szabó Gergő izgalmas kis előadást tartott Az aranykor megrontása ill. a bekódolt ifjúság címmel. Fredric Wertham és a Comics Code megkapta a magáét, Batman és Robin tisztára mosták heteroszexuális becsületüket. Mi meg jókat röhögtünk. Kár, hogy az undergroundra már nem maradt idő. Majd jövőre.
Usagi kontra Kensin: párhuzamos képregényelemzés 3+1 menetben - Bayer Antal előadása. Nem mondom, hogy az izgalomtól lázasan (van ilyen kifejezés?) ültem a széken, de korrekt volt, és belátom, hogy fél óra alatt nehéz csodákat művelni.
A napot záró beszélgetés Lakatos Istvánnal ha úgy veszem, rossz vicc volt, ha amúgy veszem, elment. Új kérdés még véletlenül sem hangzott el, de a közönség nagyobb részének minden információ új volt, és láthatólag élvezték a tervezett Lencsilány-történet halott kisgyerekszereplőinek rövid bemutatóját. Én mondjuk szívesen látnék már olyat, amikor egy képregényalkotót nem arról kérdeznek, milyen képregényeket olvas, hanem mondjuk amikor a médium hazai szerepéről és lehetőségeiről faggatják; mikor nem teszik fel minden kérdés végén, hogy "ez tudatos, vagy öntudatlan a részedről?", hanem inkább a hozzáállására kíváncsiak. De nem a munkamódszerére.
Mikor jön már el az az idő, mikor a képregényről megszűnünk csak a rajzi vizualitás értékskálája mentén gondolkodni és beszélni? Ha tegnap nem hallottam legalább ötvenszer különböző képregények és képregénypanelek kapcsán, hogy "művészi igényességgel kidolgozott" vagy hogy "csodás rajzokkal illusztrált", akkor egyszer sem, de nekem már egy kicsit sok ebből. A képregénynek nem a rajz a legizgalmasabb része, az mindig is csupán eszköz volt. Na mindegy.
Ezeket az előadásokat hallgattam meg, a többiről nem tudok hát érdemben nyilatkozni. A köztes időben rajzoltam egy comic speech-et - illetve ott csak elkezdtem, időm valahogy nem volt befejezni, meg rengeteget szenvedtem Szaffi arcával, órákon keresztül próbáltam lemásolni valami fényképről még itthon is. Persze továbbra sem hasonlít, de az életben nem lehet minden tökéletes. Viszont két és fél hónapja ez az első képregényoldal, amit rajzoltam. Mit ne mondjak, eltartott egy ideig, mire újból ráhangolódtam a témára.

Jövőre, ha minden jól megy, rajzolok majd egy újabbat.

Fit Fat: Space krinolin

A Fit Fat nevű együttes surf zenekar, instrumentális számokat játszik, leginkább feldolgozásokat. A dobosuk az a srác, aki a különböző plakátokkal szokott megbízni engem, ez az oka, hogy én készítettem az első kislemezük borítóját. Fogalmam sincs, mikor lesz kapható maga a lemez, vagy hogy hol (gondolom elsősorban underground koncerteken), ezért ha kíváncsiak vagytok rájuk, itt hallgassatok beléjük.
Az előzetes ceruzatervből kiviláglik, hogy a cím eredetileg Space szafaládé lett volna - nem sokkal értelmesebb és nem jobban kimondható a Space krinolinnál, viszont jobban hangzik.
Valójában teljesen fekete-fehérnek szántam a rajzot, a tagoktól jött az ötlet, hogy legyen rajta valami plusz szín. Na ez már majdnem a Sin City kategória, csak én nem vagyok Frank Miller, de azért eleget tettem a kérésnek. És hát nem lett rossz, tényleg.

Tegye föl a kezét, akinek hiányoznak a képregényes bejegyzéseim.

Zajlik 4

Erre a plakátra nagyon büszke vagyok. A figurákra. Hajj. Ezért töltöm fel ide, bár a múltkor eldöntöttem, hogy ilyet a jövőben csak módjával teszek.

A reklámozott kislemez bemutató koncert pedig annyiból érdekes, hogy én készítettem a kislemez borítóját. Hát, annak a feltöltésére is sor kerül, amint elérkezett az ideje!

Zajlik 2

Vacilláltam rajta, hogy a szöveges, vagy a szöveg nélküli verziót töltsem-e fel ebből a plakátból, végül az előbbi nyert. Egyszerűen azért, mert így lehetetlen egyéb célokra felhasználni a rajzot. Ugyanakkor van egy olyan érzésem, hogy kézzel írott betűkkel jobban mutatna az egész. Fájdalom, arra már nem volt se időm, se energiám. Enjoy.

Valamikor februárban

történhetett, hogy Bogyóval (a Blossza olvasóinak ismerős lehet a név és a személy: ő a kedvenc könyvtáros kolléganőm) jó szokásunkhoz híven elmentünk sörözni, majd másnap (vagy harmadnap, már nem emlékszem) ezt a kétpaneles képregényt kanyarítottam az esetből.Ez a rajz némileg feledésbe merült azóta, de most nyilvánossá teszem. Hiszen ez a Blossza előfutárának is tekinthető, ha úgy vesszük. Bár önmagában ezzel a két kockával semmiféle távoli tervem nem volt, nagyobb koncepció húzódott meg a dolog mögött, mint az valaha is - ebből a rövid akármiből kiindulva - feltételezhető lenne. Februárban már jó fél éve égett bennem a vágy, hogy a saját életemen alapuló, hosszú, összefüggő képregényt készítsek. De fogalmam sem volt, hogy fogjak hozzá.

Mostanra teljesen nyilvánvaló lett, hogy ez a vállalkozás a napi stripek formájában immár közel három hónapja működő Blossza, ami eddigi életem legnehezebb, ugyanakkor legélvezetesebb és legkreatívabb brainflow-ja. Valószínűleg a legőszintébb is.

De mondom, fél éve még nem volt semmi fogódzóm, ami mentén el tudtam volna indulni, egy ennyire embert próbáló és időigényes projektet pedig a legmerészebb álmaimban sem voltam képes elképzelni önmagam számára. Annyit tudtam, hogy Eddie Campbell művészete az a csúcs, amit nem lehet meghódítani, mégis ki kell tűzni elérendő célként ahhoz, hogy legalább minimális sikerrel járjon az ember - mondjuk juhokat legeltető pásztor válhasson belőle a hegy oldalában. Szó sincs róla, hogy ennek a szintnek akár csak a negyedét elértem volna, de az útjelző még áll, rendületlenül. Útkereső időszakomból ez a kétoldalas, fiktív történet lehet ismerős a komm.hiba olvasóinak, amire pozitív értékeléseket kaptam, és amit próbálkozás szinten még ma is frankónak tartok.

Áprilisban aztán szembetaláltam magam James Kochalka stripjeivel, és egyszeriben meglett a módszerem is. Úgy éreztem, nincs mese, nekem is ezt kell csinálnom, akármennyire nyúlás, akármennyire fárasztó, akármennyire lélekölő. A május elsején beindított stripek előfutára ez a három kockás szösszenet volt, amit hirtelen felindulásból követtem el, és ami nem tartozik a hivatalos kontinuitásba, egyfelől mert két nap leforgása alatt rajzoltam, másfelől mert rajzstílusában eltérő.

Röviden ennyi. Természetesen nem a Blossza jelenti az út végét. Éppen ezért tartom érdekesnek a korábbi, fejletlenebb dolgaimat is ezen a területen: az én fejemben mindez egy nagy egészet alkot, és csak formai szempontok alapján tudom őket különválasztani. Hell, ha őszinte akarok lenni, már a The Fate of the Librarian-nel elkezdtem önéletrajzi képregényeket gyártani. De az megint egy másik forma, másik műfaj. Állomás a végcél felé, amiről még én magam sem tudom, hogy végül is mi lenne az.

Harvey Pekar (1939-2010)

Július 12-én hunyt el Harvey Pekar, amerikai underground képregényíró, az önéletrajzi comics emblematikus figurája és egyik legfontosabb művelője. Munkássága itthon alig ismert - sajnos én sem vagyok túlzottan képben vele, csupán egy pár történetét olvastam. Lénárd Lacitól kaptam kölcsön egy "best of" kötetet még a júniusi Képregényfesztivál után nem sokkal, mert a Blossza kapcsán fölmerült a kérdés, hogy ismerem-é az American Splendor képregényeket (ezen a címen futottak Pekar autobió cuccai, 1976-tól egészen 2008-ig). Munkáit többnyire underground rajzolók illusztrálták, legismertebb közülük talán a világhírű Robert Crumb, de egy-egy sztori erejéig olyan nevek is felbukkantak az alkotói listán, mint (a számomra legmeghatározóbb önéletrajzi szerző) Eddie Campbell, vagy, elképzelni is nehéz, a köztudomásúlag írói pozícióban tevékenykedő Alan Moore.

A vaskos American Splendor otthon csücsül a polcon, csak ritkán lapoztam bele az utóbbi másfél hónapban, mert egyszerre több mindent olvasok, és mert úgy voltam vele, ráér a dolog, nincs miért sietnem. Most már azonban világos, hogy Harvey Pekar is egy olyan alkotó lesz számomra, akinek életművét csak halála után ismerem meg.

Ehhez már hozzászoktam. Eleve nincs olyan általam hallgatott zenekar, amelyik ne oszlott volna fel már évtizedekkel ezelőtt, vagy amelyiknek a tagjai ne haltak volna már meg ilyen-olyan okokból. Úgyszintén, hiába voltam gyerekkoromban (és később a bárkás fellépései alkalmával) több Cseh Tamás-koncerten, igazából csak most, majdnem egy évvel a halála után kezdek rájönni, mit nyert a dalai által a magyar zenei kultúra, illetve mit veszített a távozásával. Megesz a penész, amiért nem élhettem a nyolcvanas évek közepén, a képregény forradalmi időszakában, mikor Alan Moore megírta a Watchment, mikor Art Spiegelman megírta/megrajzolta a Maust (amit egyébként még mindig nem olvastam - halál rám!), vagy amikor Daniel Clowes útjára indította az Eightballt. A nagy műveket, a mérföldköveket, úgy néz ki, mindig lekésem.

Ugyanakkor az ilyesmit nem lehet lekésni. A nagy művek örökké nagy művek maradnak, a mérföldkövek pedig mozdíthatatlanok. Shakespeare még ma is megkerülhetetlen. És így tovább.

Úgyhogy azt is tudom, hogy Harvey Pekarnak nem kell ahhoz élnie, hogy olvassam és szeressem a képregényeit, hogy - minden további nélkül megtörténhet - végérvényesen megváltoztassák az életemet vagy a képregény médiumáról vallott nézeteimet, elképzeléseimet. Nem nagyon hiszek abban, hogy Harvey odafentről néz most minket, mert nem hiszek a túlvilágban - sokkal szimpatikusabb nekem az a gondolat, hogy egy embert a művei, tehát a világban hagyott lenyomata határoz meg, az a képessége, hogy szüntelenül formálja a környezetét, hogy másokat is formálásra ösztönöz. Minden tiszteletem azoké, akik ezzel megpróbálkoznak, és nem mondanak le róla - vagyis inkább rólunk, többi emberekről. Ehhez még csak "művésznek" sem kell lenni feltétlenül.

Alig várom, hogy végigolvashassam a kötetet.



Lásd még:
a KönyvesBlog megemlékezése
Thought balloonists
The Comics Journal interview (1984) part 1. / part 2.

XYZ

Általánossá vált a munkahelyemen, hogy rám bízzák a rajzos feladatokat - illetve engem kérnek meg az elvégzésükre. Bár ha jobban belegondolok, a jelenlétem nélkül valószínűleg föl sem merülnének ezek a feladatok. Vagyis ha én nem lennék, a mostani ügyben érintett kolléganőm nyilván a legnagyobb nyugalommal töltögetett volna le ilyen-olyan képeket vagy rajzokat az internetről a prezentációjához. De vagyok! Szóval megkért, hogy készítsek neki pár illusztrációt.

A témáról nem sok fogalmam van még most se, annyit tudok csak, amennyire szükségem volt a munka során. A különböző generációkról fog szólni az előadás, amelyekről így, ebben a formában most hallottam először. Nagyon sarkított, leegyszerűsített és sztereotip kategóriák ezek, nem tudok velük túlságosan azonosulni, de megértem, hogy valahogy rendszerezni kell a dolgokat a világban, és hát minderre végül is jók ezek a definíciók meg hasonlók. Röviden: (az előadás témája szerint) van a hallgatag, a baby boom, az X, az Y és a Z generáció. Mindegyikhez készült egy rajz. Nem vagyok teljes mértékben megelégedve velük, mert szűkös időbeosztásom miatt sietve dolgoztam, de azért talán nem a vizuális szennyezés kategóriájába tartoznak. Használtam fotó referenciát a testtartások miatt, de igyekeztem megtartani egy egyszerű stílust. Sima zseléstollal húztam ki a figurákat, majd beszkenneltem és több példányban kinyomtattam őket. A vízfestékes színezés csak ezután következett. Azért így oldottam meg, mert már az elején tudtam, hogy vízfestéket akarok használni, de semmiképpen sem szerettem volna elrontani az eredeti rajzokat, amire nagy esély volt, mivel fogalmam sincs a színekről. Így viszont tudtam kísérletezgetni - és nekem volt igazam, mert általában ötből négyet dobhattam a kukába. Egyedül a papír minősége nem volt megfelelő (természetesen xerox, elvégre én csak arra tudok nyomtatni), ami néhol kiütközik a rajzokon, jól látható ecsetvonások formájában, meg ilyenek. De mindennek ellenére talán azért nem égetnivalók.

Mellékelek a rajzokhoz némi rövid leírásokat, hogy jobban érthető legyen, miről van szó. Vigyázat! Nem feltétlenül igazak! (Sőt, helyenként megdöbbentően nagy hülyeségek, meg elemi ellentmondások olvashatók...) De nekem ezek alapján kellett nekilátnom a rajzolásnak.

Hallgatag generáció
A jelenleg 68-85 évesek, közülük kerültek ki a kockázat kerülő szakbarbárok; divatos életmódot folytatva és jó anyagi helyzetben vonultak nyugdíjba. (Ez itt csak ilyen rövid...)
















Baby boom generáció
Jelenleg 50-67 évesek, Magyarországon „nagygenerációnak” nevezik őket. Leginkább felnőtté válásuk szenvedélyes időszaka és elveik által vezérelt időskori patrónusi tevékenység jellemzi őket. A II. világháború után születettek generációja, azaz a demográfiai robbanás gyermekeinek csoportjába tartozik. Elvetették szüleik értékrendjét. Kevéssé rugalmasak, ellenállnak a változásoknak. Elfogadják a hierarchikus struktúrákat. Tartanak attól, hogy az utána következő nemzedék elveszi a munkájukat. A nyugdíjkorhatár elérése után is szeretnének tovább dolgozni. A szülők elleni lázadás, a tehetség teremtette önállóság és felemelkedés generációja – a mai vezetők jelentős része ennek tagja. Nem igazán értik a közösségi oldalakkal kapcsolatos őrületet. Életük derekán találkoztak az internettel. A munkavégzésükbe hellyel-közzel beépült ugyan az internet használata, de nem hozott radikális változást. Új tudásra, információra, cselekvésre vágytak, megkérdőjelezték a szüleik által megteremtett világot. Karriert építettek, a lehetőséget keresték és megkérdőjelezték ahol vannak és új utak után néztek.





X generáció
Jelenleg 29-49 évesek: „just do it” elvét követik; jobban szeretik a szabadúszást a vállalati hűségnél; jellemző rájuk a felnőttkor elejei felforgató tevékenység, középkorú éveikben pedig a gyakorlatias vezetési stílus. Mmagas­abban iskolázottak, belecsöppentek a számítógép világába. A képességek fejlesztését a siker kulcsának érzik. Azonnali jutalmazást várnak, nem hisznek a munkahelyi biztonságban. Kamasz- és ifjúkorukban találkoztak az internettel, munkavégzésüket alapvetően határozza meg a web. Életvitelükben hellyel-közzel van jelen az internet. Jelenleg ők dominálják a munkaerőpiacot. Körülöttük a világ alapjaiban alakult át: a fogyasztói társadalom egyeduralkodóvá vált, új világ, új értékrendszerek születtek. Gravitációs referenciapontként magukban bíznak és nem a körülöttük lévő világra és intézményekre támaszkodnak. A korábbi generációkhoz képest ők a szkeptikusok, akik a saját képességeik és tudásuk növelésével erősítik társadalmi helyzetüket és biztonságukat.




Y generáció
Jelenleg 15-28 évesek. Emlegetik őket milleniumiként is. Az angolszász szakiro­da­lom szerint okos, értelmes, nyitott, a fejlődést naprakészen követő generáció. Erős médiafüggőség. Nyitottak az újdonságokra, befogadóak, gyorsan sajátítják el a technológiai újdonságokat. Agilisak, célratörőek. Korlátlan munkakedv, horribilis fizetési elvárások. Fontos ars poeticájuk, hogy nem akarnak úgy élni, mint szüleik, akik állandóan hajtják a pénzt, és szorongva felelnek meg minden elvárásnak. Vizuális generáció, van netes személyiségük, és új a kommunikációs stílusuk. Nem márkahűek, náluk inkább a gerillamarketing működik. Az amerikai ipszilonok előre tekintőek, míg magyar kortársaik közömbösebbek. Már belenőttek a számítógépes programok felhasználási stádiumába. Öntudatos munkavállalók, ha nem tetszik valami, akkor odébbállnak, ezt minden különösebb érzelmi kötődés nélkül és érzelmi trauma nélkül teszik meg. Sokszor hidegek és kemények, mert így tudják státusukat védeni másokkal szemben. Iwiw, Facebook. Elődeikhez képest egy teljesen más világot képviselnek: a modern technikák, az informatika, az online világ velük együtt váltak nagykorúvá, személyiségük része lett. Társadalmi kapcsolataikat egy időben élik meg a valós és a virtuális világban. Bátrak, kezdeményezőek, kevésbé kételkedőek saját képességeikben, korlátaikban. Praktikus szemlélet jellemzi őket, az egyén szabadságát, a formalitás mentes közvetlen világot nagyra értékelik. Új világot építenek, hiszen nem a hagyományos irodai munkakultúrát képviselik, hanem a mobil és az internet segítségével a világ bármelyik pontján elvégzik feladataikat, létrehozzák virtuális közösségeiket.

Z generáció
Jelenleg 14 éves korig bezárólag. Bedrótozott vagy internethez kötött nemzedékként is emlegetik őket, vagy google-generációként. Profin kezelik az elektronikus eszközöket, virtuálisan naponta akár több száz emberrel is kommunikálnak, a közösségi oldalakon ezernél több baráttal rendelkezhetnek, a való életben zajló kommunikációt azonban stresszhelyzetként élik meg, ezért egyre inkább bezárkóznak, a valódi világban leépítik baráti körüket és az internet nyújtotta biztonságba menekülnek. Egyszerre képesek MP3-at hallgatni, chatelni, msn-ezni és a házi feladatot is elkészíteni (ez Gary Small amerikai neurológus szerint azért lehetséges, mert az agyban eddig nem, vagy alig használt idegpályák erősödnek meg). Viszont: képesek villámgyorsan döntéseket hozni. Természetes közegük az internet, bármilyen digitális környezetben kiismerik magukat, inkább a gépi kommunikációt preferálják. Információforrásuk leginkább a web. Jellemző rájuk a párhuzamos cselekvés: blogírás, chatelés.


Na, szóval ez. A meghatározásokról nyugodtan vitát lehet nyitni! Annyi azonban remélem átjött, hogy leginkább a számítógép és az egyéb modern vívmányok használata alapján különböztetik meg ezeket a generációkat.

A végére pedig jut egy másik rajz, ami a prezentáció nyitó kérdéséhez készült: vajon megértik-e egymást ezek a generációk, vajon mennyire beszélnek el egymás mellett?

Mostanában ez volt az egyedüli valami, amivel időt töltöttem, szóval túl sok új dolgot nem tudok posztolni egy darabig. Esetleg majd szétnézek a gépemen, hátha akad valami régről. Addig is szevasztok.

Egy jó interjú

"Fel kell nőnie egy olyan generációnak, amely már saját maga tapasztalja meg, hogy a képregény ugyanolyan szerteágazó forma, mint a film, az irodalom. Legtöbb haveromnak már hiába adnék kölcsön mondjuk olyan kötetet, melyről úgy gondolom, hogy nyelve, témája neki megfelelő lenne, őneki a képregény, mint forma már fárasztó, könnyebb egy regényt elolvasnia (ezt sokszor egyébként magamon is tapasztalom: nagyobb éberséget kíván). Rengeteg olyan képregény jelenik meg, melyek potenciális olvasói még rutinból megvetik a képregényt. Egy nem olyan régi hazai felmérés szerint a képregények megítélése romlik az iskolázottság szintjének növekedésével. Hogy akarunk így eladni itthon egy posztmodern detektív képregényt, melynek konkrét cselekménye a második oldal után ködbe vész?
- De én azért bizakodó vagyok, ha fenntartjuk ezt a jelenlegi helyzetet, és esetleg még kicsit hatékonyabbá tesszük (pl. a kifelé mutatkozó feszteken mindenképpen javítani kéne), akkor ezek a gátak megszűnnek. 1938 és 2005 között a képregényre rárakódott minden kornak megfelelően egy-egy sztereotípia, melyek ellen igazán sosem küzdöttek tudatosan a mindenkori aktív szereplők (kivétel talán az 1990-es évek legelejének hamvába holt kísérletei). Nagyon fontos, hogy ezeket már kezdjük felszámolni, tényleg csak ki kell várni az eredményét.
- Mindettől függetlenül én úgy látom, hogy már rövid távon is ki lehetne aknázni a hazai alkotásokban rejlő lehetőségeket. Nem fogunk olyan angolról, franciáról, japánról fordított képregénnyel találkozni, mely saját problémáinkról, helyzeteinkről mesélne hitelesen. A Moszkva tér, Kontroll, Üvegtigris, Valami Amerika, Jancsó új korszakának első filmjei és néhány más hazai film viszonylagos közönségsikere (és most nem fesztiválsikerekre gondolok) nekem azt bizonyítja, hogy a magyar közönség hálás annak, ha viszontlátja magát, környezetét és kifejezetten értékeli, ha valaki mellébeszélés helyett mer aktuális lenni."
(The Mexican Stand-off #15: Szabó Zoltán Ádám, Geekblog)

Lencsilány

Ahogy ígértem: íme az ajánlóm a Lencsilányról!Ez most sokáig az utolsó lesz, egyrészt mert a nyáron nem jön ki új képregény, másrészt mert pihenek. Elvileg írtam volna a Hellboy-ról is valamit, de végül... nos... szóval elképesztően rossznak tartom az első kötetet (többet meg nem olvastam), csupa negatívat tudtam volna csak mondani, de őszintén szólva ehhez most nem volt kedvem. A Hellboy-nak akkora és olyan elvetemült rajongótábora van, hogy félek tőlük - ez az egyik oka, a másik, hogy hirtelen besokalltam. Elegem van a mainstream-ből. De olyan szinten, hogy azt nem bírom megfogalmazni. Mondjuk én már évek óta nem olvasok semmi ilyet, csak az itthon megjelenőket néha (a Sandman-t és a Watchmen-t persze nem tudom nem zseniálisnak tartani), de tényleg ennyi. Ennek ellenére nagyon vártam a Hellboy-t, hisz annyi jót hallottam róla, a karakter meg mindig is tetszett. És nem. Elnézést mindenkitől, de nem.

Interjú Lakatos Istvánnal

Megint egy ekultúrás dolgot töltök fel ide. Sajnos a Blossza mellett nem nagyon jut időm mást rajzolni, ráadásul összetorlódott még pluszban egy csomó egyéb dolog, ezért aztán írni, elmélkedni sincs túl sok időm. Illetve ez, mint látjuk, nem igaz, hiszen továbbra is rendületlenül gyártom a cikkeket az Ekultúrának, amiket asszem nyugodt szívvel belinkelhetek ide. Annyi a különbség köztük és a szokványos blogos írásaim közt, hogy előbbiek jobban vannak megírva, mert több energiát ölök beléjük.

Szóval a Képregényfesztiválon megbeszéltem Lakatos Istvánnal, hogy készítek vele egy interjút, amire pár nappal később sor is került (Dinit hívtam fotósnak, aki nagyon szépen teljesítette a feladatát). Az előre összeírt kérdéseim nagyjából egy óra után elfogytak, de ettől függetlenül még vagy hat órát beszélgettünk kötetlenül, sörrel a kezünkben, hárman. Ez a Paris, Texas nevű helynek igen nagy bevételt hozott, az én pénztárcám viszont alaposan megcsappant, hiszen mindenkit én hívtam meg. A diktafon körülbelül négy órányi anyagot rögzített, és először úgy gondoltam, mindent begépelek, aztán majd válogatok. De ez egyfelől képtelenségnek, másfelől értelmetlennek bizonyult, úgyhogy végül csak az első másfél órából állítottam össze az interjút - és még így se lett rövid. A beszélgetés napjáról a Blosszán ez a strip található (jól mutatja, milyen nagyszerűen mulattam éjszakába nyúlóan):

És még mielőtt elfelejtem: az interjú maga.

Lakatos István dolgait megcsondálhatjátok a következő helyeken:
deviantART
Előszezon blog
+ a Vasárnap c. képregény
valamint a Lencsilány-kötet, amiről, ha minden igaz, hamarosan ajánló is születik

Asszonybeszéd

Ismét egy ajánló. Majd még jön több is, pölö Lencsilány. Ja igen, katt a képre.

Záróakkord

Búcsú a Pszicho Dzsánkitól István tollából, illetve az enyémből.

6. Képregényfeszt

Tegnap volt a hatodik Képregényfesztivál a Gödörben. Szerintem nagyon jól sikerült: a szervezés profi volt, az időjárás nem szólt közbe, sőt az utóbbi egy hét mínuszait hirtelen a plusz 30 fok váltotta fel - ideálisak voltak tehát a körülmények.
Jómagam vagy hét-nyolc képregénnyel lettem gazdagabb, és vagy tízezer forinttal szegényebb (ebből négyezer "adományként" egy közös "alapba" ment, elősegítendő egy képregény kiadását, noha utólag már magam sem tudom, miért), de nem érzem feleslegesen kidobott pénznek. Sőt! Annyi újdonság jelent meg csak erre az egy napra, hogy akár még többet is hajlandó lettem volna otthagyni (nem vagyok gazdag, csak egész hónapban erre az eseményre spóroltam). Még a hét elején összeírtam, miket akarok mindenképpen beszerezni, hogy kiszámoljam, nagyjából mibe fog fájni nekem ez a buli. Nagy lelkesen újságoltam a kolléganőmnek, hogy ötezer forintot fogok költeni, de ez egy csomó képregényt jelent. Ő kérdezte, hogy ezeknek a nagy része ugye angolul van. Nem, mondtam, nem teljesen. Ekkor hasított belém a felismerés: egyetlen angol nyelvű képregényt sem tervezek venni a feszten! Minden, ami érdekel, magyar kiadású! Ilyen még sohase volt! Ráadásul nem akármilyen kötetekről van szó. Ki gondolta volna, hogy egyszer tényleg elkészül a Lencsilány-kötet, vagy hogy végre idehaza is kiadják a Hellboy-t? Noha ez utóbbi a Watchmen és a Sandman megjelentetése után már nem olyan hanyatt vágó fejlemény, azért eléggé Kánaánban éreztem magam. Csak nem kezdenek beindulni a dolgok?

A legjobb pillanatok számomra mégis azok voltak, amikor egy-egy frissen vásárolt kötetembe az alkotója kanyarított egy rajzot.
Alekdsandar Zograf (a fesztivál szerb díszvendége) egész nap csak ült a standjánál és dedikált, megállás nélkül és profin. Csak az Elhasznált világot mertem odatolni elé, a Pszichonautát már nem volt pofám - ezt végül Dini megtette helyettem.
Lakatos István eleinte nem akart rajzolni senkinek, mondván, hogy ennyire élesben és gyorsan még nem tud, ami valószínűleg igaz is, de én pont abban az időszakaszban kaptam el, amikor megtört az ellenállása. Minden esetre én csak egy egyszerű firkát kértem tőle.
Brazil éppen egy teljes alakos Johnny Fellow-rajzon dolgozott, amiben nem akartam megzavarni, szóval csak aláírásért fordultam hozzá. De ő három perc alatt összedobta nekem ezt a figurát a képregénye utolsó oldalára. Csak néztem.
Vass Róbert is gyors kezűnek bizonyult Ágoston, a nukleáris baromfi dedikálásában.
De a legjobban Marabun voltam elhűlve. Nagy félénken (és ez most nem kamu, tényleg zavarban voltam egy kicsit) odanyújtottam neki a két Dodóskönyvet (ezeket otthonról hoztam, remélve, hogy alá tudom íratni, és lám), mire ő megkérdezte, hogy mit rajzoljon. Én mondtam, hogy rábízom. Na de mégis, legyen-e valami téma. Hát, legyen mondjuk a Képregényfesztivál, válaszoltam. Egy fél percig gondolkozott, forgatta a tollát a kezében, majd hirtelen lecsavarta a kupakot, és szinte pillanatok alatt készített egy rajzot ebbe,
aztán ebbe is, csak itt már a témán kívülre nyúlt.
Azt hiszem, most már tudom, miben kell mérni a profi képregényrajzolót: bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között és bármeddig képes teljesíteni, és még jó képet is vág hozzá.

A posztom végére pedig beillesztenék három helyben rögtönzött valamit: az egyik egy comic speech Tomstertől, amiben engem olt be,
a másik a vele közösen készített tegnapi Blossza-strip,
a harmadik pedig egy egykockás Dinitől, melyben megmondja a tutit.

Na, ez volt tegnap. Aki nem hiszi, járjon utána!

Sandman - A babaház

Már azt hittem, sosem rakják fel, de végül csak megtörtént: terjedelmes cikkem (ajánlóm, akármim) a Sandman második kötetéről elolvasható az ekultura.hu-n, a képre kattintva.Ja és nyomás a könyvesboltba megvenni, mert - ha az írásomból nem derülne ki - nagyszerű darab.