Füzetes firkák, második felvonás

Egy ideje már újra itt az egyetem, szóval újra gyűlnek a füzetekbe az órai firkálmányok. Nyilván nem a legjobb rajzaim ezek, nekem valamiért mégis tetszenek. Hihetetlen például, mi minden eszembe nem jut rajztémaként egy órán, ami egyébként soha nem jutna eszembe. Normálisan nem szoktam csak úgy leülni az asztalhoz és firkálni. Sajnos elmúltak a boldog gyermekidők. Manapság, ha húzok egy vonalat a papíron, azt így vagy úgy, de munkából teszem.

Chris Ware 2. - További melegítés

Megint Chris Ware. Egy három részes videó 2005-ből. Sajnos csak angolul és franciául értőknek.





... És szép lassan eljutok majd odáig, hogy valamit írok is a fickóról.

Chris Ware 1. - Bemelegítés

"A filmes nyelv eléggé meghonosodott a képregényben a 40-es, 50-es évek kalandképregényeivel. Szerintem a panelre mint kamerára gondolni eléggé... Nos, ez az egyik módja a dolognak, persze, de az előnye annak, hogy valaki képregényrajzoló [cartoonist], az, hogy a műve létrehozásához nem a világban néz körül, hanem saját magában. Szóval ha úgy tekintünk a panelre, mint valamire, amin keresztülnézünk, akkor nem a megfelelő módon gondolkodunk róla. Ha a filmrendezők innovációit használjuk érzelmek kommunikálására, akkor egy olyan mankóra támaszkodunk, ami szerintem nem jellemző arra a médiumra, amiben dolgozunk.
(...)
Azt hiszem, a [képregényhez] legközelebbi analógia a művészet történetében a japán nyomat lehet, ami egyáltalán nem reprezentáló jellegű, hanem úgy mutatja be a dolgokat, ahogyan azokra emlékszünk. A látványról való gondolkodásuk nem azon alapszik, ahogy látunk, hanem ahogy átélünk és emlékezünk dolgokra, és ezt én is igyekszem a munkám részévé tenni. Szóval nem úgy próbálom lerajzolni a dolgokat, ahogy látom őket, hanem ahogy emlékszem rájuk, azt hiszem, így lehet a legjobban megfogalmazni.


(...)
A képregény egyszerre szekvenciális és szimultán (egyidejű), és ezt elég sokszor ki is használod, főleg a diagramszerű [ábrázolásmódoddal] ...Van egy idézet Goethe-től, ami úgy szól, hogy 'az építészet megfagyott zene', és azt hiszem, ez mindennél jobban illik a képregényre, hiszen itt fogsz néhány képet, kimerevíted őket, és egészen addig nem is kelnek életre, amíg végig nem mész rajtuk a szemeddel. Bizonyos értelemben olyan ez, mint kottát olvasni. Korábban a rajzstílusról kérdeztél: nem akarom, hogy a történet érzelmi töltete a rajzok kifejező erejéből származzon. Az érzelemnek magában a történetben kell lennie; vagy abban, ahogyan átéled a történetet olvasás közben, vagy ahogyan emlékszel rá. Ez egy művészi döntés, amit meghoztam."

A teljes interjú angolul: Part 1, Part 2

Coming soon

A kicsivel több mint egy hónap múlva esedékes III. Szegedi Képregényfesztiválon én is felbukkanok, Lakatos István oldalán. Nagyon kíváncsi vagyok, mi sül ki az egészből!

A tudományosság igénye nélkül

Tehát a kilences panelrend. A háromszor hármas oldalfelosztás. A nine panel grid.

A Watchmenben találkoztam vele először. Moore és Gibbons azért használták, hogy 1) a régi, például a Steve Ditko-féle szuperhős-füzetekhez tegyék hasonlóvá képregényüket, illetve hogy (ez az előzőből szinte egyenesen következik) az akkori szuperhős-füzetektől látványosan különbözővé tegyék azt; 2) a történetmesélés egy kontrollálható és átlátható, egyébként meg bonyolult, ám mégis egyszerű, nem utolsó sorban pedig rendkívül szofisztikált formáját végezzék (noha az igazi értékeire csak menet közben jöttek rá).



Ez egy merev oldalszerkezet, ami ugyanakkor számos variációs lehetőséget enged meg: össze lehet vonni paneleket, vertikálisan és horizontálisan is, illetve a Watchmenben van egy (két) rész, ahol a panelek szélessége a felére csökken, ami rögtön feszültséget kelt (ami helyes, hiszen a jelenet maga is roppant feszült).

Tehát: a szerkezet, ami ritmust és egységet szolgáltat a narratívának. Az írónak meg tökjó, mert a script írása közben pontosan el tudja képzelni, hogy fog kinézni a végleges oldal (hiszen végig a háromszor hármas hálóban kell gondolkodnia). Gibbons úgy fogalmazott egyszer, hogy Moore kvázi hangszerelte a Watchment: ta-da-da-daaaa, ta-daa, ide most három azonos méretű képkockát, aztán egy három kocka széleset, a hatás kedvéért, stb.

Az ember persze nem engedi el a kincset, ha már így véletlenül rátalált. Moore sem tette. Szinte minden későbbi képregényében felbukkan az elrendezés, még ha csak egy-egy oldal erejéig is. A From Hell, ez az 500 oldalas monstrum pedig, akárcsak a Watchmen, elejétől a végéig nine panel grid-ben fut. Moore azt mondta, ezt tekinti a legegyszerűbb és egyben leghatásosabb képregényes történetmesélési technikának. Mert ez bizony technika is, nem csak forma.



Egyébként tényleg minden mellette szól: se nem túl sok, se nem túl kevés kilenc panel egy oldalon, a beléjük préselhető információmennyiség pedig viszonylag nagy. Én is ezért fordultam hozzá a dunatanösvényes egyoldalasom készítésekor: szép, letisztult látványt akartam a papírra vinni, viszonylag kevés (összesen nyolc) panelt, amitől az egész szellőssé válik - a panelekben viszont jó sok utalást meg infót elhelyezni (nyelvileg és képileg is), hogy legyen valami tartalma is a dolognak. Ezt a képregényemet egyelőre csak az ismerheti, aki látta élőben a Duna-parton, ám ha minden igaz, hamarosan nyomtatásban is olvasható lesz. De mindent a maga idejében.

Nem akarok nagyon részletesen belemenni ebbe az egész témába, mert a dolognak a hatásmechanizmusát én nem annyira elméletben, mint inkább gyakorlatban szeretem vizsgálni. De fölmerül a kérdés, hogy vajon csak a "történetmesélős" képregények járhatnak-e sikerrel az alkalmazásában. Hiszen tudjuk, hogy léteznek a narratívát tagadó képregények is.

Nos, őszintén szólva fogalmam sincs. De tény, hogy még sosem láttam olyan pszichedelikus, dadaista vagy hasonló képregényt, ami használta volna a formát. Véleményem szerint nincs is ilyen, azért, mert a kötött szerkezet valamiféle logikát követel ill. teremt. Márpedig ez egy látványosan kötött szerkezet. Hogy megint Moore-hoz forduljak: szerinte a nine panel grid azért a legalkalmasabb történetmesélési eszköz, mert szabályossága, változatlansága eléri, hogy elfeledkezzünk a médiumról; ahogy a tévé képernyőjét bámulva egy idő után elfeledkezünk magáról a tévékészülékről, és teljesen bevonódunk például egy film cselekményébe. Persze ez már inkább afféle médiapszichológia. A lényeg azonban, hogy a kilences panelrend használata mintegy előfeltételezi a narratív szándékokat.


A nine panel grid a rend, a kozmosz. Valami, ami érthető és átlátható. A Tükörváros legvége nagyszerűen példázza ezt: a főhős megtébolyodásával (vajon tényleg megtébolyodik? hmm...) az addig szabályos kilences panelrendszer felborul, darabjaira hullik - ahogy Quinn és a világa is. Átlépünk a káoszba. Ezt a trükköt egyébként mi is megcsináltuk anno a Pszicho Dzsánkiban (ami szintén a háromszor hármas szellemben készült): amikor Pédzsé egy helyen belőtte magát, a képkockák elkezdtek fölborulni. Itt viszont inkább arról volt szó, hogy a jelenségvilágból hirtelen a lényegi világba kerülünk. Akárhogy is: mindkét esetben valami olyasmit kezd a főhős megtapasztalni, amihez immár nem tud a berögzült, addig nagyon is jól működő kategóriáival közelíteni.

Ilyen értelemben persze minden panelezési mód rendszer. Már maga a panel is: miniatűr rendszer. Ott van a legutóbbi online egyoldalas képregényem, amit szerényen csak Kant nyomá(ba)n-ra kereszteltem. Az a játék pont erről szól. Hogy a képkockán kívül hirtelen már nem az van, ami a képkockán belül. Mert a képregényben a képkockákon belül vagyunk csak biztonságban; egyedül azt tudjuk pontosan meghatározni, ami ott történik. Scott McCloud viszont megmondta, hogy a szellemi munkavégzés inkább a paneleken kívül zajlik - csakhogy ahhoz már nem nagyon van mankónk.

Most jól megértelmeztem a saját alkotásomat, de ez ne vegye el a kedvét senkinek attól, hogy saját értelmezéseket gyártson.



De vissza a nine panel grid-hez (ez most már remélhetőleg az utolsó kör lesz, mert kezd hosszúra nyúlni ez a blogbejegyzés, tök feleslegesen). Szóval azt mondtam, hogy ez a technika, forma, rendszer vagy akármi erősen épít a narratívára. De azért kétségtelen, hogy a narrativitásnak különböző fajtái vannak. Eddie Campbell Alec-képregényei például közel sem azt a képregényes nyelvet beszélik, amit a From Hell vagy a Tükörváros - és mégis a háromszor hármas felosztás jellemző rájuk. Campbell pedig már jóval Moore előtt használta ezt a szisztémát, és még csak nem is annyira más megfontolásból: a mindennapi élet, a "valóság" visszaadásának legeffektívebb módjaként. Mert a "kilences" egész egyszerűen: prózai. És - most jön a csavar! - abba most nem megyek bele, hogy költői is lehet. Tudniillik Campbell kezei közt még olyan is tud lenni.

A forma mindig fontos. Ha van egy szabályszerűségekkel rendelkező formád, szinte már adja is magát a tartalom. A költők ezt tudják nagyon jól, és én is tapasztaltam a Blosszánál.

Viszont most abbahagyom ezt a kis írást. Befejezni nem lehet, ez egy kimeríthetetlen téma... Csak éppen elfáradtam.

Megint felbukkan a nevem mellett Mazzucchellié

Nagyon pozitív kritika-recenzió a Papírmozi 4-ről a Képregény Blogon. És benne egy nagyon hízelgő vélemény a képregényemről.

Rohadt beteg vagyok, ezért most nem, de a közeljövőben valamikor írok pár sort a kilences panelrendről, hogy mi is ez és miért is szeretem annyira.

Hellboy: A leláncolt koporsó és más mesék

Írtam valamit a Hellboy harmadik kötetéről. Igaz, hogy korábban azt mondtam, ilyet nem teszek (az első kötet nagyon nem jött be), de ugye soha ne mondd, hogy soha. A véleményem azért elég konkrétan kiolvasható a cikkből. Ami pedig érdekesség: ez most nem az Ekultúrán, hanem a KönyvesBlogon jelent meg.
Ám természetesen ez is a képre kattintva érhető el.

Ma olvastam

Alan Moore a Watchmen filmről:

"Hogyne, hallottam, hogy jó látni Dave Gibbons rajzait reprodukálva a vásznon. 'Pont olyanok, mint a képregényben, csak nagyobbak, mozognak, és hangot adnak ki!' Hát, gonoszul fogalmazva, azt hiszem, jó, hogy létezik egy gyerekverzió azoknak, akik képtelenek voltak követni egy szuperhősképregényt a 80-as évekből."

Hahahahaha. Moore néha nagyon viccesen és pontosan fogalmaz.

És igen, nekem még mindig fáj, amit a Watchmennel műveltek.

Bookdrop

Csináltam nemrég pár újabb illusztrációt a volt munkahelyemnek (könyvtár), amik közül most csak ezt az egyet rakom fel ide, mert szerintem ez lett a legjobb. Tetszik benne, hogy sikerült (azt hiszem) a megfelelő mértékben stilizálnom a dolgot, és hogy ettől olyan lendületes lett, meg minden.

Ez itten amúgy a könyvbedobó alkalmatosságot illusztrálja a "rohanó emberek" számára.

Plakát, amin nincs elég hely a szövegnek

Úgy hiszem, mindkét verzió közlésre érdemes. Azt ne nézzétek, hogy elrontottam a Cadillac perspektíváját a garázséhoz képest - nagyon siettem vele, és ha sietek, képes vagyok nem odafigyelni az apróságokra. Az minden esetre érdekes, hogy bizonyos hiányosságokat a színek emelnek ki, míg megint más bakikat éppen azok rejtenek el.

Egyébként rájöttem, hogy ebben a fajta rajzolási procedúrában a tuskihúzást szeretem a legjobban. A ceruzarajz még túl semmilyen, a színek meg teljesen más szubsztanciát adnak a rajznak. A részletek, kérem, a vonalak játéka és dinamikája, ezek mind a háttérbe húzódnak, amint megjelennek a színek. A tuskihúzás ellenben egységesíti és rendezi a kósza ceruzavonalakat, letisztázza a hirtelen felindulásból papírra vetett vázlatot, vagyis a közlés egyszerű, de elegáns formáját adja.

A Papírmozi blogra

kikerült a két oldalas képregényem, ami nyomtatásban a Papírmozi antológiában jelent meg még áprilisban. Amúgy papíron jobban mutat, már csak azért is, mert ott nincs levágva a széle. Hogy itt miért van, ne kérdezzétek, mert föl nem foghatom. (Ha valaki azt hiszi, hogy mi, képregényalkotók csak úgy vaktában jelöljük ki a panelek helyét a papíron, mindenféle kompozíciós szándékok nélkül, hát az téved. Annak is megvan a jelentősége, hogy adott esetben mekkora szegélyt hagyunk a papír négy oldalán.)

Katt a képre.

Zajlik még

Nem tudok, és soha nem is szoktam festeni, mégis ecsetet és festéket ragadtam, hogy elkészítsem ezt az állandó plakátot egy zenés rendezvénysorozathoz, mert úgy éreztem, ehhez más technikára van szükség, mint amit általában használni szoktam. Igyekeztem, hogy a végeredmény inkább valami klasszikusabb stílusú rajzra emlékeztessen, mintsem általános iskolás pacsmagolásra. Nyilvánvaló, hogy nem a festés az én utam, de egynek végül is elmegy.

Bal oldalra beszúrtam az előzetes ceruzarajzot, hogy lássátok, mennyire keveset változott a rajz koncepciója a készülés során - és hogy mégis mennyire más a kész plakát, mint a vázlat.



A betűkkel (a festésen kívül) szintén gondom volt, ugyanis nem vagyok tipográfus, és egy ilyen heterogén háttérre egyébként is nehéz szöveget helyezni úgy, hogy az ne nézzen ki szarul. Ez ügyben aztán egy momés ismerősömmel konzultáltam, aki megnyugtatott, hogy nem csak én vagyok a béna, tényleg nehéz dolog ez. Végül közösen jutottunk el az itt látható megoldáshoz.

A technikát kitartó gyakorlással még el tudnám sajátítani, de nagyon türelmetlen vagyok. Nem vagyok hozzászokva ahhoz a tempóhoz, amiben egy festmény készül, és sajnos fölös óráim sincsenek, hogy ráhangolódjak a témára. Viszont még így is nagy élmény volt ezt csinálni. Teljesen más tudatállapotba kerültem, mint eddig valaha is rajzolás közben. A festékkel egészen máshogyan kell bánni, mint a tussal vagy a ceruzával. Itt rétegeket visz föl az ember a papírra. Egymásra épít dolgokat. Meg sem tudom számolni, hányszor festettem át részleteiben a képet. Helyenként még lehetett volna pepecselni vele, persze. De vannak mozzanatai, amik kifejezetten tetszenek. Take a closer look:

Kritika és interjú az LD50-en!

Egy részletekbe abszolút belemenő recenzió/kritika/ajánló/elemzés a Blosszáról, és egy ugyancsak mélyre menő interview velem sok mindenről, de főleg a Blosszáról - egyben. Készüljetek fel: baromi hosszú olvasmány. De azt hiszem, baromi jó is.

Kattintsatok a képre!

Egy kis videó a HoldfényConról

Hát, mit mondjak, elég lekicsinylőnek tűnik a nyilatkozatom saját képregényrajzolói mivoltomat illetően, pedig a cél nem ez volt. Sajnos azt az egész beszélgetés alatt nem sikerült egyértelművé tenni, hogy köztünk és Csordás Dani közt az az egyik fő különbség, hogy mi nem csináljuk olyan régóta ezt a képregényes bulit, következésképp az Alfabéta-díjon kívül ezidáig nem sok mindennel büszkélkedhetünk. Erre nem ártott volna kitérni, mert félreértésekre adhat okot. Hiszen azért a legtöbben nem pénzért rajzolunk itthon képregényt, vagy legalábbis nem rendszeresen - a minőségbeli különbségek pedig amúgy sem ebben keresendők. Utólag már bánom, hogy behoztam a képbe ezt a képregényrajzoló-képregényalkotó "ellentétet" is, mert utóbbi észrevétlenül az amatőrség szinonimájává vált a beszélgetés során. Megint csak: nem ez volt a cél. Én elsősorban a hozzáállásbeli különbségeket szerettem volna példázni vele, de ez nem igazán sikerült. Felbukkant már ez a különbségtétel egy korábbi interjúmban is, csak ott jobban a helyén volt a dolog. Az én szememben képregényalkotó mondjuk Jules Feiffer vagy Daniel Clowes, mert a saját dolgaikat csinálják, megalkuvás nélkül, igazi szerzőkhöz méltón. Az én szememben képregényrajzoló az, aki valaki másnak az elképzeléseit valósítja meg vizuálisan, természetesen profi színvonalon, de sokszor talán úgy, hogy az alapanyag nem különösebben mozgatja meg - ezt nevezze ki aminek akarja, rá lehet mondani, hogy bérmunka, tökmindegy. Fontos azért, hogy ebben a különbségtételben önmagában nincs benne, hogy az egyik jobb/értékesebb, mint a másik, akár minőségileg, akár színvonalilag - de azért nyilván sejteni engedi, melyiket tartom egy picivel többre a másiknál. Olyan ez egy kicsit, mint A szerzők politikája az ötvenes évekből, a klasszikus filmes szerzői elméletek idejéből, amikor azt próbálták bebizonyítani, hogy annál jobb egy film, minél inkább magán viseli a rendező/forgatókönyvíró keze nyomát, méghozzá lehetőleg minél több vonatkozásban, a szereplőválogatástól kezdve a kameraállásokon át a vágásig. Elég elitista szemlélet, van sok hibája. Amit én próbáltam elmagyarázni, az nem pontosan ilyen, de hasonló. És éppen ezért használhatatlan, persze. Minden esetre ez egy implicit vita óhajtott lenni a kérdéssel, csak egy kicsit balul sült el. Egy ilyen beszélgetés nem alkalmas rá, hogy mélységükben belemenjünk dolgokba.

Egyébként is utálok emberek előtt pofázni.

Holnap

A holnapi HoldfényConon 15:00-tól beszélgetés velem, Vass Robival és Csordás Danival a klubszobában Hogyan lettünk képregényrajzolók - hogyan lehetsz az te is? címmel. Gyertek el, ha kíváncsiak vagytok, miféle faszságokat tudok válaszolni egy ilyen idióta kérdésre.