Mit látsz a képen?

Új képregény a decemberi Műútban! Állandó alkotótársammal, Hudra Mónival ismét összefogtunk, és ezúttal egy kísérleti, szöveg nélküli képregényt hoztunk össze. Gondban is voltunk kicsit, hogy miként kreditáljuk magunkat, mert az "írta" és "rajzolta" nem írja le megfelelően a munkamegosztást. Tény, hogy a papíron látható vonalakat én húztam, de az egésznek a koncepciója (formai és strukturális értelemben), meg 90%-ban a képkockák tartalma is Mónitól ered. Körülbelül egy hónapnyi intenzív munkánk van benne az ötleteléssel együtt. Azt hiszem, az eddigi legérettebb közös munkánk ez.

Móni meets Banksy

 

Bizony

Ősz: mintha buborékot fújnál a taknyodból, és abban mászkálnál.

Holnaplányok

Lerajzoltam a kedvenc kortárs bandámat, a feminista punkot játszó Holnaplányokat.

Right beneath your skin

Húsz éves lett a Hybrid Theory, a Linkin Park debütáló nagylemeze. Próbálok nem úgy reagálni erre, mint az internet népe, hogy "úristen, de öreg vagyok!", de ez nehéz, mert valahol mégiscsak erről van szó. Ciki vagy sem, ők voltak a fiatal kamaszkorom legmeghatározóbb együttese, és szinte felfoghatatlan, hogy az már ilyen régen volt.

2002 és 2003 között gyakorlatilag nem hallgattam más zenekart, és még utána is jó pár évig vissza-visszatértem az első két albumhoz (a későbbi lemezek idején már nem izgatott a nu-metal, teljesen más zenei irányzatok érdekeltek, elsősorban a punk, így azokat mind a mai napig nem ismerem). De a Hybrid Theory, az valami olyan durván létélmény volt akkor, mint azelőtt (és lényegében azóta) semmi más. Barátságok szövődtek általa: az akkori két legjobb barátommal, Pityuval és Tamással úgy lettünk legjobb barátok, hogy mindhárman őrülten rajongtunk a bandáért. Én középre zseléztem a hajam és tüskékbe csavartam, hogy úgy nézzek ki, mint Chester a Papercut klipjében (nem néztem ki úgy, de azért vagány voltam). Tamás pirosra festette a haját és fülbevalót lövetett magának, hogy hasonlítson Mike-ra. Pityuval órákon át beszéltünk telefonon, mert sikerült megfejtenie a Crawling egyik nehezen érthető sorát. Szóval totális lázban égtünk. Ez volt a mi zenénk. A szövegek a mi legbelsőbb érzéseinket fejezték ki. Chester a mi fájdalmainkról énekelt, és a mi frusztrációinkat üvöltötte bele a mikrofonba. Legalábbis így éreztük.

Ahogy teltek az évek, és kicsit kiszélesedett a zenei horizontom, persze már én is azt a széles körben elterjedt véleményt kezdtem osztani, hogy a Linkin Park zenéje faék egyszerűségű (de nem a "jó" értelemben, mint mondjuk a punk esetében), a szövegeik pedig lényegében ügyesen megszerkesztett süketelések, amire csak a tinédzserek vevők. Chester öngyilkosságának híre 2017-ben éppen ezért rendesen fejbe kólintott: az a sok fájdalom, amiről énekelt, ezek szerint nem póz volt, hanem a durva valóság. A tizenöt éves Gergőnek még semmi kétsége nem lett volna efelől.

*

A Papercut volt az első Linkin Park-szám, amivel találkoztam, és bár az In The End-et jóval többet hallgattam, valahol, azt hiszem, mégis ez maradt a definitív LP-szám a számomra. Úgyhogy nem volt kérdés, mit fogok rajzolni, mikor eldöntöttem, hogy megemlékezek valamivel az évfordulóról.

Dodó

 

Megjelent Pacskovszky Zsolt Dodó című, 9-12 éveseknek szóló gyerekkönyve az illusztrációimmal. A 12 fejezethez 12 fekete-fehér rajz készült. Már csak azért is különleges számomra ez a munka, mert ez az első meseregény, amit illusztrálhattam.

Forgószél szelídítők

Életem első *csak* színezős munkája az Óbudai Anziksz nyári lapszámában jelent meg. Hegedűs Márton remek képregényének coloristja voltam. A képre kattintva elolvasható online (a 137. oldaltól)!

The Underdog

Kislemezborító a Jolly Jackers zenekarnak. A gitáros srác nagy szuperhősképregény-rajongó, így jött a kérés a rajz témáját illetve a beállítást illetően.

50+

Időnként megkeresnek, hogy készítsek születésnapi ajándék képregényt, én meg általában vállalom is a felkérést. Erre itt speciel nem sok idő volt, mindössze három nap alatt kellett tető alá hozni.

FNM karakterrajzok

Íme a legelső karakterrajzaim a Faith No More tagjairól, négy évvel ezelőttről. A rajzstílus "belövése" mellett próbáltam megtalálni a figurák jellegzetes vonásait, amelyeknek köszönhetően egy stilizált, párvonalas rajzon is felismerhetőek maradnak. Az énekes Mike Patton adta magát a legnehezebben, az ő kisfiús arca ugyanis szinte semmilyen kapaszkodót nem kínált a stilizáláshoz. A gitáros Jim Martin a másik véglet volt, őt az ikonikus haja/szakálla és napszemüvegei miatt gyakorlatilag nem lehetett elrontani. Persze egy dolog stilizálni egy fotót, és egy másik dolog nyolcvan oldalon keresztül következetesen megjeleníteni valós figurákat, akik folyamatosan változnak az idővel, és a legkülönfélébb helyzetekben látjuk őket. Ez jelentette a legnagyobb kihívást ezzel a képregénnyel kapcsolatban, de a visszajelzések alapján úgy érzem, sikeresen megbirkóztam a feladattal. :)

Ten years after

TÍZ ÉVES A BLOSSZA!

Magam is nehezen hiszem el, de így van. 2010 május 1-én rajzoltam meg az első képsort, enyhén last minute jelleggel (már majdnem vége volt a napnak), mert nem tudtam, hogy tényleg akarom-e ezt a dolgot, vagy hogy mit is akarok vele. Olyannyira nem tudtam, hogy először csak a sima blogomra töltöttem fel a stripet (többen azt mondták ugyanis, hogy ezért felesleges új blogot nyitnom, nem fogja nézni azt a kutya sem). De éreztem, hogy ez így nem lesz jó, úgyhogy gyorsan létrehoztam neki egy saját oldalt - ekkor jött a Blossza cím, nagyjából az utolsó pillanatban. (Valamiért azt gondoltam, hogy a blog és glossza szavak nagyon viccesek egybegyúrva, de a mai napig nem tudom eldönteni, hogy ez zseniális ötlet volt-e, vagy óriási baromság. Talán kicsit mindkettő. Az viszont biztos, hogy általa saját identitást kaptak a képsorok, sőt találkoztam később olyannal is, aki azt hitte, ez egy létező szó, annyira természetes módon összenőtt a stripekkel.)

Furcsa belegondolni, hogy ez a spontán elhatározásból született képregénysorozat mostanra már a második kiadásánál (és kiadójánál) jár, miközben az első öt évben még mindig csak a neten volt olvasható, mert nem tartottam fontosnak a nyomtatott megjelenést. Most már az lenne elképzelhetetlen számomra, hogy ne legyen meg kötetben is - ahogy a remek minimalista borítók is hiányoznának, amiket a Nero Blanco Comixos, majd Szépirodalmi Figyelős kiadáshoz terveztünk.

Életem legfárasztóbb négy hónapjának, és egyben egyik legizgalmasabb időszakának lenyomata 123 darab képsor formájában továbbra is elérhető a http://blossza.blogspot.com oldalon, vagy beszerezhető kötetben a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány kiadásában.

Az álom

Álmodtam egy furát a (most már három hetes) önkarantén alatt, aztán megrajzoltam.

A Faith No More képes testamentuma

Március végén megjelenik magyarul a Dudich Ákos által írt és általam rajzolt A Faith No More képes testamentuma a Konkrét Könyvek kiadásában. A 84 oldalas képregény a FNM igaz történetét beszéli el három fejezetben, a kezdetektől egészen napjainkig. Borító és ízelítő oldalak:

10 év

December elején volt tíz éve, hogy elindítottam ezt a blogot. Erre most jöttem rá, néhány órával ezelőtt, és úgy döntöttem, írok valami rövid akármit ennek apropóján. Összegzést? Számvetést? Senki sem olvassa már ezt az oldalt... Akkor mégis kinek? Nos, talán magamnak. Bár ezt elég fura leírni.

Hát szóval, tíz éve elég logikus (és könnyű) lépés volt blogot indítani, ugyanis virágzott a műfaj. Rengetegen blogoltak. A közösségi oldalak (elsősorban a Facebook) nem voltak még ilyen dominánsak, nem csak azokról tájékozódtunk és nem csak azokon keresztül osztottunk meg tartalmakat, sőt. Nekem sem ez volt az első blogom; mikor a Kommunikációs hibát elindítottam, már jó pár éve vezettünk egy hármas blogot apámmal és öcsémmel, de az Öngyújtó című kis irodalmi-művészeti lapunknak is létezett blogja, sőt a Pszicho Dzsánki c. képregényünknek is csináltunk egyet Mráz Istvánnal. Szóval a blogolás nem volt új nekem, főleg az a fajta blogolás nem, amikor az ember hosszabban igyekszik kifejteni a véleményét változatos témákról (régen még én is sokkal, de sokkal többet írtam). Ezt a blogot is ilyennek szántam: a képregényekkel, a rajzolással, és tágabban az alkotással kapcsolatos gondolataim gyűjtőhelyének. Emellett pedig egy olyan felületnek, ahol a saját munkáimat (amelyekből akkor még nem sok volt) is meg tudom osztani másokkal.

Ez a kétfajta törekvés eleinte nem különült el élesen egymástól (Eddie Campbell blogja lebegett a szemem előtt követendő példaként, aki egyszerre promózta a saját cuccait és írt minden nap halál izgalmasan a legkülönfélébb dolgokról.) De aztán lassacskán úgy alakult, hogy a gondolatébresztő szándékkal írt, elemző-értelmező bejegyzéseim háttérbe szorultak a saját képregényeim és alkotásaim mellett. Ennek több oka is volt. Az első és legfontosabb valószínűleg az, hogy 2010 májusában elindítottam egy másik blogot, amit hirtelen ötlettől vezérelve és a (honlap)címadás nyomasztó súlya alatt Blosszának neveztem el, ez a blog pedig a következő hónapokban lekötötte szinte minden időmet és kreativitásomat. A másik ok, hogy időközben felvettek a bölcsész karra, és onnantól kezdve a kritikai írásaim már nem annyira blogbejegyzések, mint inkább művészetelmélet órákra írt beadandók formájában látták meg a napvilágot (már amíg élt bennem a naiv remény, hogy esztétika szakon képregényes témával diplomázhatok). A harmadik ok teljesen prózai: a blog műfaja, amilyen gyorsan létrejött, olyan gyorsan meg is murdált, egy idő után lófasz sem olvasott már többé blogokat, ha azok nem voltak valamilyen módon becsatornázva a közösségi médiába (ez most is így van). A negyedik ok pedig természetesen az, hogy idővel a rajzok (és velük együtt a grafikus lét) minden másnál nagyobb hangsúlyt kaptak az életemben.

Tulajdonképpen hosszú évek óta már csak saját magamnak vezetem ezt az oldalt, mert nem akarok (nem merek?) megválni tőle. Pedig őszintén szólva köszönő viszonyban sincs már azzal a bloggal, amit anno elkezdtem - nyilván én sem vagyok már az a srác, akiről a Blossza szól, és Eddie Campbell sem az eszményképem többé (hű, ezt de jó volt leírni végre). Egy ideje már én is Instagramon és Tumblr-en posztolom a munkáimat, ahol meg is találják az emberek. Akkor meg minek ez a felület? Ebben a formában kevés értelme van, új formát viszont, azt hiszem, nincs már kedvem adni neki. Nem tudom még, mit kezdek vele, de ha mondjuk el akarnék búcsúzni tőle, egy ilyen kerek évfordulónál jobbat nem is találhatnék hozzá. Meglátjuk.

Mindezek kapcsán, úgy érzem, fontos elmondanom, hogy az utóbbi időben megint feltámadt (és rendkívül erős lett) bennem az igény, hogy ne csak az alkotásaimon keresztül beszéljek, mint ahogy azt az elmúlt pár évben tettem. A csigaházból pofázás asszem nem való nekem. Hiányzik az újságszerkesztés, a kritikaírás, meg úgy általában a kritikai reflexió, és hiányzik az a fajta kötetlenség, közvetlenség és nagyfokú személyesség is, amit régen a blogolásban annyira élveztem. Jelenleg a Q című underground képregényújságunk és a körülötte formálódó alkotói kör jelenti számomra azt a közeget és fórumot, ahol ezek a különböző érdeklődéseim, törekvéseim utat találnak maguknak. Szóval akit érdekel, mit gondolok mostanság képregényről, alkotásról, közösségi létről és társadalmi-filozófiai kérdésekről, a Q-ból megtudhatja. Bye-bye!

Q #2

Megjelent az underground képregényújságunk második száma! Kilencedik.hu-s beharangozó itt.